Igazán megérkeztem, most áll össze minden – mondja Timár Dániel jezsuita, akit május 2-án pappá szenteltek. Gyermek- és ifjúsági közösségekben érlelődött hite, harmincas éveiben kapott váratlan elhívása és a hosszú megkülönböztetés után ma már természetes nyugalommal készül arra, hogy Jézus társa legyen a mindennapokban, az imádság és az apostoli szolgálat feszültségében. Szentelése előtt készült videóinterjúnk rövidített változatát olvashatják. A teljes felvétel a cikkbe beágyazva tekinthető meg.
Rövidesen pappá szentelnek. Milyen érzések, milyen gondolatok vannak most benned?
Most először érkezem meg igazán egy ilyen fontos eseményhez. Mintha most állna össze minden. Korábban, például fogadalomtételnél vagy a teológiára bocsátásnál, még kellett volna egy kis idő, csak a körülmények nem engedték. Most viszont ez az egy év, amit diakónusként éltem és szolgáltam, nagyon szép és hasznos volt a felkészülésben. Van bennem egy természetesség, ahogyan megérkezem a szentelésre. Azt élem meg, hogy eljött ennek az ideje, és a helyükön vannak a dolgok.
Hogyan alakult az életutad, hogyan jutottál el idáig?
Hívő nagycsaládba születtem, a hit gyakorlása végigkísérte az életemet. Szüleim egy családos közösség tagjai voltak. Nyaranta úgy táboroztunk együtt, hogy a középpontban a szentmise és a hit állt. Kamaszként Zalaegerszegen, az ifjúsági közösségben együtt éltük meg a mély hitet. Győrben a bencés atyák példája, a liturgia szépsége volt az, ami megfogott és mély nyomot hagyott bennem. Később, a középiskola végén és egyetemista koromban az Antióchia közösség adott sokat: ott igazán megélhettem önmagam, a kreativitásom, elfogadtak, és az lehettem, aki igazán vagyok.
Már elmúltál harmincéves, amikor érdeklődni kezdtél először a szerzetesi, aztán a papi hivatás iránt. Hogyan kezdődött?
A középiskola végén nagyon biztos voltam benne, hogy teológiát szeretnék tanulni és hittant tanítani. Ehhez kerestem egy másik tanári szakot, ez lett a magyar. Emlékszem, a felvételin kérdezték is, hogy nem akarok-e pap lenni. Akkor számomra nagyon egyértelmű volt, hogy nem. Családot szerettem volna, tanítani akartam, az alaphivatásomnak a tanárságot, a gyerekekkel való foglalkozást éreztem. Ahogy teltek az évek, nem gondoltam a papi vagy szerzetesi hivatásra. Aztán a harmincas éveim elején egyszer csak jött egy meghívás: „Dani, azt szeretném, hogy jezsuitaként szolgálj engem.”
Honnan jött ez a hívás?
Nem imádságban, nem is templomi környezetben. Valakivel beszélgettem teljesen másról, és egyszer csak, a semmiből jött ez – nevezhetjük hangnak, érzésnek, tapasztalatnak. Egyáltalán nem örültem neki.
Miért nem?
Nem volt egyértelmű, nagyon összezavart, teljesen másképp képzeltem el az életemet. Ugyanakkor éreztem, hogy ez fontos, komolyan vettem. Eleinte egyedül próbáltam végezni megkülönböztetést, hivatástisztázását. Később segítséget kértem, először egy zalaegerszegi paptól, majd elmentem egy dobogókői lelkigyakorlatra, amely kimondottan hivatáskeresőknek szólt. Ott megnyugodtam: minden rendben, időt kell hagyni ennek. Ezután elindult egy hosszabb folyamat. A belépésem előtti Montserrat-évben született meg bennem az első nagy döntés: erre a meghívásra őszintén igent tudok mondani azzal, hogy kérem a felvételemet Jézus Társaságába. Ezután lépésenként jöttek az újabb igenek: a fogadalomtételre, a teológia megkezdésére, a diakónusszentelésre és a papszentelésre.
Mennyiben más civilként aktívan részt venni az egyház életében, mint szerzetesként?
Hitoktatóként sokkal könnyebb volt fókuszáltan a gyerekekkel foglalkozni, ezzel segítettem a plébánián szolgáló papoknak. Most, diakónusként nem egy részfeladatra fókuszálok, hanem sokkal szélesebb spektrumban látom az egyházat és a működését. A másik, hogy hitoktatóként inkább híd voltam, aki „aládolgozik” valakinek. Diakónusként, papként a felelősség jobban nálam van, több mindenre kell odafigyelnem.
Hogyan változott eközben az istenképed?
Ez kevésbé ahhoz kötődik, hogy laikusként vagy klerikusként vagyok jelen az egyházban. Sokkal inkább az istenkapcsolat mélyüléséből fakad, az ő megtapasztalásából. Ez persze hatással van arra is, hogyan vagyok jelen a szolgálatban. Az alapvető irányok, gondolatok ugyanazok maradtak, mint korábban, de mintha jobban elmélyültek volna, színesebbé váltak.
Diakónusként az egyik feladatod, hogy a családos miséken prédikálsz. Látszik, hogy jól érted a gyerekek nyelvét. Honnan ez az adottságod?
Egyrészt egy talentum, amit ajándékba kaptam. Másrészt elsőszülött vagyok egy nagy családban, az ember akarva-akaratlanul nevelgeti a kisebb testvéreit. Édesapám példája is előttem van, aki besegített a hitoktatásba és a nyári táboroztatásba.
Másik szolgálatod az Inigo-imaestek csoportjának vezetése. Mielőtt beléptél a rendbe, dolgoztál egy évet az Inigo-csoportban. Miben más most, szerzetesként vezetni?
Nagy ajándék, hogy szerzetesként visszatérhetek ezeknek a kedd esti imaesteknek a szervezéséhez. Az imaest lényege nem változott, ugyanúgy a vasárnapi evangéliumról elmélkedünk, annak bibliai hátterére fókuszálunk, imádkozunk egy kisközösségben. A kontextus változott: korábban lelkigyakorlatokat is adtunk iskolákban, fiataloknak, most ez átalakult, és az imaest került a középpontba. A lelkiség, a lelkület azonban, amit még Koronkai Zoliék indítottak, megmaradt, visszük tovább az évek során.
Egy rendház életébe is bekapcsolódtál tavaly, ahol fiatal jezsuiták éltek együtt. Hogy érzed itt Magad? Mit tudsz beleadni ebbe a közösségbe, és mit kapsz a többiektől?
Dinamikus közösség vagyunk, jó együtt lenni. Bizalmi kapcsolat van közöttünk, tudunk egymásra támaszkodni, ki tudjuk mondani a nehézségeket, és ez fontos az egymás támogatásában. Szívesen hívunk vendégeket, fiatalokat is – akár csak egy ebédre, vagy hogy velünk töltsenek egy kis időt. A közösség célja, hogy olyan hely legyen, ahol vendégül tudjuk látni a hivatásukat kereső fiatalokat. Ugyanakkor apostoli közösség vagyunk, ezért többet találkozunk a feladatokban, a templom körüli munkában, mint otthon a házban.
Többen mondták Rólad, hogy nagyon figyelmes vagy, észreveszed mások szükségleteit, és amit tudsz, megadsz belőle. Magadra jut időd?
Ez nagyon fontos kérdés, és a jezsuita képzés elején, ahol én is tartok, kritikus kérdés is. Meg kell tanulnom, hol vannak a határaim, mi megy már a saját jóllétem rovására. Ha nem vagyok jól, akkor nem tudok jól jelen lenni egy beszélgetésben, a szentmisében, elmaradhat az imádságom. Ezért most azt tanulom, hogyan lehet szépen és jól csinálni ezt.
Ha egy fiatal most megkérdezne, miért jó jezsuitának lenni, mit mondanál?
Jezsuitának lenni azt jelenti, hogy Jézus társa vagy a mindennapokban. Ez persze igaz minden keresztényre. Ami a mi karizmánkban különösen fontos, az az imádság és az apostoli élet feszültségében való létezés: egyszerre szemlélődni, mélységet megélni Jézussal, és ebből kiindulva szolgálni az apostoli munkában. Ez egy nagyon szép dinamika. A következő a megkülönböztetés, amit jezsuitaként elsajátítunk: próbálunk élni és másokat is tanítani rá. Fontos megemlíteni, hogy nemzetközi közösség vagyunk, és ez a formációnkban is megmutatkozik. Végül pedig felidézem, hogy amikor Szent Ignácnak megjelenik a keresztet vivő Jézus, azt mondja: „kegyes leszek hozzád Rómában”. A keresztjét hordozó Jézus és Ignác találkozásában van valami nagyon bensőséges, nagyon mély. Ennek a bensőséges, mély Isten- és Jézus-kapcsolatnak a megélése az, amire mindannyian meghívást kaptunk jezsuitaként.
Forrás, fotó és videó: jezsuita.hu
