Mi az, ami vonzó számodra a szerzetesi, illetve a papi hivatásban?
Úgy érzem, megvan az adottságom a házasságra és az egyházi életre is, de amikor a döntési folyamatban benne voltam, ezt az utat éreztem vonzóbbnak, és az Istennel való kapcsolatom is ebben a hivatásban tud kiteljesedni. Mind a két hivatásnak ugyanaz a lényege; a szeretetre és az önátadásra vagyunk meghívva, csak más-más formában, egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Ami még vonzó számomra egy szerzetes életében, hogy biztosítva van a struktúra, és ez ad egyfajta védettséget. Kicsit elvonulunk a világtól, adva van az a közeg, ami a Jóistenhez emel. Nem kell sokat tervezgetni, hogy most mit csináljak, hanem egy adott rendszerbe kell beleilleszkednem.
Azt gondolnánk, hogy a kötött, megszokott napirend miatt monotonná válik az élet, de valójában segíti az elmélyülést – amellett, hogy tudnunk kell rugalmasnak maradni, hiszen közbejöhet egy-két dolog, amire oda kell figyelni. És
az imaéletünk is változik napról napra, dinamikus, ahogy egy házaspár között is más és más beszélgetések játszódnak le, más és más érzésekkel.
Azt gondolom, hogy a szerzetesi út választásával mindazokat a dolgokat, amelyekről lemondok – vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy amelyeket átadok Istennek –, százszorosan fogom visszakapni.
Hogyan fedezted fel, hogy Isten a szerzetességre hív téged?
Középiskolában jött bennem fel a gondolat, hogy Isten esetleg a papságra hív. Emlékszem, volt egy olyan megállapodásom a Jóistennel, hogy szeretnék egészen Neki élni, az Ő dicsőségére, de nem akarok pap lenni. Mindig is családos emberként képzeltem el magam, az egyetem alatt volt is két párkapcsolatom, a második majdnem két éven át tartott. Ez idő alatt nem foglalkoztam a hivatáskeresés kérdésével. Amikor véget ért a kapcsolatom, eléggé magam alá kerültem, és pont azon a nyáron vettem részt egy szentségimádási hétvégén szervezőként. A hétvége lelki programjaiért én feleltem, és hát nem nagyon értettem, hogy miért nekem kell ezt a feladatot ellátnom, úgy, hogy a rossz lelkiállapotom miatt én vagyok épp a legalkalmatlanabb. Utólag megértettem, hogy Isten azért rendezte mindezt így, hogy a legtöbb lelki programon részt vegyek, és így tudta nekem a legtöbbet adni. Nagyon sok szeretetet tapasztaltam meg az Eucharisztián és az embereken keresztül is.
Ezek a tapasztalatok mind hozzásegítettek ahhoz, hogy azon a nyáron kimondjam – először – teljesen szabadon, hogy Istenem, ha Te azt szeretnéd, hogy pap vagy szerzetes legyek, akkor ezt elfogadom és örömmel vállalom. Ezután egy félévig még egyetemre jártam, befejeztem a mechatronika alapképzést, majd kimentem Taizébe. Eleinte nem tudtam, mennyi időt fogok ott eltölteni, de ezt az időt arra szántam, hogy letisztázzam magamban a kérdéseim. Azzal az elhatározással mentem ki, a Jóistenre szeretnék figyelni.
Úgy éreztem, hogy korábban úgy éltem az életemet, ahogy én szerettem volna, és ehhez kértem a Jóisten segítségét, most azonban úgy akartam kimenni, hogy Isten mondja meg nekem, mit akar tőlem.
Próbáltam hátralépni, nagyobb látószögben tekinteni az életemre. Taizében éreztem, hogy döntési pontnál vagyok, el kell döntenem, hogy családos életet szeretnék élni, vagy pedig szerzetesi, papi életet. Sokat elmélkedtem, átgondoltam racionálisan is a dolgokat, mi az, amit nyerek vagy veszítek akkor, ha pap vagy szerzetes leszek, melyik hivatásban tudom magamat elképzelni… fontos volt ezeket racionálisan átgondolni, de pusztán ez alapján nem tudtam volna dönteni. Éreztem, hogy a szívemet is bele kell raknom a választásba, csakúgy mint az imádságot.
A környezet is segítségemre volt Taizében, a természet közelsége, a csend, a barátaim, a szerzetesek, akik közül eggyel tudtam beszélgetni hétről hétre. Több időt tudtam fordítani a Biblia olvasására, közösségi életre, és ebben a közegben tisztán meg tudott születni az igenem. De ez már a kint töltött időm utolsó hetében történt; úgy érzem, a Jóisten próbára tett, hogy tényleg az utolsó pillanatig meg tudok-e bízni Benne, és oda tudom-e magamat Neki adni.
És mit éreztél akkor, amikor kimondtad Istennek az igenedet?
Azt, hogy Isten irántam való szeretetére az egyetlen méltó válasz az, ha az egész életemet odaadom Neki, mert ha már valamit is megtartanék magamnak, akkor úgy érezném, hogy nem adtam semmit. Az örömöt, a boldogságot a Jóistennel akarom megélni, és számomra ez úgy lehetséges, ha egészen Neki ajándékozom magam. Mikor kimondtam az igent, megnyugodtam, nem tudtam még akkor, hogy merre tovább, hogyan, mikor, de Istenre bíztam, hogy vezessen.
Hosszú ideje olvasgattam már akkor a szerzetesrendekről, így értettem meg, hogy hozzám legközelebb a pálosok, a jezsuiták, a bencések és a kármeliták állnak.
Személyesen akartam megismerkedni a rendekkel, elmentem például Pannonhalmára, két hetet töltöttem ott a bencés szerzetesekkel. Nagyon szép tapasztalat volt ez, de nem éreztem úgy, hogy az egész életemet ott szeretném leélni, nem volt meg az otthonosság érzése. A kármelitákkal leveleztem, kiderült, hogy ők jelenleg rendi átalakuláson mennek keresztül, és nem tudják megmondani, mikor tudnának fogadni. Beszélgettem egy jezsuita atyával, hogy az ő rendjüket is minél alaposabban megismerjem. Aztán elmentem Márianosztrára, egy pálos lelkigyakorlaton vettem részt, ahol pálos szerzetesekkel töltöttünk időt, kirándultunk, beszélgettünk, előadáson, elmélkedésen, szentségimádáson vettünk részt. És ez az öt nap nagyon meghatározó volt, teljesen otthon éreztem magam! Az atyák közvetlensége, a humoruk, a mély lelkiségük, a Mária-tisztelet, a szentségimádás, az engesztelés fontossága mind-mind megfogtak. A lelkigyakorlat után adtam még másfél hetet magamnak, hogy kicsit ülepedjen az élmény, tisztuljanak a gondolataim. Megkérdeztem a Jóistent, mit szól ahhoz, ha a pálosok közé lépek be? Hát, nem nagyon tiltakozott, úgyhogy jelentkeztem.
Volt-e egy konkrét mondat, amit Istentől hallottál? Hogyan hívott meg?
Nem tudok egy konkrét mondatot megfogalmazni, sokkal inkább a szívemben éreztem, hogy megkaptam erre a hivatásra a meghívást. Azt éreztem, hogy mindaz a szeretet, amit kapok Istentől, ebben a hivatásban tükröződik. Amikor Taizében a csendes hetemet töltöttem, elmentem egy nagyot sétálni. Még kavarogtak bennem a gondolatok, az érzések, nem igazán tudtam Istenhez kapcsolódni. Azt mondtam Neki, hogy tudom, hogy itt vagy mellettem, sétáljunk együtt. És szép lassan lecsendesedett bennem minden, elkezdtem Jézussal egy belső párbeszédet folytatni, amelyben előjöttek a múltnak a képei, és megkérdeztem Tőle, hogy szeretsz-e azzal együtt, amit tettem korábban? Azt mondta, hogy igen. Kérdeztem Tőle, hogy ha a jövőben ez újra megtörténne, vagy valami rosszabb, akkor is? Igen, akkor is szeretlek. Ha családapa leszek, akkor is szeretni fogsz? Akkor is szeretni foglak. Ha pap vagy szerzetes? Akkor is.
Bármit kérdeztem Jézustól, azt éreztem, hogy mindig ezt válaszolja: akkor is szeretni foglak.
Nem az áll fent, hogyha pap leszek, akkor rosszul döntök, vagy fordítva; ha éppen családapa leszek, és Neki nem ez a terve, akkor fuccsba megy az életem. Nem erről van szó. Jézus szabadon rám bízza a döntést, és Ő mellettem lesz, támogatni fog abban. Megkérdeztem Tőle, hogy ki vagyok én igazán, mennyit ér az életem? Azt mondta, hogy egy keresztnyit. Egy keresztnyit, rajta Istennel. Ennyire szeret engem. Ennek a valósága mélységesen megérintett, ezután tudtam kimondani azt, hogy oda akarom Neki adni az egész életemet, és úgy éreztem, hogy számomra ez a szerzetességben tud megvalósulni.
Biztosan vannak az olvasóink között, akiket mozgat a hivatáskeresés témája. Mit gondolsz, mi segíthet abban, hogy megkülönböztessük azt, hogy Isten hangját halljuk vagy a sajátunkét?
Lehetnek villámcsapásszerű jelek vagy sugallatok, akár egy-egy mondat, amelyben úgy érezzük, hogy Isten szólt hozzánk, de nem csak önmagában áll egy jel, amelyre mindent fel kéne tennünk. Az a gyakoribb, hogy már jó ideje motoszkál bennünk a gondolat, hogy Isten hív minket. Több szempont együttesen fog elvezetni oda, hogy döntést hozzak. Először meg kell azt ismernem, hogy Isten hogyan szól, és hozzám hogyan szól. Majd csak ezután tudom megmondani, hogy valóban Tőle jön-e a hívás. Ahhoz pedig, hogy megismerjem Istent, sok csendre és időre van szükségem.
Ha Isten hív, akkor nem fogja meggondolni magát, nem fogja visszavonni a hívását.
Érdemes a legmélyebb vágyaimra rátekinteni, mi motivál, mi az, amiért tudnék élni, és ez nem függ a pillanatnyi érzelmi állapotomtól, a szeszélyeimtől, a kedvemtől. Ami még segíthet, ha komolyan belegondolok egy-egy hivatásba, például, hogy családapa vagyok, vagy édesanya. Hogyan érzem magam ebben a szerepben? Hogyan látom magamat tíz év múlva, ötven év múlva? Milyen érzéseket vált ki belőlem? Majd feltehetem ugyanezeket a kérdéseket a másik hivatásba képzelve magam. Melyik ad békességet? Melyikben tudok megnyugodni? Ez egy erős mutatója lehet annak, hogy merre visz az utam.
Fontos lehet másokat is megkérdezni, a barátainkat, ismerőseinket, hogy ők mit látnak bennem. Érdemes figyelembe venni azt is, milyen lehetőségeim vannak helyben, időben, mit tudok kihozni magamból azokkal a képességekkel, amelyeket kaptam. Tiszta fejjel hozzam meg a döntést, de mindenekelőtt a legfontosabb, hogy mivel egy hívásról van szó, és Isten az, aki hív, Vele beszéljem át ezt a kérdést. Engem többen is elkísértek ezen az úton, akiknek nagyon hálás vagyok. Ilyen volt Nagy Bálint jezsuita atya, illetve Taizében egy szerzetes, aki a lelki kísérőm volt. Amióta a pálosoknál vagyok, a gyóntatóm az, aki a leginkább tud támogatni az utamon.
A családodnak és barátaidnak mi volt a reakciója, mikor a döntésedet megosztottad velük?
Vegyes reakciók érkeztek. A családomat próbáltam hétről hétre tájékoztatni, így őket nem érte váratlanul a hír, mégis nehéz volt elfogadniuk, nem ezt várták, nem ez volt az elképzelésük.
Az, hogy bevonultam a pálosok közé, nekik egyfajta veszteség vagy krízishelyzet volt, amit fel kellett dolgozniuk, de nagyrészt már sikerült.
A novíciusképzés ideje alatt, egy éven keresztül nem jöhetek haza, ez is nehézség számukra. A barátaim nagyrészt katolikusok, ők általában azt a visszajelzést adták, hogy számítottak rá, imádkoztak értem. A kevésbé vallásos ismerőseim pedig nagyon elcsodálkoznak, és akár olyan kérdés is elhangzik, hogy megbolondultam-e? Szerintem van, akinek a hivatásválasztásom tanúságtétel, és már nem idegen dolog, hogy valaki meghívást kap a papságra, a szerzetességre. Így talán bátorságot kapnak ahhoz, hogy Istennel közelebbi kapcsolatba kerüljenek.
Azt gondolnám, hogy egy női szerzetesnek könnyebb azonosulnia azzal a gondolattal, hogy ő Jézus jegyese. Férfiként hogyan tudnád leírni a Jézussal való kapcsolatod?
Számomra férfiként sem idegen az a gondolat, hogy Jézus jegyese vagyok, vagy jegyességben leszek Vele. Úgy gondolom, hogy Istennek megvan mind a férfi, mind a női arca, de itt igazából lelki házasságról van szó, lelkiekben kapcsolódunk Hozzá, nem fizikailag. Nem okoz ez bennem képzavart vagy meghasonlást. Azt gondolom, mindannyiunknak érdemes megkeresni azt a képet Istenről, amely a legközelebb áll hozzánk. Lehet ez a jegyes vagy legjobb barát képe is, de mindenféleképp élő kapcsolatról beszélünk. Ha éppen az igazságos Isten képe erősödik fel bennem, akkor igyekszem szeretőbb Istenként tekinteni rá, hogy Ő irgalmas és szeret engem, és a hétköznapjaimban is Istennek ezeket a megnyilvánulásait keresem.
A világban az elköteleződések válságát éljük mind a házasság, mind az Istennek szentelt életút tekintetében. Téged mennyire vetett vissza a hivatáshiány?
A helyemen érzem magam, így nem tántorít vissza a hivatások alacsony száma, bár lelkileg érzem hiányát annak, hogy nincs olyan jelölttársam, aki a kortársam lenne, akivel így könnyebb lenne megosztanom azt, amit megélek. Ha szerzetesként Istennek tetsző módon élünk, akkor abból több hivatás fog születni – de nem a mennyiség a lényeg.
Azt gondolom, hamarosan nagy föllendülés következik a hivatások terén, mert Európának a jelenlegi válsága válaszreakciót fog kiváltani.
Az emberek számára vonzó lesz mindaz, amit keresztényként képviselünk; az értékek, a stabilitás, a Jóistennel való kapcsolatunk – amennyiben hitelesen tudjuk azt megélni. A hivatásomban való megmaradáshoz motivációt ad, hogy sosem egy emberen áll a vásár; nemcsak én döntöttem Isten mellett, hanem Ő is döntött mellettem, terve van velem, és megadja az ehhez az úthoz a szükséges kegyelmet. Nekem az a feladatom, hogy folyamatosan Mellette döntsek, hogy a kegyelemmel együttműködjek. Ennek tudata nagy terhet vesz le a vállamról, mert nem egyedül kell erőlködnöm. Az a gondolat is segít az előrehaladásban, hogy Isten oda rendelt, ahol vagyok, és feladatot ad nekem, számít rám.
Ha egyszer már bennem volt a bizonyosság érzése annak kapcsán, hogy a helyemen vagyok, akkor később, még ha el is bizonytalanodom, vissza tudok nyúlni a kezdeti igenemhez.
A Jóisten nem vonja vissza a hívását, továbbra is terve van velem, még ha épp gyengének is érzem magam, vagy krízisben vagyok. És természetesen a környezetem is tud segíteni. Tudni azt, hogy nagyon sokan imádkoznak értem, végtelenül bátorító. Talán éppen az ad lendületet, hogy kevés a hivatás, mert szeretném megmutatni, hogy lehet hitelesen élni szerzetesként. Úgy szeretnék élni, hogy minél több szerzetesi hivatás szülessen, hogy minél többeket tudjak a Jóistenhez vezetni. Mindenekelőtt talán az a legfőbb célom, hogy ne magamért, hanem másokért éljek.
Ha a hivatások alacsony számára, a jelenlegi társadalmi helyzetekre gondolok, eszembe jutnak Ferenc pápa szavai, aki hangsúlyozta, mikor nálunk járt, hogy nem szabad borúlátónak lennünk.
Isten kezében tartja a történelmet, és mindannyiunkra gondja van.
Ebben teljes mértékben hiszek; még ha emberileg kilátástalan is a jövő, Isten mindenből a legjobbat tudja kihozni, és jóra fordítja a dolgokat. A tavalyi évemben számomra üzenetértékű tapasztalat volt az, hogy legyünk mindenért hálásak. Azért is, amink van, és azért is, amink nincs, mert mindkettő által – az örömök, a szomorúság és a megpróbáltatások által is – a Jóisten tud működni. Minden az Ő kegyelméből van, így a rosszban is megláthatjuk a jót.
Fekete Ági
Forrás és fotó: 777blog.hu