Petres Lúcia domonkos nővér Arisztotelészről és a főzés öröméről

Budakeszi
Az Így főznek a magyar katolikusok. 52 hét – 52 recept című kiadvány katolikus főpásztorainkat, papjainkat, szerzeteseinket mutatja be főzés közben. A kötet lapjain találkozhatunk Petres Lúcia domonkos nővérrel, aki filozófiát tanít a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Vámossy Erzsébet beszélgetett vele.

 

– Mit jelent Önnek a főzés, és mikor vált fontossá az életében? 

– Minden gyermeknek az édesanyja főztje az igazi, azokat az ízeket keresi aztán az élete során. Csíkszeredai vagyok, anyai ágon nálunk mindenki jól főzött. A nagymamám szakács volt, az anyukám is örökölte tőle ezt a készséget, bármiből tudtak ebédet kerekíteni. Kamaszként én nemigen főztem, inkább csak besegítettem a konyhai munkába. Elolvashatják a szétfőtt krumplileves történetét a szakácskönyvben…

Igazából a rendben kezdtem főzni, a koronavírus-járvány kirobbanása után pedig ez rendszeres tevékenységem lett. Egy kisebb közösségben éltem akkor, otthonról digitálisan tanítottam. Házon kívüli elfoglaltságaink alig voltak, így bőven maradt időm főzni, és rájöttem, milyen pihentető számomra ez a tevékenység. Szépnek találtam, hogy akikkel megosztom a hétköznapok nehézségeit és örömeit, azoknak ételt készítek, s valamilyen formában magam is táplálékká válok. A főzés kifejezi a közösség lényegét. A rendházban mindig ketten-hárman együtt készítjük az ételt, felosztjuk a munkát. Az anyaházban általában tizennyolcan-húszan vagyunk, ennyi embernek krumplit hámozni elég hosszú ideig tart.

– Említette, hogy az ember magából is ad, amikor főz. Hogyan jött ez a gondolat?

– Krisztus szeretete akkor teljesedik ki, amikor az Eucharisztiában táplálékul adja nekünk önmagát: kenyérré és borrá válik. Minden kereszténynek az a hivatása, hogy valamilyen értelemben kenyérré váljék, ami megtöretik és kiosztatik. Ez akkor jutott az eszembe, amikor életemben először kenyeret sütöttem.

Izgalmas élmény volt és hihetetlen nagy öröm. Összegyűltünk a sütő előtt, és néztük, milyen szépen kerekedik a cipó. A búzamagot megőrlik, kisütik, megtörik és kiosztják. A hétköznapok valósága is ez: adunk az időnkből, a szeretetünkből, a figyelmünkből, a segítségünkből, bármiből, amire másoknak szükségük van. 

– Rómában tanult, filozófiából doktorált, a Sapientián metafizikát tanít. A főzés jól illik a legkülönfélébb foglalkozású emberekhez. Ön hogyan egyezteti össze ezt a kétféle tevékenységet? 

– Tanítás közben gyakran használok főzéssel kapcsolatos példákat. Például amikor az arisztotelészi négy alapokot magyarázom: az anyagit, a formait, a létesítő okot és a célokot. A dobostorta anyagi oka az, amiből készül: liszt, tojás, tej és a többi hozzávaló. A formai ok, hogy ez egy torta, és nem valami más, mondjuk képviselőfánk. A létesítő ok a cukrász, aki elkészíti, tehát az alkotó. A célok pedig, hogy élvezhető dobostorta legyen belőle. Arisztotelész szerint minden változás erre a négy okra vezethető vissza. 

Az actus–potentia-tannál is szeretek étkezéssel kapcsolatos példákat hozni: eszerint először adott kell hogy legyen valaminek a lehetősége, csak azután valósul meg. Azt szoktam mondani, ha veszek fél kiló lisztet, olajat, tojást, vizet, és ezeket összegyúrom, abból sok minden lehet, például kalács, pizza, fánk; de sok minden nem lehet, például marhapörkölt. Viszont önmagában a lehetőség kevés. Kell egy erő (actus), ami ezt a lehetőséget megvalósítja. Ez az erő a főzés esetében én vagyok. 

Amikor Deák Hedvig nővérrel Rómában tanultunk, egy nemzetközi domonkos közösségben laktunk. Hétvégente ott is az volt a szokás, hogy magunknak főztünk. A nővérek mondták, hogy szeretnének enni valami magyarosat. Akkoriban fel-felhívtam anyukámat a főzés különböző szakaszaiban, mert még elég bizonytalan voltam, hogy miből mikor mennyit tegyek az ételbe. De mindig csak azt mondta: „Hát, úgy érzéssel… Kóstold meg!” Később én is ugyanezt mondtam másoknak. Az alapokat megtanultam anyukámtól, de szeretek kísérletezni. Úgy főzök, hogy megnézem, mi van otthon, és azt használom fel. 

– Rómában mit készítettek a nővéreknek? 

– Legelőször gulyást, ami mindenkinek nagyon ízlett. Néhány évvel később már a töltött káposztára is vállalkoztam, amihez vannak saját trükkjeim. Például mindig darálok a töltelékbe füstölt kenyérszalonnát, mert attól nagyon finom és puha lesz. Rómában nem volt húsdaráló, néztek is rám a többiek, hogy minek kell nekem olyan. A tölteléket azután szőlőlevélbe vagy akár útilapuba is csomagolhatjuk.

– Mennyi ideig élt Rómában? 

– Először négy évig, majd a doktori miatt újabb öt évig. Amikor leszállok a repülőgépről, azonnal megcsap az a tipikus Róma-szag, és eltölt az érzés, hogy otthon vagyok. Gyerekkoromban mindig honvágyam volt, nem szerettem elmenni otthonról. Még a ferences táborból is hazavágytam. A honvágyam akkor múlt el, amikor tizenkilenc évesen beléptem a rendbe. Azóta mindenhol viszonylag rövid idő után otthon érzem magam. Sokat köszönhetek Rómának, tágította a látókörömet. A világtérkép számomra élővé vált, hiszen sok az olyan ország, ahonnan ismerek valakit. 

– Olaszországban mi volt a kedvenc étele? 

– A carbonara. Végtelenül egyszerű, mégis nagyon finom. A rendház szakácsnője úgy készítette, hogy a forró tésztára rátette a szintén forró, előre megsütött bacondarabkákat, hozzáadta a felvert tojásokat meg egy kis peperoncinót, és az egészet összekeverte. De mindenki másképpen főzi, ahogyan mi is a gulyást és a töltött káposztát. Én például a gulyásba nem szoktam köményt tenni, és paradicsomot sem, csak fűszerpaprikát.  

– Az itthoni ételek közül mit szeret a legjobban? 

– A savanyú káposztát, és általában a káposztát minden formájában. Otthon, a családban mindig tettünk el ősszel hordós káposztát. Sok évvel ezelőtt a közösségünk káposztafejeket kapott adományba, és valahogyan fel kellett használnunk őket. Megkérdeztem a nővéreket, készíthetek-e egy ötvenliteres hordóban savanyú káposztát. Beleegyeztek, de nem tudtuk, hová tegyük a hordót, mert nem volt hideg pincénk. Végül az alagsorban találtunk neki helyet. Amikor már jó érett volt a káposzta, kinyitottam a hordót. Jöttek a testvérek, és kérdezgették: te, mi ez a borzasztó bűz, ami a házban terjeng? Nekem ez illat! 

Töltött káposztát, kolozsvári káposztát is lehet készíteni a savanyított káposztafejekből. Otthon mi nagyon szerettük úgy, hogy vékony csíkokra vágtuk, összevegyítettük napraforgóolajjal, és savanyúságként ettük az ebédhez. 

– Hogyan tették el a savanyú káposztát? 

– Először is kivéstük a káposztafejek torzsáját, és a helyére sót raktunk. Így kerültek a káposzták a hordóba, aminek az aljára kaprot és a borsikafüvet tettünk. Néhány nap elteltével feltöltöttük a hordót vízzel. Szépen magában megsavanyodik a káposzta. Néha egy hosszú slaggal belefújtunk, hogy a levegő megforgassa a káposzta levét, és mindenütt egyformán érjen. Amikor azt a bizonyos hordónyi káposztát tettem el a közösségünkben, elmentem csomborért. Néztek rám a közértben, hogy mit akar ez a lányka itten. Borsikafűként már ismerős volt nekik… 

– Említette, hogy az édesanyja és a nagymamája is jól főzött. Milyen emlékei vannak abból az időből, amikor még együtt éltek?

– Nehéz idők jártak akkor. A hetvenes évek közepén születtem, még a kommunizmus alatt. Meg volt határozva, hogy egy négyfős családnak mennyi kenyér és tej jár naponta, mennyi liszt, olaj, cukor egy hónapra. A jegyet beváltottuk a boltban. Hús nagyon ritkán volt, ha érkezett, az egész szomszédság tudta, hogy menni kell a boltba. Rengetegszer álltam sorba olyan dolgokért, amik akkor különlegességnek számítottak. Számtalanszor előfordult, hogy sorban állva írtam a házi feladatot, és az orrom előtt fogyott el, amiért mentem. Nálunk Erdélyben sokkal nagyobb szegénység volt a hetvenes–nyolcvanas években, mint Magyarországon. Városban éltünk, ahogy a nagyszüleim is, de nekik kertes házuk volt. Neveltek disznókat és baromfit, mi is mindig kaptunk a húsból. Tojással is ők segítettek ki, hiszen az is ritkaságszámba ment. Disznóvágásra összegyűlt az egész család, gyerekkoromban nagyon szerettem ezeket az alkalmakat.

– Egy gyerek néha finnyás, válogatós.

– Nekem is nagyon rossz étvágyam volt. Amikor beléptem a rendbe, nagyon féltem, hogy fogom tudni megenni, amit elém tesznek, hiszen egyértelmű volt, hogy nem lesz választásom. Azelőtt bizonyos ételeket egyszerűen nem tudtam legyűrni a torkomon. Valami miatt sok ízt képtelen voltam befogadni, és csak kevés ételt tudtam jóízűen megenni. Ez még az anyukám csudafőztjére is igaz volt. Például a kocsonyára azelőtt rá sem tudtam nézni, most pedig az az egyik kedvencem, nagyon szeretem főzni is. Attól fogva azonban, hogy beléptem a rendbe, megettem mindent. 

Nagy kihívást jelentett, amikor Rómában először kellett kagylót ennem, mert kifejezetten undorodtam tőle. Ennél már csak a polip lett volna rosszabb. Aztán rájöttem, hogy fejben dőlnek el dolgok. Miközben a kagylót majszoltam, azon gondolkoztam, mihez hasonlít leginkább. Talán a csirkehúsra emlékeztet… Onnantól fogva már nem jelentett gondot, hogy megegyem, elengedtem magamban azt a képet, ami azelőtt mindig ott volt a szemem előtt, hogy nyákos és taszító.

Egyszer egy franciaországi közösségben táj jellegű ételekkel akartak megvendégelni. Este a vacsoránál az asztal körül ülők a középre kitett forró olajba mártogatták a nyers borjúhúst, de csak egy pillanatra. Illetlenség lett volna a vendéglátókkal szemben, ha azt mondom, hogy köszönöm, én nem kérek ebből. Megpróbáltam észrevétlenül jó sokáig sütni az olajban a magam húsdarabkáját, de a többieknek feltűnt, mert ők azalatt már vagy hatot megettek. Érdekes tapasztalat volt. Meg kell mondanom, a nyers hús nem lett a kedvencem.

– Más népek ételeit is volt alkalma megkóstolni?

– Sokáig éltem nemzetközi közösségben, ahol mindenfélét kipróbáltunk. Vannak rossz emlékeim is, főleg a vietnámi „mindent bele” levesről. Az iraki fogásokat viszont nagyon finomnak találtam, hasonló az ízviláguk, mint a mi ételeinké. Nagyon meglepett például, hogy ők is készítenek szőlőlevélbe töltött húsgombócot. A különbség a miénkhez képest annyi volt, hogy nem tettek bele hagymát, csak fokhagymát, és valamivel szárazabbnak éreztem a tölteléket. El voltam bűvölve tőle, és nagyon csodálkoztam, hogy annyira hasonlít ahhoz, amit otthon ettem, pedig nem egymás mellett van a két ország. 

– Süteményeket is szokott készíteni? 

– Egy fiatal rendtársam szeret sütni, engem is belelkesített. Egy-két tortát együtt készítettünk, és most már egyedül is szívesen vállalkozom erre a feladatra. Szeretem magam főzni a krémeket. Anyukám minden hétvégére sütött valamit. Rengeteg receptje volt, mert a barátnőivel mindig cseréltek. Néhányat elmentettem magamnak. Gyerekkoromban nem volt konyhai robotgépünk, mindent kézzel csináltunk. Amikor a szakácskönyv fotózásakor Tóth Tamás atya kézi rugós habverőt kért, senki nem értette, mit szeretne, csak én. Igaza volt, mert habverővel felverve egészen más állagú lesz a hab. Gyerekként sokszor én kavartam ki a krémeket és a tésztákat, így a végén kikanalazhattam a tálból a maradékot.

– A szerzetesi közösségükben milyen étkezéshez kötődő szokások alakultak ki? 

– Mindig együtt étkezünk. Előtte általában zsolozsma van, például ebéd előtt napközi imaóra, így együtt jövünk át a kápolnából az ebédlőbe, a halottainkért imádkozva egy zsoltárt. Az étkezést egy hosszabb közös imával kezdjük, ami zsoltárrészletekből, a Miatyánkból és könyörgésekből áll. Az ebéd feléig felolvas valaki, aztán beszélgetünk, majd a végén is imádkozunk. Reggel még szilencium van, olyankor csendben eszünk, vacsoránál pedig szabadon beszélgetünk a mellettünk ülővel. 

– Hogyan élte meg, hogy szerepelt a szakácskönyvben? 

– Nagyon szép élmény volt. Együtt főztünk, sokat nevettünk. Jó volt, hogy a szerkesztők igyekeztek esztétikusan megjeleníteni, ami megsült, megfőtt. Együtt döntöttük el, hogyan nézzen ki az asztal, gyönyörködtem a végeredményben. Ha itthon tálalok, legfeljebb a vacsoránál figyelek arra, hogy az étel díszes legyen. Szeretek kenyérre kenhető krémeket készíteni à la Lucia módra, azokat ki szoktam dekorálni. Mi általában csak ünnepekre díszítjük fel az asztalt, olyankor más az étkészlet is. 

– Az evés tipikusan földi dolog. A szerzetesekről pedig az emberek sokszor azt gondolják, hogy aszkézisben élnek. Hogy fér össze a főzés és a szerzetesi élet?

– Test és lélek vagyunk, ezért nemcsak a lelkünket kell táplálnunk, hanem a testünket is. Hetente egyszer kenyér és víz böjtöt tartunk, de tudunk ünnepelni is. Az asztalközösségnek a szerzetességben szent hagyománya van.

Szent Benedek óta a vendégszeretet formája, hogy megosztjuk egymással az asztalt, ő úgy fogalmaz, hogy a vendégben Jézust fogadjuk az asztalunkhoz. A közös étkezések során kialakul az asztal körül egyfajta fizikai egység, hiszen egy térben vagyunk, és ugyanazt fogyasztjuk. Emellett kialakul egy lelki egység is, mert evés közben beszélgetünk, megosztjuk egymással az élményeinket, a tapasztalatainkat, valami módon odaadjuk magunkat az asztalnál ülő többi embernek.

Forrás és fotó: magyarkurir.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
Rudan Mária - EM projektvezető
dr. Kele Mária - EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia - EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41