Úrjövet. Mintha az éj sötétjéből érkezne hozzánk ez a szó, csillagfénye megnyitja lelkünk mélységeit. Belépünk az adventbe. Jó megállni, és újra átgondolni, mire is készülünk az elkövetkező ünnepi időszakban. Deák Hedvig domonkos nővért kérdezte Körössy László az advent lényegéről.
– A latin adventus Domini kifejezés így fordítható: az Úr megérkezése. Adventről elsőként Jézus földi születése jut eszünkbe, ezt ünnepeljük, erre készülünk. Ám ez csak az ünnepi készülődés egyik rétege, és főként az időszak második felében hangsúlyos. Az Egyház az adventi időszakban újra beleállít minket az üdvösségtörténet folyamatába, Isten érkezésére összpontosít. Az Úr már itt van, ugyanakkor új módon is jelen akar lenni az ember, az emberiség életében.
Az, hogy eljön, nem azt jelenti, hogy fizikai értelemben máshol lesz, mint eddig, hanem azt, hogy új módon érzékeljük a jelenlétét. Az egyházi vagy teológiai nyelvezet ezt nevezi kegyelmi jelenlétnek: Isten szeretne egészen bensőséges módon ott lenni mindenkinek a lelkében, erre az üdvtörténeti folyamatra is utal az advent a Kisjézus születése mellett. Harmadrészt pedig ebben az időszakban Krisztus második eljövetelére is várunk, az idők végére, az ítéletre, amikor az egész világ megújul, azaz belép Isten életébe. Azt gondolom, hogy nekünk, keresztényeknek ezekre a szempontokra is figyelnünk kell, még ha nem is kerülnek annyira előtérbe. A liturgiát követve advent első részében kifejezetten a második eljövetelre szegezzük a tekintetünket.
– Talán advent böjti jellege sem annyira hangsúlyos, bár alig képzelhető el a csendes várakozás időszaka önkorlátozás nélkül.
– Adventben a böjtre kevesebb hangsúly esik, de kétségtelen, hogy a készülődésünk a megtisztulás ideje is. Megjegyzem, a böjt az Egyház gyakorlatában elsődlegesen az étkezéstől való megtartóztatást jelenti. Korunkban népszerű digitális meg sok másféle böjtről beszélni, de úgy gondolom, ezt az elsődleges értelmet nem kellene feladnunk. A böjt az, amit valamiképpen az ember „a bőrén érez”. Mondhatni „húsba vágó”, hiszen tudatos mérséklése az ember legalapvetőbb ösztönének, amely az élete fenntartására irányul. A korai Egyházban a böjt napi egyszeri étkezést jelentett. Az más kérdés, hogy ennek a korlátozásnak számos pozitív következménye van, például sok időt szabadít fel.
– Azért az önmegtartóztatás sokaknál húsba vágó lehet a digitális böjt esetén is. Épp olyan – ha nem nagyobb – nehézséget jelenthet, mint a táplálék megvonása.
– Ezzel egyetértek, csupán azt hangsúlyozom, hogy ne váltsuk ki a primér alapot, az étkezéstől való megtartóztatást valami mással. De valóban érdemes holisztikusan tekinteni a böjtre. A virtuális világgal kapcsolatos visszafogottság is része ennek. Azt mindenesetre fontos látnunk, hogy a böjtnek, sőt bármiféle önmegtagadásnak, van egy olyan távlata, hogy aki folyamatosan végzi azt – például nem csak adventben –, annak az életébe valahogy beépül ez a hozzáállás. A konkrét jó gyakorlat a részünkké válik, és viszünk tovább.
– Mi az önmegtagadás célja?
– Minden böjt célja, hogy valamiféle ürességet teremtsen az emberben, és elmélyítse bennünk Istenre való rászorultságunk tudatát. A böjt semmiképpen nem „teljesítménytúra”, nem arról szól, hogy valamit elérek és kipipálom azt, majd megveregetem a vállamat, hogy milyen ügyes vagyok, és akkor jöhetnek a nagyobb kihívások is. Egyáltalán nem erről van szó. Az üresség Isten elsőségére figyelmeztet. Az ember a böjtben megtapasztalja a gyengeségét, a korlátait. Valami elkezd hiányozni, ahogy adott esetben a digitális böjtnél is. Ez a hiány rámutat arra, hogy mi is az, ami igazán fontos nekem.
A böjt bizonyos értelemben mesterségesen előidézett szegénység. Hiszen a szegény az, aki rászorul Istenre. Ha mindenem megvan, ha kerek az életem, akkor nagyon nehéz meglátni, hol jut még hely Istennek. Advent jó alkalom arra, hogy tisztázzuk: vágyom-e a Megváltómra, várom-e Istent? Várok-e tőle valamit? Gondolok-e a második eljövetelére? Vagy ez a földi élet elég nekem, és annyira azért mégsem hiányzik, hogy Jézus felborítsa ezt a második eljövetelével? Érvényes keresztény kérdések ezek.
– Nem könnyű ráhangolódni az adventre. Reggel felkelünk, a mobilon ránézünk a hírekre, amelyek többnyire a háborúval foglalkoznak, de valamilyen viszályról biztosan szó esik. Befolyásol minket a digitális világ, fiatalt, felnőttet egyaránt. Szerzetesként milyen mértékben érik el ezek a hatások? Hogyan tud védekezni az egyre felszínesebb, túlpörgetett online világ negatív hatásai ellen?
– A tudatos elhatárolódás segít. Régebben a szerzetesi életet a klauzúra védte: fizikai határokat állított fel, s ez elősegítette az összeszedettséget, a csend megtartását, az elmélyülést az imádságban, az Istenre való odafigyelést. Úgy látom, napjainkban a klauzúra határai kitágultak, többek közt a digitális világ felé is. Pedig szükség van a határokra.
Mi például a rendházban – közös elhatározás alapján – nem használunk okostelefont, éppen azért is, hogy ezek a hatások ne ilyen mértékben érjenek minket. Nem csodálom, hogy a hírek, képek áradatának kitéve sokan depresszióssá válnak. Az online információkat eleve úgy hozzák létre, hogy reakciót váltsanak ki belőlünk. Ez nyilvánvaló. Az aggodalmakról, félelmekről amúgy az a véleményem, hogy korábban sem volt túl rózsás a világ helyzete, gondoljunk csak az 1960-as évekre, amikor az atomháború réme fenyegetett. Persze a digitalizáció felerősíti a hatásokat. Ezért is van szükség az információk tudatos szűrésére, és szerintem erre annak is lehetősége van, aki okostelefont használ. A leghatékonyabb, ha a korlátozást közösségben végezzük, például a család vagy a baráti társaság minden tagjával közösen. Az együttes cselekvésben, a közös elhatározásban könnyebb megmaradni, és így egészen új tapasztalatokra tehetünk szert az offline világban. A megszokott hétköznapoktól kicsit távolságot tartva talán jobban látszik majd, mi a fontos, és mi a lényegtelen.
– A digitális böjtön túl milyen jó közösségi gyakorlatot ajánlana adventben?
– Elsősorban azt, amit az Egyház ajánl. Nem kell nagy dolgokra gondolni. A roráte szentmisék például sokak számára segítenek elmélyülni az adventben. Akik abban a helyzetben vannak, hogy mindennap el tudnak menni, akár együtt az egész család, tegyék meg! A rorátéra járás ad egyfajta feszességet az időnek, összerendezi a hétköznapjainkat. A napi evangélium olvasása is segít. Az adventben gyönyörű szentírási – ó- és újszövetségi – szövegekkel találkozhatunk, és elgondolkodva rajtuk, az üzenetük felett elmélkedve könnyen és szépen belehelyezkedhetünk az Úr érkezésére való várakozásba. De már az is gyümölcsöző lehet, ha a napjainkból rövidebb-hosszabb időt a csendnek szentelünk.
– Vonzó a csend, az elmélkedés, talán bele is vágunk a böjtölésbe, korán felkelünk, hogy odaérjünk a rorátéra, igyekszünk a magunkévá tenni a krisztusi tanítást. De sok keresztény tapasztalata, hogy a kezdeti lelkesedés alábbhagy, amikor valami kizökkent a kerékvágásból, vagy valaki kihoz a sodrunkból. Kudarcot élünk meg adventi utunkon…
– Semmiképpen ne adjuk fel! Meglehet, még abban a dimenzióban gondolkodunk, hogy vannak keresztény kötelezettségeink, és azoknak meg kell felelnünk. Azt gondoljuk, hogy fáradságos erőfeszítéssel, verejtékes munkával olyan emberré kell válnunk, aki majd megfelel az evangéliumi elvárásoknak: valaminek, ami rajtunk kívül van.
– Azért azt érezzük, tudjuk, hogy meg kell(ene) változnunk. A szeptemberi Vigilia folyóiratban olvastam egy idézetet egy idős ortodox szerzetestől: Krisztus nem megváltoztatja, hanem átváltoztatja az embert. Mi a véleménye erről?
– Tetszik az idős szerzetes gondolata. Már eleve arra utal, hogy a változás során nem az én erőfeszítésemről, nem a saját projektemről van szó – ez lenne a megváltozás. A kereszténységben az átalakulás Isten műve. Egyébként az egész advent arról szól, hogy megértsük: minden Isten ingyenes ajándéka, amit nem tudunk kiérdemelni. Jézus születése is isteni ajándék.
Az emberi erőfeszítés a második lépés. Amúgy e kettő összjátékáról van szó: Krisztus átalakít engem, ugyanakkor a vele való találkozás olyan választ vált ki belőlem, ami már teljesen az enyém is. Isteni és emberi találkozása ez. Amikor Isten elér engem, amikor megérint, az kivált belőlem egy olyan választ, amelybe már az egész valómat bele tudom tenni. A krisztusivá válás folyamata, a változás, adott esetben az önmegtagadás már nem pusztán edzésprogram, hanem örömteli válasz, amely talán erőfeszítéssel is jár, de az átalakulás nem az én művem.
Korábban említette a kudarcot a lelki életben. Látnunk kell, hogy éppen a kudarcaink jelentik a lehetőséget Isten számára, hogy beléphessen az életünkbe. A kudarc beláttathatja velünk, hogy nem a nagyszerű, jól kigondolt tervünk kivitelezése a lényeg. Amikor találkozom a korlátaimmal, Isten közel tud lépni hozzám.
– Hogyan kerülhetjük el mi, keresztények azt, hogy magunk is viszálykodóvá váljunk?
– Megdöbbentő megtapasztalni, hogy mennyi indulat van emberekben, és látjuk, hogy bizony a keresztények is tudnak gyűlölködni. A digitális világban hatványozottan, mintha online ez is szabad lenne. Jó lelkiismeret-vizsgálati téma lehet adventben, hogy mennyire hiteles a kereszténységünk.
Szükséges rátekintenem arra, hogy milyen érzések vannak bennem, amikor indulatos vagyok. Meg kell vizsgálnom, mi van amögött, amit mondok vagy ahogyan mondom. Folyamatos önreflexióra van szükség e téren. Keresztényként nem vehetjük át kritikátlanul a világ által elfogadottnak tartott magatartásformákat.
Mindannyiunkkal előfordul, hogy egy adott helyzetben indulatosan reagálunk, az élet ilyen. De fontos, hogy – a bocsánatkérés, az eset rendezése mellett – feltegyem magamnak a kérdést, hogy mi váltotta ki ezt a reakciómat, miért akarok erőszakosan bánni a másikkal. Talán belső gyengeséget, bizonytalanságot kompenzálok ezzel? Azután mindezt Isten elé kell vinni, és feltenni a kérdést: mit tegyek legközelebb, a következő, hasonló helyzetben – figyelve az evangéliumra, Jézusra? Ne feledjük, advent a bűnbánat, a megtisztulás ideje is. A jónak pedig vonzása van. Ha ilyen helyzetekben szelíd tudok maradni, annak hatása van másokra, végső soron pedig az egész világra.
Fotó: Lambert Attila
Forrás: magyarkurir.hu
