Kedves Testvéreim!
A Jézus Társasága Ferenc pápa földi életének végén osztozik Isten népének szomorúságában, közösségben az egyházzal, egységben sok más jóakaratú emberrel. Mindezt mély megrendültséggel, és a feltámadásban való hit erejéből fakadó megnyugvással teszi, ami által az Úr Jézus megnyitotta számunkra az ajtót, hogy Isten életének részesei lehessünk.
Olyan embert gyászolunk, aki az egyetemes egyház szolgálatában állt, és több mint tizenkét éven át végezte a péteri szolgálatot. Ugyanakkor gyászoljuk szerzetestestvérünk, Jorge Mario Bergoglio elvesztését, aki a „Jézus legkisebb Társaságának” tagja volt. A renden belül osztoztunk a lelki karizmában és a mi Urunk Jézus Krisztus követésének módjában.
Távozása szomorúsággal tölt el bennünket, ugyanakkor mély hála tör fel belőlünk a jóságos Atya felé, amiért annyi jót kaptunk egy egész életen át tartó szolgálat során, és amiatt, hogy Ferenc pápa tudta, hogyan vezesse az egyházat pápasága alatt, közösségben és folytonosságban elődeivel, törekedve gyakorlatba átültetni a II. vatikáni zsinat szellemét és iránymutatásait.
Ferenc pápa éberen figyelte, mi történik a világban, hogy reményt nyújtson minden embernek. Rendkívüli erejű enciklikái, a Laudato Si' és a Fratelli tutti nem csupán az emberiség helyzetének világos elemzését nyújtják, hanem az evangélium fényében megoldásokat kínálnak az oly sokféle igazságtalanság okainak megszüntetésére és a megbékélés előmozdítására. Ferenc pápa számára az egymással folytatott párbeszéd – akár politikai ellenfelek, akár vallások és kultúrák között – jelenti az utat a béke és a társadalmi stabilitás előmozdítása felé, hogy megteremtsük a kölcsönös megértés, az egymásra való odafigyelés és a szolidaritás légkörét. Számos alkalommal hallgattuk szavait, lelkipásztori elmélkedéseit, és csodáltuk fáradhatatlan tevékenységét, ahogy saját kezdeményezésekkel állt elő, vagy éppen másokéhoz csatlakozott, mindig meggyőződve a szavak és találkozások értékéről. Hogyan is felejthetnénk el azt a rendkívüli pillanatot, amikor imára hívott minket a Covid okozta veszélyhelyzetben 2020 márciusában az üres Szent Péter téren? Vagy a békéért való állandó aggodalmát a nemzetközi együttélést fenyegető, a legvédtelenebbek között mérhetetlen szenvedést okozó intolerancia és háborúk jelenléte közepette. Vagy szívből jövő együttérzését a hazájukból erőszakkal elüldözöttek hatalmas áradata iránt szerte a világon, különösen azok felé, akik életük kockáztatása árán voltak kénytelenek átkelni a Földközi-tengeren.
A 2013. március 13-án este, a Szent Péter téren az újonnan megválasztott pápa ünneplésére összegyűlt híveket köszöntő beszédében máris megtaláljuk szolgálatának két kulcsfontosságú dimenzióját: a püspök és a nép együtt haladásának fontosságát a testvériség, a szeretet, a bizalom és a remény útján, valamint az ima, különösen a közbenjáró ima központi szerepét. Ennek az együtt haladásnak, közös fejlődésnek kiemelt példája a püspöki szinódus életre hívása, és a szinodalitásnak, mint az egyház alkotó elemének hangsúlyozása. Ez semmiképpen sem csökkenti Péter primátusát vagy a püspöki felelősséget. Éppen ellenkezőleg: lehetővé teszi, hogy abban az összes megkeresztelt hívő, Isten úton levő népe tudatosan osztozzon, felismerve az egyházi közösség életében az Úr jelenlétét és cselekvését az ő Szentlelke által.
Emlékünkbe vésődött az imára való felhívás, amelyet aznap este minden hívőhöz intézett: „imádkozzunk együtt, püspök és nép! Kérlek benneteket, imádkozzatok az Úrhoz, hogy áldjon meg engem!” Pápasága során beszédeit, beleértve a vasárnapi Úrangyala imádságokat is, mindig ugyanazzal a felhívással zárta: „kérem, ne felejtsetek el imádkozni értem!” Fáradhatatlanul emlékeztetett bennünket arra, hogy az imádság az Istenbe vetett bizalomból és a vele való kapcsolatból fakad. Az imádságban felfedezhetjük a szentek életének titkát (vö. 2022. szeptember 28-i általános audiencia).
Amikor hozzánk, jezsuita rendtársaihoz szólt, mindig hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy életünk küldetésében elegendő helyet tartsunk fenn az imádságnak és a lelki tapasztalatokra való odafigyelésnek. Elég csak arra emlékeznünk, amit 2019. február 6-i levelében írt nekem, mikor jóváhagyta és megerősítette az egyetemes apostoli preferenciákat: „az első preferencia (megmutatni az utat Istenhez a Lelkigyakorlatok és a megkülönböztetés által) döntő fontosságú, mert alapfeltételként feltételezi a jezsuiták kapcsolatát az Úrral, a személyes és közösségi imaéletben és a megkülönböztetésben. Azt ajánlom, hogy generálisi szolgálatában ragaszkodjon ehhez. E nélkül az imádságos hozzáállás nélkül a többi preferencia nem fog gyümölcsöt hozni”. Ily módon megerősítette a 36. Általános Rendgyűlés tagjaival való találkozása alkalmával (2016. október 24.) megfogalmazott buzdítást, melyben határozottan kérte, hogy folyamatosan keressük a vigaszt, engedve, hogy a keresztre szegezett Úr megindítson bennünket, aki a mai világ szenvedései által keresztre feszített sokaságok szolgálatára hív minket.
Ekkor rámutatott valamire, amit identitásunk lényeges elemének tekinthetünk. Mintha egy ki nem mondott kérdésre válaszolna, hogy ki a jezsuita, Ferenc pápa a kongregációhoz szólva megerősítette, hogy „a jezsuita az evangélium örömének szolgája”, bármilyen küldetésben is van. Ebből az örömből fakad az Isten akaratának való engedelmességünk, az egyház missziójának szolgálatára hívó küldetésünk és apostolkodásunk, valamint rendelkezésre állásunk a szegények szolgálatára. Ennek az örömnek kell jellemeznie az eljárásmódunkat, hogy az „egyházi, inkulturálódott, szegény, a szolgálatra összpontosított, minden világi ambíciótól mentes legyen”.
Ferenc pápa pontifikátusának állandó jellemzője volt az örömre való felhívás, amely a Megfeszített-Feltámadottból és az ő evangéliumából ered, amelyen keresztül ezt az örömhírt hirdetik. Nem véletlen, hogy számos tanítóhivatali dokumentumának – kezdve az Evangelii Gaudium apostoli buzdítással, amely megadta pontifikátusának alaphangját – még a címében is szerepel erre a mindent átható örömre való utalás, amely számára annyira nélkülözhetetlen volt.
Éppen az Úrral való élő és éltető, a vigasztalásban és örömben gyökerező kapcsolat alapján leszünk képesek lelkipásztorként, de mindenekelőtt teljesen az egyháznak, Krisztus Jegyesének szolgálatára szentelt életünk tanúságtételével a világ evangéliumi kovászává válni Isten dicsőségének és a lelkek javának szüntelen keresésében (Ferenc pápa válasza P. Adolfo Nicolás megválasztása alkalmából küldött gratulációjára, 2013. március 16.).
Hálás szívvel emlékezünk Ferenc pápa csendes és állandó figyelmére a Jézus Társasága, életünk és apostolkodásunk iránt. Sokan találkozhattatok vele a világ különböző országaiban, mert mindig volt ideje az őszinte és testvéri beszélgetésre a jezsuitákkal, akik ott éltek és dolgoztak, ahol éppen látogatást tett.
Szívünkkel és imáinkkal kísérjük Ferenc pápát erre a valóságos találkozásra a feltétel nélküli szeretet és a végtelen irgalom Istenével, akinek arcát Ferenc pápa életén és tanításán keresztül megmutatta nekünk. Bízva abban, hogy az Úr meghívja hűséges szolgáját a mennyei lakomára, az ő példája által indítva, megújítjuk vágyunkat és elköteleződésünket, hogy szegényen és alázatosan kövessük Jézust, és szolgáljuk egyházát.
Arturo Sosa, SJ
általános rendfőnök
Forrás és fotó: jezsuita.hu