Van az a furcsa jelenség, amikor valaki éjjel 11:48-kor hirtelen rendet rak a fiókban, megöntözi a virágot, megnézi, hogyan élnek az alaszkai vidrák, de azt az egy telefonhívást továbbra sem intézi el. Ismerős?
A halogatás gyakran komikusnak tűnik. Néha tényleg az is. Az ember képes három órán át „felkészülni” egy húszperces feladatra. Kávé. Jegyzetfüzet. Motivációs videó. Még egy kávé. Talán egy kis takarítás. Aztán hirtelen este lesz, és a feladat még mindig érintetlenül ül az asztalon, mint egy sértődött macska.
Pedig a halogatás ritkán egyszerű lustaság. Sokkal gyakrabban belső konfliktus.
A lelkigondozásban újra és újra látszik, hogy az emberek nem azért nem lépnek, mert nem tudják, mit kellene tenniük. Hanem mert valami bennük fél attól, ami a cselekvés után következne.
- Valaki halogatja a döntést, mert fél a hibázástól.
- Valaki a konfliktust kerüli.
- Más azért nem kezdi el a munkát, mert belül már előre szégyelli magát, hogy nem lesz tökéletes.
- Sokszor a halogatás mögött nem gyengeség, hanem szorongás áll.
A halogatás gyakran nem az idővel kapcsolatos probléma, hanem az ember önmagával való kapcsolatának a tükre.
Van, aki gyerekkorában csak akkor kapott figyelmet, ha jól teljesített. Felnőttként ezért minden feladat vizsgává válik. Egy e-mail nem egyszerű e-mail lesz, hanem bizonyítás. Egy döntés nem egyszerű döntés, hanem ítélet önmaga felett.
Ilyenkor a halogatás valójában önvédelem. Mert amíg nem kezdem el, addig nem derül ki, hogy kevés vagyok-e.
Ezért furcsa módon néha a maximalisták halogatnak a legtöbbet. Ők azok, akik fejben már tökéletesen látják, hogyan kellene csinálni valamit – ezért aztán bénultan ülnek, mert a valóság sosem lesz olyan tiszta és kontrollálható.
A felelősségkerülés másik gyakori gyökere a belső kimerültség. Vannak emberek, akik hosszú ideje túl sok terhet cipelnek: családi feszültségeket, kimondatlan fájdalmakat, állandó megfelelési kényszert. Kívülről lustának tűnhetnek, valójában azonban belül túlterheltek. A léleknek is van izomláza.
Egy középkorú férfi egyszer azt mondta egy beszélgetés során: „Azt hittem, lusta vagyok. Aztán rájöttem, hogy igazából reménytelennek érzem magam.”
Ez fontos felismerés volt. Mert a reménytelenség gyakran mozdulatlanságot szül. Az ember nem azért nem lép, mert nem akar, hanem mert mélyen nem hiszi, hogy bármi változhat.
Máskor a felelősségkerülés a szabadságtól való félelemhez kapcsolódik. Amíg nem döntök, addig minden lehetőség nyitva marad. Amíg nem köteleződöm el, addig nincs kockázat. Csakhogy az élet előbb-utóbb benyújtja a számlát a végtelen halogatásért.
Az el nem döntött dolgok is formálják az életünket.
A felelősség elől való menekülés rövid távon megkönnyebbülést ad, hosszú távon azonban lassan szétmorzsolja az önbecsülést.
Mert az ember érzi, amikor újra és újra elárulja a saját szándékait. Minden félbehagyott lépés után egy kicsit nehezebb lesz bízni önmagában.
A lelki életben ez különösen érzékeny terület. Sokan várják a nagy motivációt, az erős érzéseket, a „most végre megváltozom” pillanatát. De a növekedés általában jóval hétköznapibb.
Néha annyi, hogy az ember megteszi a következő kis lépést akkor is, amikor nincs kedve hozzá.
Egy fiatal nő hosszú ideig halogatta, hogy segítséget kérjen a házassági problémái miatt. Kívülről minden rendezettnek látszott. Belül azonban egyre nagyobb lett a távolság közte és a férje között. Azt mondta: „Mindig azt hittem, majd jobb időszak jön.”
Csakhogy a kapcsolatokat nem a remény tartja életben, hanem az őszinte jelenlét és a felelősségvállalás.
A halogatás sokszor azért veszélyes, mert eleinte kényelmes. Olyan, mint amikor az ember „csak öt percre” lefekszik délután. Mire felébred, már sötét van, és azt sem tudja, melyik napszakban jár.
A lélek lassú szétesése ritkán látványos. Többnyire apró, rendszeres elodázásokból áll.
De van remény.
Az ember nem egyik napról a másikra tanul meg felelősséget vállalni. Ez inkább belső érés. És fontos tudni: a változás nem tökéletes emberekkel kezdődik, hanem önmagukkal őszinte emberekkel.
Néhány konkrét lépés, amely segíthet:
1. Ne az egész életet próbáld megjavítani egyszerre
A túl nagy célok bénítóak lehetnek. A „rendbe teszem az életemet” helyett sokkal jobb kérdés:
„Mi a következő egyetlen konkrét lépés?”
2. Ne várd meg a motivációt
A motiváció gyakran a cselekvés után érkezik, nem előtte. Az ember sokszor munka közben kap kedvet a munkához.
3. Figyeld meg, mitől félsz valójában
Lehet, hogy nem a feladat nehéz, hanem a kudarc gondolata fájdalmas. Néha a halogatás mögött szégyen vagy önbizalomhiány áll.
4. Tanulj meg kis dolgokban hűséges lenni
A felelősségvállalás izomként erősödik. A kis megtartott döntések lassan új önbizalmat építenek.
5. Kérj segítséget
Sok ember éveket veszít el azért, mert egyedül próbál harcolni. Egy jó barát, lelkivezető vagy terapeuta néha gyorsabban segít tisztán látni, mint a végtelen önmarcangolás.
6. Engedd meg magadnak, hogy ember legyél
A tökéletesség hajszolása gyakran csak elegáns formája a gyenge oldalamtól való félelemnek.
Nem az válik érett emberré, aki soha nem hibázik, hanem aki már nem menekül a felelősség elől.
A halogatás mögött tehát sokszor nem rossz akarat van, hanem sebzettség, félelem, kimerültség vagy reményvesztettség. Ezért nem elég pusztán fegyelmet követelni önmagunktól. A lélek mélyebb rétegeit is meg kell érteni.
És talán az első lépés: nem ellenségként nézni önmagunkra, hanem őszintén. Mert abból az emberből tud felelősséget vállaló ember lenni, aki már nem akar állandóan elbújni – sem mások, sem önmaga elől.
Szerző: Puskás Antal pálos szerzetes OSPPE
Forrás: paloskozpont.hu
Fotó: Kaposvári Egyházmegye
