Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Hazai
2018. február 12. 11:45
Máriapócs

Interjú Erdei József bazilita szerzetessel

Istenről, hitről, életről és halálról, tengeren túli emlékekről, múltról és jelenről beszélgetett Polyákné Tóth Nóra a kilencvenedik életévét betöltő Erdei József bazilita szerzetessel Máriapócson.

A bibliai Mt 15,28-nál olvasható idézetben egy asszony érkezett Jézushoz, hogy ördögtől megszállt gyermekének elvigye a Gyógyítót és Szabadítót, Jézust. Jézus az asszony szavai és viselkedése nyomán mondta ezt: „Ó, asszony, nagy a te hited.” Azt, aki Erdei József bazilita testvérrel találkozik, szíven üti a felismerés: mekkora hite van ennek a kilencven éves embernek. Napi rendszerességgel jár a kegytemplomba haladását könnyítő járókeretével. Milyen mélységes meggyőződésből maradt ilyen istenfélő, derűs és tiszta!? Távolba révedt tekintetével „édes kis történetek” emlékét idézte fel, és könnyes-fájdalmas tapasztalásairól mesélt, ezek váltják egymást beszélgetésünk során.

- Február 4-én lesz 90 éves, ami egy igen tekintélyes kor, hosszú, emlékekkel teli/terhes időszak. Milyen főbb állomásai vagy fordulópontjai voltak életének?

- 1956-ban mentünk ki, egykori növendéktársammal, Father Basillal Ausztriába, ahol azt mondták Klagenfurtban a konzulátuson, ha valaki intézkedik, akkor átmehetünk Rómába. Akkor még nem voltam fogadalmas, rendtag, csak novícius. A Germanuciumban féltek tőlünk, mert nem tudták, milyen emberek lehetnek azok, akiket egy szerzetes elöljáró egy másik helyre akar küldeni, féltek tőle, hogy valami bajt csinálunk. Persze elöljárónknak nem volt választása, a mi elküldésünkkel két rossz megoldás közül a rendház számára kevésbé fájdalmas megoldást választotta. 28 éves voltam akkor, nem akartam a szüleimre támaszkodni, de édesapám azt mondta, egész ember kell a teológiához, ne dolgozzak, ne végezzek egyéb tanulmányokat. Hegedűs atya így mondta nekünk: „Ti papok lesztek. Az úristen csodát is fog tenni hozzá.” Én mégis sajnáltam szüleimet, akik keményen megdolgoztak azért, hogy tanulhassak. A jótanács mellé címet is adott Hegedűs atya, hogy tudjuk, hová kell mennünk Rómában. Másfél évig Rómában tartózkodtam, majd Kanadába kerültem ki 1958 júliusában. Egy év múlva pedig Kelet-Kanadában, a Nagy-tavak vidékén, a dohányültetvények mellett telepedtem le a Grimsbyben található rendházban. Onnan jártam át 100 km-re vasárnaponként egy kis magyar közösséget szolgálni.

Úgy volt, hogy Kanadában csak pár hónapig leszek, megkezdtük az áttelepülést az USA-ba, de marasztaltak: így maradt belőle tíz év. Az utolsó noviciátus évemben Albertába akartak visszahelyezni, ahol az első kanadai évemet töltöttem, de a mínusz negyven fokos komisz telek elrettentettek engem, és inkább Rómába készültem. A generális atya ez alatt az év alatt doktorátus megszerzését ajánlotta fel nekem, de tudtam, hogy a több éves kihagyás miatt egy év alatt biztosan nem sikerülne megszereznem a doktorátust. Így inkább a Pápai Kelet Intézetben tanultam, ahol többet sajátítottam el a gyakorlathoz szükséges ismeretekből, mint bárhol máshol. A római nagyfogadalom-tétel után visszaküldtek oda, ahonnan jöttem: Kanadába.

- Nem akart volna Rómában maradni?

- Rómában lenni élmény, de eldugva valamilyen hivatalban nem akartam maradni. Én szeretem a népet szolgálni, de hogy fújjam az aktákról a port: nem nekem való.

Édes kis sztori: mikor hazaérkeztem újra a tengerentúlra, épp a dohányt készítették a vásárra. Az erdélyi nyolcvan éves Juli néni így fogadott:

„Father Erdei, Isten hozta, hol van?”

„Hát hol lennék? Itt a dohányvidéken.”

„És hol lesz? Hol fog lakni?” – kérdezte a néni.

„Juli néni, a lakásával szemben, a templom mellett.”

„Oh, hála Istennek!” – örült nekem.

„Mért?”

„Mert maga parasztpap.” – mondta.

„Micsoda?” – csodálkoztam én.

„Parasztpap. Parasztok közé való.”

Földművesként (családi örökség és szerzetesként is dolgoztam dohányültetvényeken) tudtam, hogy kell beszélni velük, értettem én is a munkához, csináltam velük. Mikor egy ember hiányzott egy farmról, bajban voltak, beálltam közéjük, segítettem nekik.

Mikor tíz éves papként rövid látogatásra hazatértem, Dudás püspök úr azt mondta: „Eredj most haza Kanadába, de készülj.” „Hova, püspök úr?” „Mégy Amerikába, New Jerseybe. Neked ott a helyed.” És valóban, egy év múlva jött a levél május elsején, hogy mikor kívánok indulni.

Majdnem negyven évig tartó utolsó állomás következett: New Jersey.

60 éves távollét után 2016-an érkezett vissza Magyarországra. Hogyan élte meg a változást, hogyan tudott újra otthonra találni itt Máriapócson?

- Én nem akartam jönni, de hét éve elfogadták már itthon, hogy Matawant fel kell adni, mert nem volt fenntartható. Matawant mi ott Máriapócsnak hívtuk. Annak a népnek megígértem, hogy ott maradok, ott fogok meghalni, de nem tudtam beváltani ígéretemet. Együtt építettük fel ott a rendházat, a templomot. Nem sajnáltam semmit, csak a kápolnát, hogy ott kell hagyni. Féltem, hogy hogyan fogom megértetni magam Magyarországon. Sok időbe került, mire újra megszoktam, hogy csak magyarul beszéljek. Bár még most is keverednek angol szavak a mondataimba.

- Mi indította arra, hogy szerzetes legyen?

- 1946-ban egy nagyon derék bazilita atya, Regős Dénes atya harmadmagával missziót tartott szülőfalumban, Nagylétán. 18 éves voltam. Ez a misszió nagyon megmozgatta a falut. Csütörtökön azt mondták ezek az atyák: „Ma senki nem megy ki dolgozni. Ezt a napot a lelketekre szánjátok!” Regős atya gyertyákkal vonultatta fel a fiatalokat a főutcán. Mi ez tüntetés? Kérdezte, aki látta a menetet. Nem, csak megmutatjuk, hogy keresztények vagyunk. – hangzott a válasz. „Ezek hitüket is megvallják, és védik a papjukat is” – mondta a rövid időre elhurcolt protestáns lelkész felesége. Vagyis mindenkit megérintett a szerzetes atyák missziós lelkigyakorlata.

Regős atyát Berettyóújfaluba internálták hat hónapra a misszió miatt. Hazafelé bejött hozzánk újra Nagylétára és vasárnap ő tartotta a prédikációt: „Kedves testvérek, egy évvel ezelőtt itt misszió volt. – mondta – A kereszt a falra került, de a kereszt nem a falra való, a keresztet hordani kell. Én hordom legtovább egyedül. Meg vagyunk győződve, hogy amit megtudtunk, megtettük a ti a lelketekért, mert kötelességünk. A pap az Isten kutyája. Ha a gazda szérűje bajba van, és a kutya nem ugat, meg kell kövezni azt a kutyát.” A pap az Isten kutyája. Úgy megfogott: én is olyan pap akarok lenni, mint Father Regős, fogalmazódott meg bennem az elhatározás. Amikor csak hazajöttem a 60 év alatt, mindig felkerestem őt is.

„Apám, a Father beszélni akar veled.” – mondtam édesapámnak – „Mit akar? Esik az eső, sár is van, nem megyek.” De csak elment, hogy beszéljen vele. Regős atya könnyen le tudta venni a lábáról az embereket, apámat is, aki nem akarta, hogy a rendbe menjek, de őt is öt perc alatt helyre tette szavaival. Az első gyerek voltam a hat közül, apám tartotta magát hozzá, hogy neki szüksége van rám a földeken is. „Hány gyereke van?” – kezdte a perdöntő beszélgetést az atya apámmal. „Hat.” – jött a felelet. „Hat áldás. Ha egyet a Jóisten hív, maga elengedné? Maga becsületes ember, ha a fia mihaszna lenne, odaadná, mert nem tudná használni. De maga becsületes.” S akkor elengedett.

Regős atya meghagyta, hogy folytassam a gazdaság miatt már hat éve abbamaradt tanulmányaimat. Folytassam bevonulásom előtt, mert a rendházból nehezebb lenne érettségizni. Én akkor már 18 voltam. Debrecenből „tutort” kértünk a Szent Józsefből.

- Választaná-e ugyanezt a hivatást, ha még egyszer újrakezdhetné?

- Ugyanezt csinálnám, csak kicsit jobban. Csak kicsit jobban!

- Hogyan tudta elengedni/lezárni a világ dolgait? Mennyire okozott az Önnek nehézséget, hogy nem lehet családja, gyermeke, unokája?

- Szeretem a vallásomat, szerettem a Bibliát már gyerekkoromban is. Amikor meghalt XI. Piusz pápa, a segédlelkész és az esperes, akik minket, az ötödikeseket tanítottak, magyarázták, hogy megy a pápaválasztás. Annyira érdekelt minden, hogy megszerettem a hitünket, a Bibliát. A hitben növekszünk, én már hatvanéves pap leszek ebben az évben, és sokszor olvassuk a perikópákat, a szentírási részleteket, s még most is előfordul, hogy könny gyűlik a szemembe, mert megértem, hogy eddig hogy nem jöttem rá, ennek vagy annak a részletnek a jelentésére.

Mikor Krisztus lejött a földre eljött az isten országa – mondta egy teológus professzor. Kihez jött Krisztus? Nem egyénekhez, hanem egy egész néphez, Izraelhez. Krisztus országa bennetek van. Szükség van arra, hogy segítsük a másikat, hogy ezt mások is megértsék. Egymásért felelünk. Nem magamért lettem pap, hanem a másokért.

- Mely személyek jelentették életében a legtöbbet? Kinek az életéből tanult, kapott mintát saját történetének alakításában?

- Édesapám, édesanyám. A szülőfalum papja, aki a szüleimet eskette, s minket tanított. Harmadik osztályban föltette a kérdést: ki lesz ma ministráns? Erdei, te leszel – mondta, s bár nem voltam a legjobb tanuló, jól esett, hogy engem választott. Regős atya, akiről már szó volt korábban. S volt néhány professzorom, Takács József budapesti professzor például, akit XII. Piusz pápa személyesen is ismert. Nagybátyám, aki mindig felnőttként, partnerként kezelt, sokat tanultam tőle is.

- Hogyan készül a halálra? Gondol-e a halálra?

- Nagyon is. Kikerültem Ausztriába majd Olaszországba, nem tudtam a nyelveket, megtiltották az elöljáróim, hogy tanuljak, hogy ne a nyelvtanulással teljen a tanulmányi időm. De én mégis elkezdtem tanulni a nyelvet. Castel Gandolfóban volt egy lelkigyakorlat, ott Father Federico Lombardi erre tanított minket: „Ha valamit kérnek tőled és megteheted, azt tedd meg. Mindig igennel válaszolni. Mindig igent mondani. Aki azt mondja: majd megadom a választ, azt felejtsd el.” Próbálni kell elfogadni, ami van, s mindig csak a pozitív úton felfogni a dolgokat.

Sokszor azon gondolkodom, hogy lehet az ember annyira botor, hogy nem látja meg, mennyire szeret minket az Isten.

Fausztina nővér emlékiratát nem tudnám letenni. Ezt olvasva újra és újra rádöbbenek, hogy a kegyelem dolgozik bennünk és körülöttünk, az Isten kegyelme. Hogy az Isten mennyire fel tud emelni egy embert, ha az szereti a másikat, ha önzetlen.

A legnagyobb feladat, hogy elfogadjuk azt, amit Isten ránk mér, akár szenvedés, akár büntetés, mert azt is kapunk, de szeretni kell, amit az Isten nekem ad. Elfogadni azt egy IGENNEL. Elfogadni, hogy össze kell pakolni és jönni kell. Elfogadni az Isten akaratát, ugyanúgy a halált is. Csak tudnám az Úristen kívánságát beteljesíteni! Irgalomra van szükségünk, mert érdemről nincs szó, azt nem tudunk felmutatni. Ha az Isten igazságossága jönne el, még a pápa sem tudna üdvözülni, annyira gyarlók és esendőek vagyunk. Az ő szemében nem lehet félvállról cselekedni.

- Visszatekintve hogyan jellemezné az Istennel való viszonyát? Hogyan jutott ki istenhitének mélypontjaiból, ha voltak ilyenek?

- Bíztam a Jóistenben, mindig volt hitem. ’56-ban kispapként, amikor elmentem egy pamutgyárba dolgozni, hogy segítsek nagy szegénységben lévő szüleimnek, a gyárban egy munkás megtudta valahogyan, hogy papnak tanulok. „Maga szereti az életet?” -kérdezte. „Igen.” – mondtam én. „S akkor mért akar pap lenni? Nem szeretne élni?” „Hogyne szeretnék. De a Jóisten hív.” „De akkor nem értek valamit. – értetlenkedett tovább – Apám ávós tiszt, mindig azt mondja, hogy akik papnak mennek félhülyék, életuntak és nem szeretnek dolgozni. Maga meg akar élni, dolgozni és értelmes is. Akkor most ki hazudik?” Mikor visszamentem a teológiára szeretettel búcsúztak el tőlem.

- Van-e, lehet-e egy 90 éves szerzetesnek bakancslistája, vagyis mit kellene még megtennie, hogy teljes életet zárhasson le, amikor eljön a Teremtőhöz való visszatérés ideje?

- Hiány az életemben még a bűnbánat.  Azért imádkozom, hogy ami hibát elkövettem, az Úristen törölje el, az adósságaimat tudjam letörleszteni. A püspökkel, bankkal már rendeztem az adósságokat. A Jóistennél több az adósságom. S mivel törleszteni igen nehéz, az irgalomért imádkozom, az adósságaim eltörléséért.

Valaki mesélte egyik beszélgetését József testvérrel, akitől megkérdezte, hogyan tud mindig mosolyogni. Nincs okom a szomorúságra – mondta ő. A személyes találkozás megerősítette számomra is ezt a derűs életigenlést. Ez a mindig jelen lévő mosoly a kilencvenéves Erdei atya szája szegletén és a sokszor könnybe lábadó szemében valami igazán mély nyugalom és hit tükröződése. A Jóisten tartsa meg őt egészségben számos boldog éven át!

Forrás és fotó: Polyákné Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája
1052 Budapest, Piarista köz 1.

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkársági asszisztens: Pető Éva RSCJ

telefon: (+36 1) 315 1452 vagy
mobil: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: Dobszay Benedek OFM

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41