Kalkuttai Szent Teréz, akit sokan Teréz anyaként ismerünk, az indiai nyomor legsötétebb bugyraiban élt, ahol a betegség és a kiszolgáltatottság mértékét szinte képtelenség volt elviselni. Az albán származású apácáról harminc éve hallottam először, mindössze annyit, hogy a legkiszolgáltatottabb anyákon segített. Erszény Krisztián írása halálának emléknapjára.
A Szkopjében Agnes Gonxha Bojaxhiu néven született későbbi szerzetesnő 2007-ben közzétett naplójában őszintén beszélt belső küzdelmeiről, a „hit sötétségéről”, ami azt jelentette, hogy élete nagy részében szinte nem érzett személyes kapcsolatot Istennel. Ez sokakat meglepett, mert Teréz anya világszerte a rendkívüli hit és az Isten iránti odaadás jelképe volt, aki teljes életét a szegényeknek és a szenvedőknek szentelte. A napló feltárta, hogy miközben mások számára a szeretetet testesítette meg, komoly lelki küzdelmekkel és kételyekkel küzdött.
Több teológus és spirituális vezető úgy véli, hogy a naplójában leírt kételyek még inkább emberivé és példamutatóvá teszik őt. Megmutatják, hogy a hit nem mindig érzés, hanem döntés és elkötelezettség, még akkor is, ha az ember belül küzd. Teréz felismerte, hogy Isten arcát nem a templomi freskókon lehet a legérzékelhetőbben megtalálni, hanem a sebzett emberekben, az ő mindennapjaikban. Számára a nyomor nem akadály volt, hanem lehetőség arra, hogy megérintse Krisztus testét a világban.
De mi köze mindennek hozzánk, magyar emberekhez, 2025-ben? Hiszen nálunk nincs hasonló nyomornegyed, nem haldokolnak ezrek az utcán. Van azonban valami más: egyre több magányos idős ember, egyre több elhagyatott fiatal, és egyre több széteső család. Láthatunk hajléktalanokat a Blahán vagy a Gellért-hegyen, tudunk olyan gyerekekről, akik éhesen mennek iskolába. Sokaknak van olyan szomszédjuk, akivel évek óta nem állnak szóba, és nem is feltétlenül szándékosan, hanem mert „úgy alakult”. És van bennünk egy mély félelem, hogy ha közel engedjük magunkhoz a másik nyomorát, akkor az minket is megsebezhet. Teréz anya példájában a szeretet nem nagy gesztusokban mérhető, hanem apró, mindennapi tettekben.
És nem kell Indiába utaznunk ahhoz, hogy hasonlóan cselekedjünk a közelünkben lévőkkel, mint ahogy Teréz tette. Elég odafordulni ahhoz, aki mellettünk él. Ha van bátorságunk meghallgatni valakit, aki régóta egyedül küzd, ha nem feltétlenül pénzt adunk, hanem időt és figyelmet, akkor már tiszteletet mutatunk nemcsak a rászorulók, hanem Teréz anya és sok más szent életútja, és legfőképpen Krisztus szeretete iránt. Mert a rászorulókban Krisztus hívása jelentik meg az életünkben.
Kérdezhetjük, hogy „de hát mit ér az én kis segítségem? Teréz anya erre azt válaszolná: „Ha nem tudsz nagy dolgokat tenni, tégy kis dolgokat, de nagy szeretettel.” Talán ez a legfontosabb üzenet nekünk, magyaroknak is, a jelen történései közepette. Hogy a közöny, a megosztottság, a politikai csatározások zajában ne felejtsük el: a legnagyobb erő az apró, szeretettel teli gesztusokban, az elfordulás helyett az odafordulásban rejlik.
Teréz anya révén megláthatjuk, hogy nem a szentek és a hősök hiányoznak leginkább a világból, hanem azok az emberek, akik hajlandóak észrevenni a körülöttük lévőket. Mert a szegénység nem mindig a legkézenfekvőbb formában van jelen. Szegény az, akit nem hallgatnak meg, akit a környezete kiközösít, aki nem hiszi el, hogy értékes. Az igazi győzelem pedig nem a viták megnyerése, hanem az irgalom megélése.
Ha a mai magyar ember szívére venné ezt az üzenetet, talán kevesebb lenne a magány, a keserűség és a bizalmatlanság. És lehet, hogy a metróban tolongás közben is meglátnánk: Isten arca ott néz ránk, a fáradt, ideges vagy épp mosolytalan utasokban. Teréz anya nem Indiát akarta „megváltani”, hanem egy-egy embert. Mi sem tehetünk mást. Kalkutta ott kezdődik, ahol megnyitjuk a szívünket a másik felé.
Forrás és fotó: szemlelek.net
Slachta Margit és a női hivatásKövetkező cikk:
Változás a Magyar Rendfőnöknői Konferencia élén
