Leó pápa a szerzeteseknek

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliáját közreadjuk.

Kedves testvéreim, ma, az Úr bemutatásának ünnepén, az evangélium Jézusról beszél nekünk, akit a templomban Simeon és Anna Messiásként ismernek fel és hirdetnek (vö. Lk 2,22–40). Szeretet által motivált két mozgás találkozását tárja elénk: Istenét, aki jön, hogy megmentse az embert, és az emberét, aki virrasztó hittel várja eljövetelét.

Isten részéről az, hogy Jézust egy szegény család gyermekeként mutatják be a jeruzsálemi élet hatalmas színterén, azt mutatja meg nekünk, hogy ő szabadságunk teljes tiszteletben tartásával és szegénységünk teljes magára vállalásával kínálja fel magát nekünk. Cselekvésében ugyanis semmi kényszerítő nincs, csupán fegyvertelen ingyenességnek lefegyverző ereje van jelen. Az ember részéről viszont az agg Simeon és Anna alakjában Izrael népének várakozása a tetőpontján jelenik meg, az üdvösségtörténet azon hosszú útjának csúcspontjaként, amely az Éden kertjétől a templom udvaráig húzódik; olyan történet ez, amelynek fény- és árnyoldalai vannak, amelyet bukások és újrakezdések kísérnek, de amelyet mindvégig egyetlen, éltető vágy hajt: a teremtmény Teremtőjével való teljes közösségének helyreállítása. Ily módon, néhány lépésnyire a „szentek szentjétől”, a világosság Forrása lámpásként kínálja fel magát a világnak, a Végtelen a végesnek ajándékozza magát, olyannyira alázatosan, hogy szinte észrevétlen marad.

A megszentelt élet harmincadik világnapját ennek a jelenetnek a felidézésével ünnepeljük, felismerve benne a szerzetesek és szerzetesnők Egyházban és világban megvalósuló küldetésének ikonját. Erre a küldetésre Ferenc pápa így buzdított: „»Ébresszétek fel a világot«, mert a megszentelt élet sajátos tulajdonsága a prófécia” (Apostoli levél az összes megszentelt személyhez a megszentelt élet éve alkalmából, 2014. november 21., II, 2).

Kedves testvéreim, az Egyház arra kér benneteket, hogy próféták legyetek: hírnökök, akik az Úr jelenlétét hirdetik, és előkészítik az ő útját. Malakiás szavaival élve, akit az olvasmányban hallottunk, az Egyház arra hív benneteket, hogy az Úrért vállalt nagylelkű „kiüresedésetekben” az olvasztók tüzének és a ványolók lúgjának edényeivé váljatok (vö. Mal 3,1–3), hogy Krisztus, a szövetség egyetlen és örök angyala, aki ma is jelen van az emberek között, szeretetével, kegyelmével és irgalmával megolvaszthassa és megtisztíthassa szíveiket. Erre mindenekelőtt életetek áldozata által vagytok meghíva, az imádságban gyökerezve és készen arra, hogy a szeretetben elégjetek (vö. II. vatikáni zsinat: Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 44).

Alapítóitok, fogékonyan a Szentlélek működésére, csodálatos példát hagytak rátok arra vonatkozóan, hogy miként lehet ezt a megbízatást ténylegesen megélni. A föld és az Ég közötti állandó feszültségben hittel és bátran hagyták, hogy az eucharisztia asztalától elvitessenek: a kolostorok csendjébe, az apostolkodás feladatai közé, tanítani az iskolákba, osztozni az utcák nyomorán vagy a misszió fáradságos teendőin. Ugyanezzel a hittel tértek vissza mindannyiszor, alázattal és bölcsességgel, a kereszt lábához és a tabernákulum elé, hogy mindent felajánljanak, és Istenben újra felfedezzék minden cselekedetük forrását és célját.

A kegyelem erejével kockázatos dolgokba is belevágtak: imádkozó jelenlétté váltak ellenséges és közömbös közegekben, kinyújtott kézzé és tartást adó háttá váltak a pusztulás és az elhagyatottság helyzeteiben, a béke és a kiengesztelődés tanúságtételévé váltak a háború és a gyűlölet színterein, készen álltak arra is, hogy viseljék a következményeit az ellenszélben való cselekvésnek, mely „az ellentmondás jelévé” tette őket Krisztusban (Lk 2,34), olykor egészen a vértanúságig.

XVI. Benedek pápa azt írta, hogy „a Szentírás értelmezése csonka maradna, ha nem figyelnénk oda azokra, akik valóban megélték Isten szavát” (Verbum Domini szinódus utáni apostoli buzdítás, 48); mi pedig szeretnénk megemlékezni azokról a testvéreinkről és nővéreinkről, akik főszereplőiként jártak előttünk ennek a „prófétai hagyománynak, melyben Isten szava a próféta életét használja eszközként” (uo., 49). Ezt elsősorban azért tesszük, hogy átvegyük tőlük a tanúságtétel stafétáját.

Az evangéliumi tanácsok fogadalommal történő vállalásával és a sokrétű szeretetszolgálattal ugyanis ma szintén arra vagytok meghíva, hogy tanúságot tegyetek – egy olyan társadalomban, ahol egy hamis és leszűkítő emberkép következtében a hit és az élet egyre inkább eltávolodni látszik egymástól –, tanúságot arról, hogy Isten jelen van a történelemben, mint üdvösség minden nép számára (vö. Lk 2,30–31). Hogy tanúságot tegyetek arról, hogy a fiatalnak, az idősnek, a szegénynek, a betegnek, a fogolynak – mindenkit megelőzően – szent helye van az ő oltárán és az ő szívében, és hogy mindegyikük az ő jelenlétének sérthetetlen szentélye, amely előtt térdre kell borulnunk, hogy találkozzunk vele, imádjuk és dicsőítsük őt.

Ennek jelei a számos „evangéliumi helyőrség”, amelyet közösségeitek sokféle és különösen megterhelő környezetben, konfliktusok közepette is fenntartanak. Nem mennek el; nem menekülnek; maradnak, mindenről lemondva, hogy puszta jelenlétükkel – ezerszer beszédesebben minden szónál – emlékeztessenek az élet sérthetetlen szentségére annak leglényegében, s hogy jelenlétükkel – még ott is, ahol fegyverek dübörögnek, s ahol úgy tűnik, az erőszak, az önérdek és a brutalitás kerekedik felül – Jézus szavait visszhangozzák: „Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet se e kicsik közül, […] angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát” (Mt 18,10).

Ezzel kapcsolatban szeretnék elidőzni az agg Simeon imáján, amelyet mindannyian naponta imádkozunk: „Bocsásd el most, Uram, szolgádat, szavaid szerint békességben, mert már meglátták szemeim az üdvösséget” (Lk 2,29–30). A szerzetesélet ugyanis a minden mulandótól való derűs elszakadásával arra tanít, hogy elválaszthatatlan egymástól a földi valóságokkal való legigazibb törődés és a szeretetteljes reménykedés az örök valóságokban, amelyeket már ebben az életben végső és kizárólagos célként választunk, s amelyek mindent képesek megvilágítani. Simeon Jézusban meglátta az üdvösséget, s ezért szabad az élettel és a halállal szemben. „Igaz és istenfélő emberként” (Lk 2,25), Annával együtt, aki „nem hagyta el a templomot soha” (uo. 37), tekintetét a jövendő javakra szegezi.

A II. vatikáni zsinat emlékeztet bennünket arra, hogy „az Egyház […] csak a mennyei dicsőségben válik teljessé, amikor eljön annak az ideje, […] amikor az emberi nemmel együtt az egész világ is megtalálja végső beteljesedését Krisztusban” (II. vatikáni zsinat: Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 48). Ez a prófétai üzenet is rátok van bízva, akik olyan férfiak és nők vagytok, akik két lábbal álltok a földön, ugyanakkor „mindenkor az odafönt valókra törekedtek” (Római misekönyv, Szűz Mária mennybevételének főünnepe, könyörgés).

Krisztus azért halt meg és támadt fel, hogy „felszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett” (Zsid 2,15), ti pedig, akik arra vállalkoztatok, hogy közelebbről kövessétek őt, részesedve „önkiüresítésében”, hogy az ő Lelkében éljetek (vö. II. vatikáni zsinat: Perfectae caritatis határozat, 1965. október 28., 5), megmutathatjátok a világnak – a mérték nélkül szerető és megbocsátó ember szabadságában – a konfliktusok felszámolásához és a testvériség építéséhez vezető utat.

Kedves megszentelt nők és férfiak, az Egyház ma köszönetet mond az Úrnak és nektek jelenlétetekért, és arra bátorít benneteket, hogy ott, ahová a Gondviselés küld, a béke kovászai és a remény jelei legyetek. Munkálkodásotokat a Boldogságos Szűz Mária és szent alapítóitok közbenjárására bízzuk, együtt pedig megújítjuk életünk felajánlását Istennek az oltáron.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Forrás: Magyar Kurír