Szívvel-lélekkel Istennel, partnerségben az emberekkel

Budapest
Tornya Erika RSCJ, Sacré Cœur nővérrel budai rendházukban beszélgetett Prokopp Katalin, mely egyben lelkiségi központ is, és ahol jelenleg négyen alkotnak egy közösséget. Arról a karizmáról és a lelki családról, a Szent Szív Társaságról faggatta, amelybe az ő sokszínű élete és tevékenysége illeszkedik.

A Szent Szív Társaság alapítónője, Barat Szent Magdolna Zsófia 1800-ban Párizsban szentelte életét Istennek társaival együtt, ekkor született meg a Szent Szív Társaság. Bentlakásos iskoláik magas oktatási színvonalának és a szeretettel teli lelkiségnek köszönhetően gyorsan elterjedt a rend Európában, majd Amerikában… Jelenleg öt földrész 38 országában körülbelül 1800 Sacré Cœur nővér él és tevékenykedik. Magyarországon két budai és egy Baranya-megyei közösségben összesen 13-an élnek, a noviciátus közösségében két magyar novícia és egy örökfogadalmas magyar nővér él Chicagóban.

 

 

A kommunizmus előtt Budapesten két iskolájuk volt, jelenleg főként lelkigyakorlatok tartásával, lelkivezetéssel, ifjúságpasztorációval foglalkoznak. A nővérek kisközösségekben élnek, mindenkinek van munkahelye. Tornya Erika 1970-ben született Szegeden. Gépészmérnök-mérnöktanár, 11 évig gyárban dolgozott projektmenedzserként. Hittanár-nevelő diplomát a budapesti Sapientián szerzett, lelki kísérést és Szent Ignác-i lelkigyakorlat vezetést Bécsben és Németországban tanult. A Forrás Lelkiségi Központban él, ahol spirituális programok széles skáláját kínálják: táncmeditáció, egyénileg vezetett Loyolai Szent Ignác-i lelkigyakorlat, ifjúsági imaalkalmak, elsőpénteki szentségimádás, stb. Ő maga jelenleg ifjúsági csoportokat vezet a Jézus Szíve templomban, A Szív neves jezsuita újság felelős szerkesztője, a Szent Szív Társaság magyarországi képviselője.

 

 

Erikát öt évvel ezelőtt ismertem meg egy általa tartott lelkigyakorlaton. Maradandó élmény számomra lelki mélysége, a kísérésben és a Szent Ignác-i lelkiségben tanúsított – ha lehet így mondani – profizmusa, szinte szigora, empatikus természetességgel vegyítve. Azóta kétszer-háromszor futottunk össze, de pályafutását azóta is figyelemmel kísérem. Talán e kezdő élményem miatt is újra és újra meg tud lepni, ahogy megnyilatkozásaiban nem a lelki magasságokban elvesző, hanem a kultúra, a társadalom témáira nyitott, egyszerű nyelvezetű emberre találok.

Köszönjük, hogy időt szakítottál ránk. Amikor azt mondja az ember, hogy Jézus Szent Szíve, vagy Sacré Cœur, sokunknak egy régies vallásosság jut eszébe. Te hogy tudsz ezzel azonosulni?

Nekem talán az volt a szerencsém, hogy fiatal koromban semmilyen szinten nem kapcsolódtam a Jézus Szíve tisztelethez, és ezért előítéletem sem lett vele szemben. A családunkból ez kimaradt, misére jártunk, litániára nem. Amikor huszonkét évesen először találkoztam a közösséggel, akkor tőlem hívhatták volna Szűz Mária szolgálóleányának vagy bármi másnak, mert engem a személyek fogtak meg, az a kapcsolati minőség, a nagyon széles világkép, és az elfogadás. Az, hogy rögtön a jót vették bennem észre, nem a hiányaimat. Utólag állt bennem össze, hogy azzal az előítélet mentességgel, ahogy az akkori nővérek felém, egy idegen fiatal felé fordultak, tulajdonképpen ezt a Jézus Szíve tiszteletet élték, csak épp nem beszéltek róla. Mi nem úgy éljük, hogy folyamatosan erről beszélünk.

Hanem hogy élitek? Mit jelent számotokra a Jézus Szíve tisztelet?

A karizmánk Jézus Szívének a megdicsőítése és az ő szeretetének a továbbadása. Ezt a szeretetet próbáljuk egy-egy helyzetben megélni. A közbeszédben most talán a legnagyobb probléma a fekete-fehér gondolkodás. Két pólus van, és hogyha valamit jónak tartok, akkor azzal rögtön el is ítélem a másik felet. Nem tudok ebbe beleállni, és nem konfliktuskerülésből, hanem hogy jobban lássam egyben az egész valóságot. Valami ilyesmi a Jézus Szíve tisztelet szerintem, hogy nem lehet kisajátítani Istent vagy Jézust. Sokan panaszkodnak például lelki beszélgetésben az anyósukra, és én próbálom ilyenkor érzékeltetni, hogy a Jóisten az anyós felé is ugyanolyan szeretettel van, mint feléd. Isten szeretete 360 fokos. Tehát nem úgy van, hogy engem szeret, de a másikat utálja, hanem ez egy egész-ség.

Számomra ez a Jézus Szíve tisztelet: egészben látni a dolgokat, és ebben az egészben Isten jól működik. Ez nem egy elmélet, hanem egy nagyon is megtestesült valóság. Messze nem úgy van, hogy van egy vallásos életünk és egy hétköznapi életünk, hanem van egy olyan hétköznapi életünk, amiben megpróbáljuk Istent megtalálni, a kettő nem válik szét.

 

 

Utaltál az első élményedre, amikor találkoztál a nővérekkel. Egyik interjúban erről úgy nyilatkoztál, hogy „normálisak voltak”. Feltűnő a megnyilatkozásaidban, hogy a mély lelkület mellett „normális” vagy, szerzetes létedre szinte világinak tűnsz. Ez az élettörténetedből fakad?

A lelkiségünk is ezt támogatja. Ha a nyitottságot meg akarod őrizni a külvilág felé, akkor nem lehet elszeparálódni, klerikus allűröket felvenni. Tudnék olyan nyelvezettel beszélni, hogy azt írják rólam, hogy hű, de okos vagyok, és hogyha kell, képes vagyok teológiai vitákba bocsátkozni magasan képzett emberekkel. De tudatosan olyan nyelvezetet használok, amit mindenki megért. Figyelem a fiatalok nyelvét, és simán használom. Olyan példákat hozok, amit a másik jobban megért. Az egész közösségre jellemző, hogy nem használunk elvont egyházi nyelvet, nem beszélünk tudálékosan.

Rendkívül jól képzettek a Sacré Cœur nővérek, de mi nem azzal kezdjük, hogy fölsoroljuk a titulusainkat és a képzettségeinket, különben se ez számít. Nálunk ez is a normalitás része.

Ennek a célja, ha jól értem, a találkozás, a misszió.

Igen. Partnerségre törekszünk mindazokkal, akik körülvesznek bennünket. Van egy takarító asszony, aki hetente kétszer eljön hozzánk segíteni, mert nagy a ház, és lelkigyakorlatozókat is fogadunk. Amikor ő itt van, vele ebédelünk, és mi főzzük az ebédet, mi terítünk, és mi kínáljuk őt.

A küldetésnyilatkozatotokban kétszer is szerepel, hogy az egyház küld titeket. Mit jelent számotokra az egyházhoz tartozás?

Pápai jogú rend vagyunk, a helyi egyházba való beágyazottsággal, melynek életében részt veszünk.  Nekünk nagyon fontos, hogy katolikusok vagyunk, és hogy részt veszünk az egyház küldetésében. Talán azért is hangsúlyozzuk ezt, mert külsőre nem látszik, nem öltözünk szerzetesi ruhába, a napirendünk nem kötött, nem nagyon strukturált, zárt.

 

 

A nemzetközi honlapotokon inkább a szociális tevékenységekről van szó, a fiatalok missziójában is, a magyaron a lelkigyakorlatokon. Más tevékenységeken van nálunk hangsúly, esetleg történelmi okok miatt?

Nem erről van szó. Az alapkarizmánk egy Szent Ignác-i nevelési karizma, és régen, a zsinat előtt nagy iskoláink voltak. A különböző származásúak keveredése már akkor is jellemző volt, így a budapesti iskoláink is tele voltak francia és német nővér tanárokkal. (Az oktatás nyelve tehát nem feltétlenül a magyar volt.) Minden iskola egy kaptafára szerveződött: egy indiai iskola pontosan ugyanúgy működött, mint egy budapesti, egy londoni, vagy egy párizsi. Minden, még az evőeszközök is egyformák voltak.

Ezt a kimondottan merev rendszert a zsinat segített nagyon gyorsan megváltoztatni, a sokszínűség érték lett, és talán pont a régi rendszerre reakcióként mindenki meghatározta a saját prioritásait, ami leginkább kontinensenként tér el. Egész Európa maradt a nevelés és a lelkigyakorlatok vonalán, tehát ez nemcsak magyar sajátosság, hanem európai. Latin-Amerikában, ahol a nővéreket elérte a felszabadítás teológiájának hatása, és szembesültek a szegénységgel, persze rögtön beléptek a népnevelésbe, elkezdtek intézmények nélkül szegényekkel foglalkozni, vagy szegény iskolákat nyitottak. Mi üdvözöljük az új hangokat és a sokszínűséget.

Ezért hogyha ott a helyi nővérek arra éreznek hívást, hogy a szegény gyerekek közé költözzenek, és ott foglalkozzanak velük, akkor az ugyanolyan értékű, mint egy európai lelkigyakorlatos munka vagy egy amerikai iskola. A honlapon pedig egyszerűen könnyebb beszámolni a szociális művekről, de nem kimondottan szociális karizma a miénk.

Jelen vannak közösségeitekben a különböző életkorúak, fiatalok is. Hogy álltok a hivatásokkal?

Vannak fiatalok, de mivel nem félünk a statisztikától, és trendanalízisek készültek az elmúlt években, tudjuk, hogy mint majdnem minden klasszikus szerzetesrendet, minket is elér a válság, és nagyon le fog csökkenni a számuk. Meg fog állni ez a tendencia, tehát nem fogunk kihalni, de szembe kell azzal nézni, hogy a következő 20 évben az idősgondozás egyik fő belső feladatunk lesz. Egy középkorú generációnak egy nagy létszámú idős generációt kell majd méltóan elhordozni, és erre tudatosan készülünk. Korábban az iskoláinkból beléptek nővérnek lányok, de amióta a zsinat után elhagytuk az intézményeket, ezekből már nem jön hivatás. Nálunk is a gazdaságilag szegényebb környezetből, Latin-Amerikából, Afrikából és Ázsiából születnek hivatások, mint mindenhol, a papságnál is. Tíz éve – Magyarországon 6-8 éve – kezdtünk el tudatosan a hivatásgondozásra figyelni, most építünk ki egy nemzetközi hivatásgondozó hálózatot. Van ahol már működik, és az a tapasztalatunk, hogy ahol van hivatásgondozás, ott lesz hivatás is. Hisszük, hogy Isten ad hivatásokat, jó hivatásokat, csak ők nem automatikusan találnak be a helyükre, hanem nekünk tenni kell érte, segíteni őket megérkezni.

Ez kiemelt fontosságú. Fölállt egy hivatásgondozó bizottság, minden kontinensen van egy hivatásgondozó, az európai épp én vagyok, együtt dolgozom egy indiai, egy amerikai és egy afrikai nővérrel. Az a dolgunk, hogy hálózatokat építsünk, segítsük a provinciákat, ha igénylik.

 

 

A Sacré Cœur nővérek egész életükben a saját országukban maradnak?

Tartományok vannak, és alapesetben ott maradsz, ahol beléptél, erre készítjük föl a belépőket is. Ha valakinek missziós hivatása van, akkor azt jelzi, és elmehet máshová dolgozni, élni. Eddig az európaiak általában Afrikába mentek misszióba. Ez a tartományok szerinti széttagozódás most változóban van, új földrajzi és nyelvi egységek létrehozásán kezdtünk el dolgozni, mert egyelőre a rendszer beszippantja az aktív nővéreket. A cél úgy megkönnyíteni a szervezetet, hogy maradjon energia a misszióra.

Jó hallgatni téged, mert mindebből az is kiderül, hogy megélitek a nemzetköziséget.

Valóban a nemzetköziség most már eléggé élő. Azzal, hogy mi osztrákok, németek és magyarok vagyunk együtt egy tartományban, már adott a kapcsolat a németekkel, a munkanyelvünk is német. Ehhez a franciát is hozzá kellett tenni, mert a noviciátusunk egészen mostanáig Lyonban volt. Most Chicagóban van az európai noviciátus, így most angolul tanulnak a fiatalok. Az első fogadalmasoknak van egy európai hálózata, ők ismerik egymást, néha teljesen alulról szerveződve tartanak életmegosztásokat, és van egy európai képzésük is.

A missziótok része a pedagógia, a nevelés. Konkrétan ti itt Magyarországon ezt hogyan élitek meg?

Nem a pedagógia a küldetésünk, ami iskolát föltételez, hanem a nevelés. Az, hogy a jelenlétünkkel olyan befolyással legyünk az emberekre, ami átformálja és közelebb segíti őket Istenhez. Ebbe belefér a lelkigyakorlat, a lelki kísérés is. Mi saját programokat szeretünk kínálni. Itt, ebben a Mese-utcai házban is sok programot fejlesztünk, tehát valószínűleg ezért teltházas mindig, és mert nem is nagy a ház.

 

 

Miben áll ez a „fejlesztés”, miben más, amit ti csináltok, például a lelkigyakorlataitok, mint máshol?

Mi adunk arra, hogy saját hangunkon szólaljunk meg, olyat tegyünk, ami nincs máshol, és ami fölkelti a figyelmet. Ilyenek a táncmeditációk, amiket a Csókási Panni nővér maga fejlesztett ki, a GPS program, egy saját kínálat, ami elég menő volt sokáig a városban. Most van az „egy légy-ott Istennel”, hétvégék útkeresőknek… Ha azt látom, hogy a városban már minden második sarkon lehet hétköznapok lelkigyakorlatát végezni, akkor ez nálunk megszűnik.

Hogyan születnek meg ezek az újdonságok?

Lelkiségünk egyszerre szemlélődő és cselekvő. Az imaéletünkből a tapasztalataink rögtön átlépnek a cselekvésbe, ez össze van drótozva, és az életből szedjük a kérdéseket.

Ha egy kérdés többször előfordul lelki beszélgetésekben, fölírom magamnak. Például többször megkérdezték tőlem, hogyha imádkozom, akkor honnan tudom megkülönböztetni, hogy mi az Isten hangja, és mi a saját monológom. Vagy mondjuk egy 40 éves nő szeretne férjhez menni, de nem sikerül neki – sokan vannak így. Mondjuk nincs szerzetesi hivatása, de nem sikerül neki a kapcsolat sem. Hogy nézzen magára? Hogy ő egy szerencsétlen, akiről Istennek nincs terve, vagy valamit ő rontott el? Fontosnak tartom, hogy ezekre a problémákra merjünk ránézni, foglalkozzunk velük. És ezekre a közérdekű témákra építünk lelkigyakorlatokat, workshopokat. Aztán néha cikkeket is írok ezekről.

Volt egy sikeres workshop arról is, milyen az istenképek élnek bennünk, és mit lehet ezek közül eldobni, mert hamisak. Ez is a lelki beszélgetések tapasztalatából született. Lehetne teológiai kérdésekről tartani programokat, de azt el lehet olvasni a könyvekben. Mi arra szeretnénk reagálni, ami a valós kérdés, ami a hús-vér embert foglalkoztatja. Ez a Jézus Szíve: együttérezni az emberekkel, és az alapján cselekedni.

Ítélkezés nélkül, mert ha valami van egy ember szívében, ami bántja, azt én nem ítélhetem el, hanem az a kérdés, hogy tudok azon segíteni, vagy segíteni azt megérteni, és aztán földolgozni, továbbmenni. Valami ilyesmit szeretnénk csinálni.

 

 

Számotokra van-e jelentősége a szerzetes közösség együttélésének?

Abszolút. Vannak társult tagjaink, de ők nem szerzetesek, nálunk a szerzetes az, aki közösségben él, akik egy fedél alatt laknak. Nagyon komoly indok kellene ahhoz, hogy valaki külön menjen. Külföldön van rá példa, de mi Magyarországon szeretnénk megtartani az együttlakást. A képzésünk nagyon komoly, minimum kilenc év, sok reflexió van benne, sok kiértékelés. Most például itt két első fogadalmas is él, négyen lakunk együtt. Nehéz időszak ez nekik: dolgozni kell, mellette tanulni, belenőni a közösségi létbe, felelősséget vállalni, elfogadni a visszajelzést. Tehát intenzív és sokrétű képzésünk a személyiség minden részét érinti, így utána teljes felelősséggel kell egy közösségben működni.

Nem az tart minket össze, hogy naponta ötször zsolozsmázunk.  Kevés a külső fegyelmi elem, inkább valami belső tartás köt össze. A közösségünk csak hetente háromszor találkozik hivatalosan, háromszor van közösségi esténk, különben mindenki végzi a munkáját.

És szoktatok közösen étkezni?

Igen, az étkezés, az ima és az este együtt adja ki a három közösségi alkalmat. Sőt, csak kettő és felet, mert vasárnap csak ebédre és imára kerül sor. De ezen kívül kell, hogy jó közösségi kapcsolatban éljünk, hogy tudjunk személyileg kapcsolódni a feszültségek, antipátiák ellenére is. Jó, hogy a sok újdonság frissen tart bennünket. Van, aki az internetre érzékenyebb, és jelen van a közösségi médiában, vagy aki lelkileg érzékeny, és be tudja hozni a témákat. Van, aki ír, van, aki sokat olvas. És ha valaki éppen valami kurzusra jár, akkor megosztja az ott hallottakat. Tehát pezsgő a belső szellemi életünk. Szerintem ezek minket viszonylag rugalmasan tartanak.

 

Kíváncsi vagyok rá: megláttam a Maria Mater Admirabilis képet. Úgy tűnik, hogy a lelkiségetekben fontos, hogy Máriára így tekintetek. Számodra jelent valamit?

Ez egy vizuálisan kérdéses kép, élénk rózsaszín, művészi értéket kevéssé képvisel. De a világon bárhova belépsz egy Sacré Cœur közösségbe vagy iskolába, ez a kép kint függ. Ez nekünk egy egyesítő, összekötő szimbólum. Maga a hagyomány még zsinat előtti, a régi időkből örököltük. Az iskolákból jött, mert a Sacré Cœur híres volt arról – és szerintem a mai napig így van –, hogy nagyon tud ünnepelni. A zárt lányiskolákban kimondottan szigorúan tartották a lányokat, a diákok nem is utaztak haza. Hogy szegényeknek valami örömük is legyen, ünnepeket rendeztek nekik, ahol megédesítették a diákok életét. Voltak ezek a híres congé-k, játszódélutánok az ünnephez kapcsolódva, azt hiszem, pont a Mater Admirabilis-hez kapcsolódva volt egy ilyen szokás, hogy az iskolaablakból valaki cukorkákat dobált le az ablakból az udvaron lévő gyerekeknek, amit ők fölkapkodtak. Voltak ilyen híres hagyományok, amiket imádtak a gyerekek.
Mater Admirabilis ünnepen, a világ minden Sacré Cœur közössége valamilyen módon ünnepel mind a mai napig. Kép vagy szobor is van mindenhol, ezt nagyon tartjuk. Ázsiában voltam egyszer Mater Admirabilis ünnepen, és ők meg voltak döbbenve, hogy nem rózsaszín blúzban voltam. És akkor én azt füllentettem, hogy elfelejtettem, pedig Európában nincs ilyen szokás, csak nem akartam őket megbotránkoztatni.

 

 

Hosszabb-rövidebb időket töltöttél Ázsiában, Európában, Amerikában. Mit adott egy-egy nép, közösség, ország, kultúra?

Ez azért izgalmas, mert talán egy kivétellel bárhol, a világ bármelyik részén belépek egy Sacré Cœur közösségbe, otthon érzem magam, mert azok a képek, nem tudom, földgömb van mindenhol… Mater Admirabilis kép, az ebédlőben valamilyen nyitott asztal, vagy utolsó vacsora, jellegzetes képek. Van valami a hangulatban, a berendezésben, a stílusban, amiben én teljesen otthon és biztonságban tudom magam érezni. És bár nyilván a helyi munkáktól és a hívásoktól függ, hogy mivel foglalkozik a közösség, de nagyon hasonló az is, ahogy az emberekhez fordulnak a világ minden részén. A munkatársak nem szolgák, hanem partnerség van köztünk. Egyik ázsiai országban például az egyik irodai munkatárs egy elvált hölgy volt. Ott ez különleges, mert nagy megbélyegzéssel jár, ha elvált vagy leányanya vagy.

Mi mégis a jellemzője az egyes országoknak?

Franciaországra jellemző a közösségi élet, sok minőségi időt töltenek együtt, és van bennük egy kis könnyedség, nem görcsölnek rá a dolgokra. A németek szikáran jól szervezettek. Az angoloknak van egy női öntudata. Az amerikaiaknak hihetetlenül nyitottak, képesek mindenkivel cimborálni, hogy működjenek az apostoli munkák. Ázsiában a kereszténység kisebbség, ők vállalják a hitüket még a veszélyben is. A legkatolikusabb, nagyon-nagyon tiszta identitást talán itt tapasztaltam. Indiában és Indonéziában is komolyan őrzik a katolikus identitást, és hihetetlen a képesség a vallásközi párbeszédre. Indonézia egyetlen női professzora katolikus, és muszlim egyetemen tanít, egy Sacré Cœur nővér.

 

Több területen is dolgozol. Van ezek közül, amit jobban szeretsz?

A rendben levő ügyviteli, üzleti jellegű dolgok igen távol állnak a szívemtől, szerződéseket átnézni, aláírni, értelmezni, szakemberekkel tárgyalni. Ez sok, mint a jéghegyből mindaz, ami a víz alatt van. Amit még nem annyira nem kedvelek, mert nincs azonnali eredménye, ez a nemzetközi ötletelés, network-ölés, programszervezés, amivel a jövőt készítjük elő.

Nem látszik a gyümölcse.

És lehet, hogy sose lesz gyümölcse, tehát az is lehet, hogy csak rakom-rakom bele az energiát, és ez sok frusztrációval jár. Viszont nagyon szeretem az apostoli munkám, a csoportokat a jezsuita templomban, amelyek sok emberi kapcsolatot is hoznak fiatalokkal, és azt, hogy csapatban dolgozunk. A team-munka igaz A Szív szerkesztőségi munkára is, mint ahogy az is, hogy ott minden hónapban a kezembe veszem a lapot, valami konkrétat, ami a munkám gyümölcse. Ez nekem segít, mert praktikus ember vagyok. A lelki kísérést viszont mindemellett most már teljesen el kellett engednem, sajnos nem fér bele az időmbe.

Az utolsó kérdésem: milyen neked itt és most szerzetesnőnek lenni?

Egyre jobban érzem magam. Volt választási lehetőségem, hogy szerzetes leszek-e vagy sem, ezt teljes szabadsággal választottam. Nem vagyok, nem voltam kényszerpályán. Szeretem a közösségemet, a lelkiségünket.

Soha nem kellett álarcokat hordanom ebben a közösségben, hanem mindig adhattam magam, a kérdéseimmel, a kételyeimmel együtt. Korábban azért nagy kritikus voltam, de most már, ahogy öregszem, egyre kevesebbet trollkodok. A helyemen vagyok, érzem, hogy értékes munkát csinálok, hogy önmagamat adhatom, olyan dolgokat tehetek, amelyeknek van értelme. Ez a fajta életforma nekem való, biztonságban érzem magam benne, és kimondottan segíti az istenkapcsolatomat. Friss a Jézushoz való kapcsolatom, tehát vannak források, amik mindig táplálnak. Vannak mély baráti kapcsolataim kifelé és befelé, és azt érzem, mindez engem segít a kiteljesedésben.

 

Forrás és fotó: ujvarosonline.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
Rudan Mária - EM projektvezető
dr. Kele Mária - EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia - EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41