Női és férfi szerzeteselöljárók közös plenáris ülése 2023-ban

Budapest
A Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK) és a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK) évente egyszer közösen is találkozik és tanácskozik.

 

Idén november 15-én közös plenáris ülést tartottak Budapesten, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, amelyre közel 90 szerzetes jött el. A találkozót megtisztelte jelenlétével S.E.R. Mons. Michael Wallace Banach apostoli nuncius is.

Az összejövetel közös imával kezdődött, majd három új elöljárót ismerhettünk meg, a verbita rendét, a Jézus Szíve Társaságét és a Verbum Dei testvéri közösségét.

Ezután az FSZK és MRK elnökök beszámolója következett az elmúlt időszakról.

P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát beszámolt az előző férfi szerzetes-elöljárók plenárisának döntéseiről, az FSZK-MRK közös stratégiai üléséről és az FSZK elnökségében történt változásokról. Kiemelte és újra felajánlotta az FSZK rendeknek segítséget nyújtó szerepét, és bíztatott a megnyílásra, az együttműködési kezdeményezésekbe való nagyobb bekapcsolódásra.

Végül a szerzetesek fontos tevékenységéről beszélt, melyhez ezt az idézetet bontotta ki: "Az Úr neki hagyta meg, akin senki sem könyörült." (S. Severus - Szent Mártonról). A szerzetesek feladata is ilyen, vannak „nekünk hagyott” emberek, akik csak ránk számíthatnak. 

Németh Emma SSS összegezte az elmúlt időszak eseményeit, és a jövő évre tervezett közös szerzetesi programokat. Majd elmondta, hogy a Vatikán kezdeményezett konzultációt a kis létszámú rendekről. A márciusi egyeztetésen 17 ország volt jelen, köztük hazánk is. Magyarország egyedülálló abban, hogy minden közösség tagja a konferenciáknak.  

A beszámolók után a Nuncius Úr köszöntötte a jelen lévő rendi elöljárókat, és beszélt a 2025-ös szentévről, melynek mottója a "Remény zarándokai" lett.  A teljes beszédet a cikk végén közöljük.  Ezután a jelen lévő rendfőnökök kérdéseket tettek fel, melyekre nuncius úr reálisan és humorral fűszerezve válaszolt. 

Ebéd előtt szentmisén vettek részt a jelen lévő szerzetesek a Piarista Kápolnában. A nuncius szentbeszédében Nagy Szent Albert domonkos életpéldáján keresztül három kérdést tett fel:

A feltétel nélküli igent mondás a szerzetesi életre témájához kapcsolódóan azt kérdezte, hogy ki mozgat minket a legjobban? A Szentlélek vagy a világ szelleme? 

Saját közösségeinken belül is gyakran evangelizációt kell végeznünk: Megosztjuk-e Jézust egymással mi is? 

Mi hová szegezzük a tekintetünket? Isten együttérző tekintettel néz ránk és új látásmódot ad nekünk. Szegezzük tekintetünk Jézus Krisztusra és ne nézzünk vissza!

Délután kiscsoportos beszélgetésben vettek részt a jelenlévők, ahol megosztották egymással gondolataikat a remény témájával kapcsolatban.

Majd a köznevelési és a hivatásgondozó együttműködési területek beszámolója következett, végül az Emberi Méltóság Stratégia és a Zarándoktábor ismertette ez éves munkáját. 

 

Michael W. Banach

magyarországi apostoli nuncius beszéde

Kedves Nővérek és Atyák!

Köszönöm a kiváltságot és az örömöt, hogy veletek lehetek ma reggel. Ezek a pillanatok a közösség kiváltságos pillanatai Ferenc pápa és a közösségeiket Magyarországon képviselő szerzetesek között. Ma két hagyomány találkozik: a pápaság hagyománya és a szerzetesi élet tiszteletreméltó intézményének hagyománya.

Köszönet Hortobágyi Cirill O.S.B. atyának és Németh Emma S.S.S. nővérnek, nemcsak meghívásukért, hanem szívélyes üdvözlő szavaikért is. Igazán megtiszteltetés számomra, hogy veletek lehetek.

Felkértek, hogy fogalmazzak meg néhány gondolatot a közelgő 2025-ös jubileumi évről, és arról, hogy a szerzetesek hogyan vehetnek részt annak előkészítésében és ünneplésében.

A „zarándokok” és a „remény” szavak Ferenc pápa pontifikátusának kulcsfontosságú témái. Így nem meglepő, hogy a Szentatya jóváhagyta a „Remény zarándokai” mottót a 2025-ös szentév mottójaként. Ez Péter apostolra emlékeztet, aki a neki tulajdonított két levél közül az elsőben a kis-ázsiai hívőkhöz szól, és mindenekelőtt arra hívja őket, hogy fedezzék fel újra a remény lelki alapját: „Legyen áldott az Isten és Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki minket nagy irgalmában Jézusnak a halálból való feltámadása által új életre hívott, az élő reményre”(1Pt 1,3). A 2025-ös jubileumra való felkészülés és ünneplés ezen éveiben lelki táplálékot kell keresnünk magunk számára, „a remény zarándokai” számára. Ez a lelki táplálék lehet a kiengesztelődés tapasztalata, amely a Jézussal való találkozásból fakad, valamint az egybehangzó imádság felébresztése, hogy igazságosságának és békéjének uralma terjedjen el az egész világon. Vagy a lelki táplálék lehet a testvériség és a környezet témáiról való elmélkedés, melyeket a  Szentatya azért választott, hogy segítsen a világjárvány és a folyamatban lévő háborúk által sebzett világnak eljutni egy újjászületésre, melyre mindannyian oly sürgetően vágyunk.

Zarándoknak lenni minden keresztény életszabály egyik legalapvetőbb fogalma.[1] Zarándoknak lenni azt jelenti, hogy úton vagyunk. A zarándok lét annak a körülményei vagy állapota, aki úton van. Aki megérkezett, az már nem zarándok, hanem birtokos. Szent Pál kijelentette: „Nem mintha már elértem volna vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban.” (Fil 3,12-15)

Zarándoknak lenni azt jelenti, hogy felismerjük, hogy olyan teremtmények vagyunk, akik teljes mértékben a Teremtőtől függenek. A zarándok számára csak egy megfelelő válasz van egy ilyen tapasztalatra. Ez nem lehet a kétségbeesés, sem a birtoklás kényelmes bizonyossága. Az egyetlen válasz, amely megfelel a zarándok egzisztenciális helyzetének, a remény. A remény erényében a zarándok minden másnál jobban megérti, hogy ő egy teremtmény, akit Isten teremtett. Ez volt  Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatainak alaptétele, még akkor is, ha a tizenötödik „előzetes megjegyzésben” volt elrejtve feltűnés nélkül: a Teremtő közvetlenül a teremtménnyel foglalkozik, és a teremtmény közvetlenül a Teremtővel foglalkozik – szív szól a szívhez, mondhatnánk.

Isten mindannyiunk szívébe helyezte az igazi boldogság utáni vágyat és sóvárgást. A remény erénye válaszol erre a legbensőbb vágyra, és segít, hogy Istenbe vessük bizalmunkat. A Katolikus Egyház Katekizmusa leírja a remény működését és célját. Kijelenti: „A remény erénye megfelel az Isten által minden ember szívébe oltott boldogságra törekvésnek; fölemeli az emberi tetteket indító várakozásokat, megtisztítja és Isten országa felé irányítja azokat; megóv a kislelkűségtől; támogat minden elhagyatottságban; és kitágítja a szívet az örök boldogság várásában. A remény lendülete megőriz a vak önszeretettől (egoizmustól), és elvezet a szeretet boldogságára.” (1818. sz.).

A remény alapvető gondolkodásmód a keresztények számára, és ezt el kell fogadnunk egy olyan világban, amely hajlamos arra összpontosítani, hogy mi a rossz és mi nincs ott. A keresztény remény nem hagyja figyelmen kívül a világ nehézségeit, hanem pozitív gondolkodásmódra nyit meg, meglátva annak lehetőségét, hogy mi a helyes a világban. Még akkor is, amikor a világ a legsötétebb, van fény. E zűrzavar közepette nagy a kísértés, hogy pesszimistává és reménytelenné váljunk. Ferenc pápa arra hív minket, hogy mondjunk nemet a pesszimizmusra és a reménytelenségre. „Az evangélium öröme”- ben a Szentatya ezt írja: „A buzgóságot és a bátorságot megfojtó egyik legsúlyosabb kísértés a vereségérzés, mely elégedetlen pesszimistákká és sötét arcú kiábrándultakká alakít át bennünket. Senki nem vállalkozhat csatára, ha nem bízik teljesen a győzelemben. Aki bizalom nélkül indul neki, már előre elvesztette a csata felét, s elássa talentumait.” (85. pont) Hogyan lehetünk azok az emberek, akik csatlakoznak a pesszimizmus elleni harchoz, beleértve a pesszimizmust a saját szívünkben és közösségünkben, és „életben tartjuk a reményt” (84. pont).

XVI. Benedek pápa „Spe salvi” kezdetű enciklikájában rámutatott, hogy a „remény egyik fontos iskolája” az imádság. Ezt írta: „Ha már senki nem hallgat rám, Isten még mindig meghallgat. Ha már senkihez nem tudok szólni, senkit nem tudok segítségül hívni – Istenhez mindig szólhatok. Ha többé senki nem segíthet rajtam – akár valami bajról, akár az emberi képességeket meghaladó várakozásról van szó – Ő tud nekem segíteni.” (32. pont).

Ha növekedni akarunk a tevékeny hitben és a reményben akarunk gyökerezni, mindannyiunknak ki kell fejlesztenünk egy közösségi és egyéni imaéletet. A Ferenc pápa által a 2024-es évre kijelölt téma az imádság, a 2025-ös jubileumra való felkészülés jegyében. Imádságunk a legjobb irányba tart, amikor Jézus Krisztus valóságos jelenlétének mélyebb megértésére és megtapasztalására hív minket az Eucharisztiában.

Zajos világban élünk, amely egyre kényelmetlenebbül érzi magát a csendben. Együtt kell az imádságba gyökereztetnünk az életünket, és vissza kell szereznünk a csend lenyűgöző erejét, hogy tudjunk hallani. Az ima az Istennel – az Atyával,  a Fiúval és a Szentlélekkel - való kapcsolat egyik módja. Az ima lehet az erő, a remény és a békesség helye, valamint olyan hely, ahol újra és újra kimutatjuk Isten és egymás iránti szeretetünket. Őszintén szólva, ha nem imádkozunk rendszeresen, hitünk gyenge lesz, reménységünk pedig sekélyes. Az imádságról szólva, a tanulmányok közvetlen kapcsolatot mutatnak a szentségimádás és a hivatások között. Minden megkereszteltnek szerepe van mind a szentségimádás gyakorlatának, mind a hivatásoknak a gondozásában. Szerzetesi közösségeinkben újra fel kell fedeznünk a következetes szentségimádásból fakadó kegyelmeket, különösen most, amikor nagy szükségünk van szerzetesi hivatásokra, különösen akkor, amikor nagy szükségünk van a reményre.

Imádságunkban és szentségimádásunkban felfedezhetjük a remény néhány új és izgalmas oldalát is: türelem, öröm, életerő, realizmus, megosztás. Az igazi remény a várakozás pozíciója, amelynek időre van szüksége a cél eléréséhez. Sajnos olyan világban élünk, amely a pillanatok illúzióját teremtette meg. Elhitetik velünk, hogy a remény azonnal valóra válhat, vagy a mi időbeosztásunkhoz igazodik. A remény azt jelenti, hogy olyan szívünk legyen, amely folyamatosan megmutatja magát, és türelmesen várja, hogy Isten betörjön az életünkbe az ő saját isteni idejében.

Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében ezt mondja: „A reményben legyetek derűsek…” (Róma 12,12). Szent Pál lényegében tehát arra hívja a rómaiakat, hogy legyenek boldogok a reményben. Az ember örülhet a reménységnek, mert Isten végtelen szeretete mindenkire kiterjed. Ha megállunk egy pillanatra, megláthatjuk ezt az örömteli reményt egy gyermekben, aki örömmel várja a karácsonyt vagy a születésnapját. Azt hiszem, amikor Jézus azt mondja, hogy olyanná kell válnunk, mint egy gyermek, hogy beléphessünk Isten országába, akkor a bizalom mellett azt mondja, hogy folyamatosan örömteli reményt kell mutatnunk még a világ cinizmusa, szarkazmusa és pesszimizmusa ellenére is: „…  reménykedve várjuk Megváltónk, Jézus Krisztus eljövetelét.”

Egy életerős ember ellenáll vagy legyőzi a kihívásokat és nehézségeket. Az ilyen ember gyakran rugalmas. Az életerős remény az, amely elviseli a változást, a kihívást és a csalódást. Az ilyen remény legyőzi a csapásokat. Bárki, aki valaha is versenyzett, meg tudja becsülni az életerős remény értékét. Az életerős remény az is, amely nem fél egyedül állni.

Az élet egyik kihívása időről időre a valóságban való élet. A valóságot időnként nem könnyű elfogadni: jelentősen csökken azok száma, akik katolikus kereszténynek vallják magukat, a hivatások hiánya, a szerzetesházak bezárásával és/vagy összevonásával való szembenézés stb. Egy bizonyos ponton rájövünk, hogy ez a hely, ahol élünk, minden kütyüje, gombja, pillanatnyi szépsége és boldogsága ellenére, és bármennyire is otthonunkká tesszük, nem mennyország. Időről időre megtapasztalhatunk mennyei pillanatokat, de ez nem mennyország. Nemcsak szem elől téveszthetjük ezt a tényt, hanem elfelejthetjük a mennyországot is, amelyre mindannyian meghívást kaptunk. A reális remény az, amely lelkileg megalapozott, és ezt a világot nem végnek, hanem a Királyság felé vezető közös utazásnak tekinti.

A hithez hasonlóan a remény sem azt jelenti, hogy kizárólagosan vagy kizárólag magunknak kell megtartanunk. A reményt meg kell osztani „A remény az az isteni erény, amellyel bizalmunkat Krisztus ígéreteibe vetve, és nem a saját erőnkre, hanem a Szentlélek segítségére és kegyelmére támaszkodva törekszünk a mennyek országára és az örök életre mint boldogságunkra.” (KEK, 1817.) A „mi” és a „miénk” szavak oly megrendítően mutatják be a reménynek ezt a közös érzését. Nem ez a szinódusi egyház víziója és tapasztalata?

A szerzetesek tanúságtétele a remény jelzőfénye ebben a ködbe burkolózó és zavaros világban. Ahhoz azonban, hogy a jelzőfény továbbra is fényt árassszon, a fényforrásnak állandónak kell lennie. És ez az állandóság a reményből fakad: „Az emberek saját maguknál nagyobbra esküsznek; a pörlekedésnek az eskü bizonyítéka vet véget. Ezért amikor Isten az ígéret örökösei előtt nagyobb nyomatékkal akarta igazolni elhatározása szilárdságát, esküvel vállalt kezességet. Így a két változhatatlan dologban, amelyben Isten nem téveszthet meg, erős támaszt kaptunk mi, akik arra törekszünk, hogy az előttünk levő reményt megragadjuk. Lelkünk biztos és szilárd horgonya ez, amely a függöny mögé ér, ahová elsőnek lépett be értünk Jézus, a Melkizedek rendje szerint való főpap.” (Zsid 6,16-20)

Hogy segítsek nektek „megragadni az elénk tárt reményt”, a következő három kérdéskört szeretném megfontolásra javasolni:

  1. Hogyan élted meg az elmúlt évek válságait a kétségbeesés pillanataiként? Voltak-e olyan emberek vagy pillanatok, akik segítettek abban, hogy ne hagyd figyelmen kívül a világ nehézségeit, hanem pozitív gondolkodásmódra nyitottak meg téged: meglátva annak lehetőségét, hogy mi a helyes a világban? Kik voltak számodra a remény világítótornyai?

  2. Voltak-e olyan imádságos pillanatok vagy gyakorlatok – a nyilvános liturgiában és/vagy a csend és elmélkedés idején –, amelyek táplálták benned a reményt? 

  3. Hogyan írnád le a reményedet, vagy a remény iránti vágyadat most: türelmes reményt? Örömteli remény? Életerős remény? Reális remény? Közös remény? Mi ad okot a reményre?

Ferenc pápa arra hívott minket, hogy szinódusi Egyház legyünk, ami azt jelenti, hogy az Egyház együtt jár – együtt jár egymással, és még inkább Krisztussal, aki az Út, az Igazság és az Élet (János 14,6). Menjünk és folytassuk együtt utunkat annak a sok szent nőnek és férfinak a nyomdokain, akik előttünk jártak szerzetesi közösségeinkben, és törekedjünk arra, hogy a remény emberei legyünk, mindig bízva a Boldogságos Szűz Mária közbenjárásában. Erősítsen meg, támogasson, alakítson át minket újra, és segítsen igaz tanítványokként élnünk, tekintetünket Szabadítónk ösvényére szegezve. Kérjük a Hajnalcsillag közbenjárását, hogy segítsen nekünk megragadni ezt a pillanatot sok kihívásával együtt, és hogy azokat ne a botlás köveinek, hanem ugródeszkáknak tekintsük, hogy megmutassuk, kik vagyunk és kiéi vagyunk. A remény anyja szerezze meg számunkra az állhatatos remény erényét. Ámen!

[1] Ezt a részt Josef Pieper, On Hope, ford. Mary Francis McCarthy nővér, S.N.D. (San Francisco: Ignatius Press, 1980) ihlette.

 

Írta és fényképezte: Mészáros Anett/MSZKI

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Knáb Judit CJ

titkár: Horváth Sarolta

telefon: +36 20 423 8235

ügyeleti idő:
  hétfő: 9-13
  kedd: 12-16
  szerda: 12-16
  csütörtök: 9-13
  péntek: 9-13

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás – projekt koordinátor
Formanek Tamás – szociális intézményi tanácsadó
dr. Kele Mária – EM projekt koordinátor
Nagy-Bozsoky Anna – EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Füle Gábor – zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia –  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia – zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János – tanácsadó

 

Az MSZKI tevékenységeinek támogatására adományozott pénzbeli segítséget hálás köszönettel fogadjuk.

Az adományt az MSZKI 10700598-71004781-51100005 számú, CIB Bank Zrt. pénzintézetnél vezetett számlájára tudják utalni. (SWIFT: CIBHHUHB , IBAN: HU72 1070 0598 7100 4781 5110 0005)

A közlemény rovatban kérjük, tüntesse fel, hogy az MSZKI mely tevékenységét szeretné támogatni. (MSZKI munkája, Emberi Méltóság Stratégia, Zarándoktábor, Történeti kutatás, Szociális ellátás koordinációja)

Tájékoztatjuk, hogy az MSZKI nem minősül közhasznú szervezetnek, és az adományról belső egyházjogi személyként tudunk igazolást kiállítani.

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41