Az emberi élet része a halál. De ma a halálról keveset beszélünk. Munkámból adódóan személy szerint sokat találkozom a halállal és szeretném, ha segítenénk az idős embereknek, akik földi útjuk végéhez közelednek, és a családoknak, akik idős rokonuknak megpróbálnak segíteni. Nagyon fontos, hogy a halál váratlanul, vagy felkészülten ér-e minket, a saját halálunk, de hozzátartozónk halála esetén is.
Édesapám amikor már nagyon beteg volt ezt mondta: "Tudod olyan ez, mint léghajóval viharba kerülni és ha fenn akarsz maradni, ki kell mindent dobálni, kezdve a homokzsákokkal, aztán ki minden mozdíthatóval, hogy a léghajó fennmaradjon." És azzal fejezte be: "Én most dobálom kifelé a cuccokat!"
A mai magyar közbeszéd mégis félve nyúl a témához, miközben pszichológusok és szociológusok unalomig ismétlik, hogy a felnövő gyermekek hány virtuális halált látnak a tévében, a különböző internetes felületeken. A halál mégis tabutéma. Szidjuk az egészségügyet és közben azt gondoljuk, hogy biztos meg tudnak minket gyógyítani, csak még nem találtuk meg a megfelelő orvost.
Keresztény, hívő emberként vallom, hogy a halál nem az élet vége, és hogy van örök élet.
A ferences család az egész világon az idei évben ünnepli Szent Ferenc atyánk tranzitusát, átmenetét a földi életből az örök életbe. Ezzel a nagy jubileummal felhívja a figyelmet arra is, hogy mi hogyan készülünk a saját halálunkra, családjaink hogyan kezelik az idős családtagok ügyét, és közösségeink segítenek-e a halálra való felkészülésben és a halál feldolgozásában.
A közbeszédre visszakanyarodva: dr. Karsai Dániel nagy rést ütött a hallgatás falán, és az ő ügye kapcsán sok szó esett a halálról. Sokan nyilatkoztak az eutanáziáról, és arról, hogy eldöntheti-e az ember, hogy befejezi a szenvedését. Az egész, sok embert vélemény-nyilvánításra késztető párbeszéd az emberi méltóság kérdéséből indult ki.
Számomra azonban a kérdések sora sokkal előbb kezdődik. Ha az emberi méltóságra hivatkozva kérdezzük, hogy az embernek mihez van joga, először kérdezzük meg, hogy megtettünk-e mindent, amikor ez még lehetséges volt. Az Alaptörvény garantálja az emberi méltósághoz való jogot. Az emberi élet végének méltó megélének része az elbúcsúzás.
De hogy állunk az elbúcsúzással a mindennapi életben?
Amikor a nagymama megpróbálja szóba hozni, hogy mi lesz, ha én már nem leszek és mindenki lehurrogja, hogy mama, te nem fogsz meghalni! De az ellenkezője is gyakori, amikor a lány kérdezi az anyját, hogy mit tegyünk, ha már nem leszel és a válasz az, hogy a halálomat kívánod lányom?
Az élet végét tervezni kell. Az emberi méltóság akkor valósul meg, ha a döntést az illető maga hozza, és még képességei teljes tudatában. Ez nem csak az írott végrendeletet érinti, de azt is. Sokat beszélünk elmagányosodásról, szekularizációról, vagy csak a generációk külön éléséről, de keveset az ebből adódó döntések hiányáról. Életvégi döntések pedig lesznek, és ha nem hozzuk meg időben, akkor mások fognak dönteni helyettünk.
A szerzetesi fenntartású szociális otthonokban alapvető, hogy értesítjük a hozzátartozókat, ha eljött az idő. Megtettük ezt akkor is, amikor a Covid járvány alatt ez kimondottan problémás volt. A bevezetőben említett Szent Ferenc évforduló rámutat arra is, hogy ő elköszönt rendtársaitól. A keresztény gyakorlatban a haldoklóval együtt imádkozó szerzetestársak, vagy családtagok megszokott kép, de vajon felkészítjük-e a fiatal házasokat szüleik búcsúztatására? Beszélünk-e hittanórán, kiscsoportban, közösségi találkozókon a búcsúzás fontosságáról?
Érdemes külön megjelölni és beszélni az élet végi végső búcsúról, amikor jelez a kórház, vagy a szociális otthon, hogy a gyakorlati tapasztalat alapján közel van a halál. Ugyanakkor fontos, hogy amikor még szellemi képességei teljes tudatában az idős ember elkezdi elrendezni a dolgait, akkor a család ne szólja le, hogy hiszen még nem hal meg, nincs erre szükség. Fontos, hogy a környezete értse, hogy a búcsú természetes velejárója a veszteségek feltérképezése. Apró, de számára fontos tárgyaktól való elbúcsúzás, azok elajándékozása. Mindez jó, sokkal jobb, mint a végsőkig való tagadás. Fogadjuk el, hogy megválik a megszokott környezetét jelentő tárgyaktól. Jó ilyenkor beszélgetni a sikerekről, leltárba szedni az élet eredményeit. Érdemes finoman puhatolózni, hogy mik azok a befejezetlen dolgok, amikre úgy gondol, hogy már nem fogja tudni elrendezni. Talán meg lehet szervezni még egy találkozást egy régi ismerőssel, aki tüskeként él az emlékezetben, vagy harag, veszekedés volt az utolsó találkozás alkalmával. Vagy valakivel, akit szeretett, de az élet elszakította őket egymástól, rég nem találkoztak.
Az életük végére készülő idős emberekkel való beszélgetés számunkra is nagy jelentőséggel bír, rávilágít, hogy az életünk végén mi fontos és mi nem. Ne csak a segítségre szorulót lássuk az elesett idős emberben, hanem a bölcsességet, egy egészen más fajta bölcsességet, mint amit most a világ keres.
Szerző és fotó: Formanek Tamás, MSZKI szociális referens
