Az örökfogadalom fényében

„Ujjong a lelkem s telve van örömmel:

Ma érkezik a régvárt vendég!

Bár liliom-palástot

Vehetnék vállaimra

S elébe úgy mehetnék

Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! –

Bár tűzrózsákat, égő szíveket

Szórhatnék szét a nagy világon,

Hogy illatot és színeket

És imákat találjon,

Amerre jár! –

Bár lenne szívem ünnepi

Zsolozsmát zengő, nagy harang,

Mely szétkiáltja örömét,

Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!

Pedig, kit várok, csak egy kis madár,

Remegő szárnyú, hófehér galamb! –

– De benne ég az örök Láng,

A szent tevésre ihlető nagy Isten!

Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki

S így tekint le ránk!” (Dsida Jenő: Pünkösd)

A halk hang, amely évekkel ezelőtt megszólalt bennem, egyre dübörgőbben és elsöprőbben szerette volna kimondani az Úrnak és nővértársaimnak: Igen, Uram! Igen, Nővéreim! – Hogy az egész világ, a szentek kórusa és a mennyország lakói hallják: Hívtál, Uram! Igen, itt vagyok! – Csak Veled, csak Veletek, Nővéreim – tegnap és ma és mindörökké!

Ő maga az út

Az örökfogadalom kegyelme által remélem, hogy én is jel lehetek, menedék, világítótorony a háborgó tengeren, életet, reményt, gyógyulást adva a hajótörést szenvedett lelkeknek. A kolostorban töltött évek alatt megerősödött bennem a bizonyosság: felelősséggel tartozom életemért, hogy híddá válhassak Isten felé. Életre kelt bennem egy álom, Isten álma rólam, hogy általam könnyíthessen „népe sóhajain” (v.ö. Kiv 2,23-24 és 3,7). Az Úr elhívott, mint Mátét, a vámszedőt, csak engem a pénztár mellől… Meghívott, és mint elveszett bárányt, magához ölelt. Számomra újra elkezdődött a csoda. Csak annyit kért, hogy ne fordítsam el tőle arcomat, ahogy Avilai Szent Terézia anyánk is írja: „Nem kérek többet, csak hogy tekintsetek Rá!” (TÚ 42,3) – De hiszen Ő annyira gyönyörű! Minden Róla beszél, a végtelen szeretetéről. Csak nem szabad Őt szem elől téveszteni. Ő maga az út, amelyen belülről a Szentlélek tanít járni a Jóisten ölelő szeretetében.

Megtaláltam, akit szeret a lelkem

Az örökfogadalomra készülő remeteségem alatt, amikor a dombtetőről néztem a naplementét, úgy éreztem, mind együtt vagyunk a Szeretetben, Istenben. Ez az óriási öröm, amely betölt, a Szabadság, a Mindenség öröme, olyan életerővel áraszt el, amellyel semmi nem ér fel itt a földön – a Szeretet mindenhatóságának megtapasztalása.

Ezért szeretném, hogy számomra már örökre keresztre legyen feszítve a világ, s én is a világnak (v.ö. Gal 6,14). Nem kell tovább keresnem, mert megtaláltam, akit szeret a lelkem (v.ö. Én 3,4), és ezt ki is mondhatom, „megvallhatom” az emberek előtt – s érzem, Ő is megvall engem az Atya előtt (v.ö. Mt 10,32). 

Néhány hónappal azelőtt, hogy a Kármelbe jöttem, édesapámékkal eljutottunk a Szentföldre. Jeruzsálemben az Olajfák hegyén ülve néztem a szent várost. Néztem az Aranykaput, amely a Templomba vezet, és ami most be van falazva. – Jézus ott vonulhatott be a szamárcsikón… Mi minden történt itt Vele! – Itt van a Mester, de hol vannak a tanítványok? – Valódi könnyek csorogtak az arcomon a gondolatra, hogy itt járt és a saját népe nem ismerte fel. Mennyire belém vésődött ez a fájdalom! Pár nap múlva döbbentem rá a párhuzamra: ez a kérdés rám is vonatkozik. 2017-ben történt mindez, és 2018 februárjában már a magyarszéki Kármelben voltam érdeklődőként.

Úgy érzem, a Jóisten azért hívott a magyarszéki Mindenszentek Kármelbe, hogy nővéreimmel együtt, a szentek imái segítségével, Szűzanyánk palástja alatt a Szentháromság szeretete valósággá váljon bennem és kiáradjon sokakra. Nagy hála él a szívemben az Egyház iránt és Édesanyánk, a Kármelhegyi Boldogságos Szűzanya iránt, szerzetesközösségem iránt, pap testvéreim, családtagjaim, ismerőseim iránt, akik vezettek az úton. Hálás vagyok valamennyi szentnek is, akik nem engedték el a kezemet, segítettek megmaradni az úton.

Édesanyám és keresztanyám már nincsenek köztünk, de tudom, jelen voltak az örökfogadalmi szentmisén. Keresztanyám néhány hónapja, mielőtt a mennyei Atyához költözött, adott egy gyönyörű emlékkönyvet ezzel az ajánlással: „Szeretettel, elközelgő örökfogadalmad emlékére”. Évek óta őrizte, hogy átadhassa nekem. Tudta, hogy már nem lehet itt, ezért különösen hálás vagyok neki, és keresztapámnak, aki képviselte őket örökfogadalmamon.

Arra vágyom, hogy szolgáljam nővéreimet, és soha ne adjam fel Szent Terézia anyánk zászlaját (TÚ 18), a szeretet zászlaját, vinni a szellemi harcban!

Szeretném, hogy nővértársaimmal együtt mindazt meg tudjuk élni, amit a Jóisten ránk bízott.

Az egység örömével és végtelen hálával,

Szentháromságról nevezett Anna nővér

A cikk a Kármelhegyi Levelek 2026/2. számában jelent meg.