Az Országút plébániai magazinban megjelent interjúban Csegezi Mária a Szécsény Ágacskája klarissza remeteség apátnőjével, Ferenc-Mária nővérrel beszélget. A személyes hangú írás feltárja a közösség eredetét, a szemlélődő élet lényegét, valamint azt a belső utat, amely a „négy fal között” élve is a világ egészéért vállalt szolgálattá tágul.
Angyalos Boldogasszonyról nevezett Ferenc-Mária OSC klarissza nővér alapításuk történetéről a következőket mondta:
Assisi Szent Ferenc nagy családjában jelen van a szemlélődő női ág, s ez a Klarissza Rend. A Kisebb Testvérek mellett a Szegény Nővérek – ahogyan maga Szent Klára nevezte közösségét. Klára volt az első nő, akit az Úr Ferenc útjának követésére hívott. De míg Ferenc az itáliai Umbria vidékét járta, hogy bűnbánatra, megtérésre hívja az embereket – nem pusztán szavaival, hanem elsősorban szegénységben való életével, lélekben való szegénységével –, addig Klára a San Damiano templomocska mellett Ferenc keze által felépített helyen élt nővéreivel a Szegény Krisztus követésében. Egy Szent Ferencről írt életrajz csodálatosan mondja, hogy „ugyanaz a Lélek hozta ki a Kisebb Testvéreket és a Szegény Nővéreket a világból”. Rendünk alapítója tehát éppúgy Ferenc, mint Klára; éppúgy Klára, mint Ferenc.
Rosszul tudom, hogy alapításuk mégis egészen más nevekhez köthető?
Sok évszázaddal később, 1979-ben egy franciaországi (Lotaringia) kis Mária-kegyhelyen, Sion dombján három klarissza nővér telepedett le. Ők egy közeli nagy klarissza monostorból jöttek, élükön Marie-Paul Anyával, a nagyközösség volt apátnőjével. Marie-Paul Anya azt a hívást kapta Istentől, hogy hozzon létre egy kisközösséget a Klarissza Renden belül, ahol kis létszámban, egészen az imádságnak, a csendnek szentelhetik életüket. A szegénységet úgy is meg akarták élni, hogy a Gondviselésre hagyatkozva élelmiszer-adományokból éltek, ami a mindennapi táplálékukat illeti.
Magyarországra mikor érkeztek a nővérek?
A franciaországi Remeteség közössége hamarosan növekedni kezdett, majd 1989-ben jelentkeztek az első magyar lányok is. Barsi Balázs ferences atyától hallottunk a sioni klarisszákról. A képzési idő elteltével a szécsényi alapításra 1995-ben került sor, mely alapítás már a következő apátnő, Marie-Béatrice Anya nevéhez fűződik.
Ön hogyan talált a Klarissza Remeteség szemlélődő közösségére?
Erre a kérdésre a válaszom megmásíthatatlanul mindig az, hogy nem én találtam rá, hanem a közösség és az életforma talált rám. Mit értek ez alatt? A szerzetesi élet Istentől kapott hivatás. Alapvetően senki sem maga találja meg azt az életformát, melyben aztán élnie kell, hanem először is Isten sugallja azt neki a szívében. Ez a belső indítás olyan egyértelmű volt az én életemben, hogy még a teljesen jószándékú „lebeszélők” sem tudtak eltántorítani a döntésemtől. Sokan bizonygatták, hogy nekem a világban kell szolgálnom. Azonban belső kinyilatkoztatás volt az, amit én a szívemben hordoztam, s ennek csak egyetlen akadálya volt: az én hosszantartó ellenállásom. Egyáltalán nem készültem a szerzetességre és nem is akartam azt. Felnőtt megtérő voltam (14 évesen), és Isten hívása hamar egyértelmű volt a Neki szenteltségre, de az én vágyam az életadás volt. Nagy családot szerettem volna, és ebbe sehogy se fért bele az, hogy „négy fal közé” zárjam magam. Az Úr azonban türelmesen várta, hogy megszülessen bennem az Ő hívására adott válasz, az ’igen’. Ezután már nagyon gyorsan peregtek az események, és 1989-ben eljutottam „Sion Ágacskája” közösségébe. Először csak mint érdeklődő egy hónapra, aztán pedig belépve elkezdtem a jelöltidőt és ezzel megkezdődött a szerzetesi képzésem. Tulajdonképpen minden szent (voltak az életemben és vannak most élők is) példaképem, mert életükben, sokszor írásaikon keresztül is megjelenik a feltétel nélküli önátadás Istennek.
A szemlélődő közösségnek mi a küldetése az Egyház életében?
A szemlélődő közösségek sajátos életformát és küldetést töltenek be az Egyházban, mivel nem teljesítenek semmilyen apostoli feladatot: nem hitoktatnak, nem tanítanak, nem ápolnak betegeket, nem foglalkoznak a szegényekkel, nem dolgoznak a szociális szférában, és lehetne még tovább sorolni… Egyébként szeretem is sorolni, hogy mi mindent nem csinálunk… és mi az az egy, amit viszont igen. A mi küldetésünk maga az életformánk: az Istennek adottság az imádságban.
Mit jelent ez pontosan, életformájukkal hogyan szolgálnak?
Amikor életem egy pontján végre „szabad kezet” adtam Istennek, hogy mutassa meg hová hív, akkor egy belsőleg nagyon megrázó, megrendítő tapasztalaton mentem át. Akkor már évek óta egyedül élő néniket látogattam, segítettem őket a mindennapi életben (bevásárlás, takarítás, beszélgetés), fogyatékkal élőket látogattam… Egyik nap fáradtan bandukoltam hazafelé, amikor is azt hallottam a szívemben, hogy ’ez nem elég’! Tudtam, hogy Isten szólt, és értetlenül, sőt, kétségbeesetten válaszoltam: ’Uram, én nem tudok ennél többet…’ Ezután szavak helyett megvilágosodás érkezett. Ebben az volt benne, hogy nekem nem az ember tagjaival kell foglalkoznom, hanem az ember szívével, vagyis az egész emberrel. Nekem a lelkeket kell Isten elé vinnem. Mély csendben folytattam az utamat hazáig, s addigra minden eldőlt az életemben.
A végleges döntés meghozatala óta érzett valaha bizonytalanságot?
Amióta szerzetes vagyok – harminchat éve –, soha egy pillanatra sem fogott el a kétség afelől, hogy vajon jól döntöttem-e, hogy klarissza nővér lettem. Tudom, hogy ezt kell tennem, erre teremtettem, ezen kívül nincs élet számomra; minden nap hálát adok a hivatásomért, Isten kegyelmét kérem és hűségre törekszem – engem ebben látogat a bizonyosság. Boldog vagyok a hivatásomban. Igen, „négy fal között” élek, de e falak tágassága végtelen. Minden embernek, a mindenségnek közvetítem Isten szeretetét… és leginkább a csend szavával beszélek… Feleség és anya szerettem volna lenni – mindent megkaptam, azon túl, amit csak valaha elképzelhettem volna minderről! Hiszen az Úr maga a Jegyesem, az anyaság pedig a lélekben való életre szülés titka.
Ebben a különösen szép felfogásban és életformában érzékelik a külvilág visszajelzését?
Persze, vannak külső visszajelzések, hiszen többen is járnak hozzánk például lelki kísérésre, lelkivezetésre. De a hálát mindig Istennek továbbítom. Akik még nem ismerik az életünket, azt gondolják, hogy elvágjuk magunkat a világtól, vagy hogy menekülünk a világtól. Akiket azonban Isten meghívott erre az életre, de azok is, akik értik az életünket, tudják azt, amit én szeretek így megfogalmazni: ’csak akkor lehetek mindenkié, ha egyedül Istené vagyok’.
Jelenleg hányan és milyen szabályok szerint élnek a remeteségben?
A „Szécsény Ágacskája” Klarissza Remeteségben jelenleg hatan élünk. A monostor önállósulásáig (2009) még francia nővérek is éltek velünk. Azóta mind magyarok vagyunk (anyaországi, illetve erdélyi). A remeteség élete, struktúrája nagyon egyszerű. Mivel napi négy órát töltünk személyes belső imában, eköré épül föl a napi egyéb teendők sora. Minden nővérnek megvan a maga napirendje, időbeosztása, hogy mikor vannak az imaórái. Ügyelünk a ház csendjére is, tehát a zajosabb munkák ideje nagyjából egy időre esik mindannyiunk számára. A házi, illetve a kerti munkákat beosztás szerint végezzük. A napirendben szerepel stúdium is, hiszen fontos a lelki, teológiai továbbképzésünk. Rekreáció nincs a napirendünkben, de közösségi összejöveteleken szoktunk átbeszélni egy-egy témát, illetve lehetőség van kötetlen beszélgetésre is. Örömmel osztjuk meg egymással azokat az ajándékokat is, melyeket az Úrtól kapunk – akár egy-egy szentírási rész, akár valamilyen, imádságban kapott világosság kapcsán. Az imaidők, melyek az Úrral való személyes kapcsolat kegyelmi idői, nem öncélúak. Nem magunkért állunk az Úr színe előtt, hanem Isten egész népéért, a lelkek üdvösségéért. Az imádság formálja ki bennünk azt a belső teremtményt, aki kész a lelki küzdelemre, hogy élete egésze az Istené lehessen.
Említette, hogy lelki vezetést és kísérést is vállalnak. Hogyan illeszthető kötött életformájukba a kívülről jött látogatók jelenléte?
A Remeteség csendjében élt napjainkban hetente váltakozva egy nővér felelős a hozzánk érkezők fogadásáért. Van két kis oratóriumunk (imahelyiség), ahol az emberek feltárhatják, amit szívükben hordoznak, élnek. Együtt is imádkozhatnak az éppen szolgálatos nővérrel. Fontos, hogy nem csak az emberekért imádkozunk, hanem velük együtt is. Az imádság útja ott van minden emberben, csak sokan még nem találták meg: nehéz az imádság, nem megy az imádság… – mondják sokan. A „tanulásban” segítünk. Vannak, akik rendszeresen jönnek lelkivezetésre. De vannak, akik keresők, és az Istenről, a lelki életről szeretnének egy kicsit többet hallani. Bárkit fogadunk, aki jó szándékkal kopogtat nálunk. Monostorunk mellett pedig két kis remetelak fogadja azokat, akik néhány napot, esetleg hetet visszavonultságban szeretnének tölteni. Mi gondoskodunk róluk, hogy így minél zavartalanabbul, egészen a csendnek, az imádságnak adhassák át magukat. Lehetőségük van arra, hogy teljesen visszavonuljanak, de arra is, hogy egy nővér vezetését kérjék az itt töltött idő alatt, és arra is, hogy a zsolozsmáinkon részt vegyenek.
Szerzetesi közösségük tagjai nem vállalnak munkát, nincs jövedelmük, amit megoszthatnának – hogyan biztosított így a megélhetésük?
A Klarissza Remeteség megalapítása óta az Ágacska közösségei a Gondviselésre hagyatkozva élnek. Ez azt jelenti, hogy a mindennapi megélhetésünkről azok gondoskodnak, akik fontosnak tartják a mi életünket. Közelről is, távolról is érkezik élelmiszer adomány. Lehet az nagyon szerény, lehet az bőséges – mi mindenképpen Isten kezéből fogadjuk a mindennapi kenyeret, és adunk hálát Mennyei Atyánk gondoskodásáért és jótevőinkért, akiken keresztül az Úr megajándékoz bennünket. Azt gondolom, hogy az az apróság – nevezetesen az, hogy nem válogatjuk meg az ételeinket, nem aggódunk, ha éppen nincs, vagy nem túl változatos az ételünk – nagyon is fontos a mai világban. A ma emberét belehajtják a minél több, minél változatosabb fogyasztás mámorába az élet minden területén. A külsődleges dolgok sokaságában elvész a belső, a lélek gazdagsága; az emberek kiszáradnak… aztán már nem is versenyképesek abban, amibe belehajszolják őket, és akkor jön a reményvesztettség. Sokszor már alig vagy nincs is kiút… életformává lett az üresség. A mi életünk – noha a rejtekben, és nem a világ szeme előtt – arról tanúskodik, hogy a belső a fontos, Isten élete bennünk és a miénk Őbenne. Szokták mondani nekünk, hogy irigyelnek bennünket. Én erre azt szoktam válaszolni, hogy mindez ott van mindenkiben, Isten élni akar mindegyikünk szívében, életében. Talán nehezebb a mindennapi döntéseket a világban meghozni, de aki már megízlelte, hogy milyen édes az Úr, az már nem tér vissza a világ nyújtotta keserűségekhez.
A klauzúra, ez az elhatárolt kis terület, ahol élünk, kétségtelenül védelmet nyújt a világ zaklatottságától, zajaitól. Istennek egy kis szigete ez. De ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy a világ zaklatottsága, szenvedése „kívül” marad. Nem jelenti azt, hogy nekünk semmi közünk ahhoz, amit az emberek a világban élnek, szenvednek. Ellenkezőleg. Mi nem benne élünk, de hordozzuk – az emberek szenvedése a mi szenvedésünk is.
Hogy mennyire igazak a szavai, azt én Isten kegyelméből a saját életemben is megtapasztaltam, amikor megosztottam Önnel egy, a családunkban felmerült betegség okozta nehézséget, Ön szinte azonnal, levélben értesített, hogy az Úr elé viszik és hordozzák nehézségeinket. Csodálatos és megerősítő volt annak megtapasztalása, hogy nem vagyunk egyedül a kereszthordozásban. Az emberek gondjai mellett a világ problémáit, a békéért való küzdelmet ugyanígy hordozzák… de hogyan lehetséges ez?
A háborúban mi Isten békéjéért küzdünk a lelkünkben; a bűnözőkért mi törekszünk szakítani minden bűnnel, vétekkel; a gyilkosokért mi testvéri szeretetben akarunk élni; a tobzódó gazdagokért mi a szegénységet választjuk; az istentelenekért nekünk az Úr az Istenünk. Ezek nem jelszavak, hanem a csöndes mindennapok egyszerű történései bennünk.
Hogy látja, digitalizált és zajos világunkban is vannak olyan fiatalok, akik meghallják Isten hívását, és egy remeteség falai között lelnek otthonra?
Mélységes meggyőződésem, hogy Isten minden időben hív a szerzetesi életre, továbbra is Önmagának teremt embereket, hogy általuk, bennük, az ő együttműködésükkel végezze egészen sajátos módon a világ üdvözítését. Ugyanakkor azt is látom, hogy az a mesterségesen felfokozott zaj, lüktetés, virtuális világ, amibe ma már beleszületnek a gyermekek, elzárja előlük bensejük csendjét, s így az Isten szavát is. Sok a felnőtt megtérő, akik már végig élték a virtuális világ keservét, és üresnek, értelmetlennek találták életüket – Isten nélkül. Az Úr eléri őket, s ők erős elhatározással döntenek Isten mellett. Vannak, akik megérzik Isten hívását a papi, szerzetesi életre. Nehéz dolguk van. De Isten törődik az Ő népével minden időben. A jövőben gondolunk nyílt nap szervezésére a monostorban, amelyen szívesen látjuk majd azokat a lányokat, akik a szerzetesi életre éreznek hívást. Segíteni szeretnénk abban, hogy ki-ki megtalálja az Istentől neki szánt helyet. Természetesen ettől függetlenül személyesen is föl lehet minket keresni, ha valaki a maga hivatását keresi, és mi segítséget nyújtunk annak megtalálásában. Akiben pedig letisztul, hogy a szemlélődő életben a klarissza közösséghez szeretne tartozni, vele külön is foglalkozunk. Életkorhoz nem kötött a belépés, de nyilván megvannak az emberi, lelki feltételei annak, hogy valaki képes legyen egész személyét elkötelezni Krisztus követésére.
Legyen az utolsó szó Szent Kláráé, aki mivel áldott, áldást adó is!
„Az Úr legyen veletek mindenkor, és adja meg, hogy ti is mindig Ővele legyetek!”
Forrás és fotó: ferencesek.hu
