A Pázmány Péter Katolikus Egyetemre járt. Ott ismerte meg a rendet. Szakiskolában és technikumban tanít nehézsorsú fiatalokat, délutánonként ebédet oszt.
„Nyugat-dunántúli katolikus családból származom, egy testvérem van. Most dicsekedhetnék azzal, hogy akkor is jártunk templomba, amikor ennek csak hátrányai voltak. De sokkal fontosabb ennél a csendes kitartás és annak tudata, hogy Isten terveiben még a rossznak is helye van. Csak hűségesnek maradni a megismert igazsághoz, ez a legfontosabb.
Szegeden és Budapesten tanultam világi és egyházjogot, történelmet, teológiát és germanisztikát, hivatásom egyetemi éveim alatt bontakozott ki. Nagyon sokat köszönhetek a szeged-alsóvárosi ferences közösségnek, ide hittancsoportba is járhattam. Az otthoni plébániai közösségben megismert és megszokott zsolozsmázást itt is folytathattam” – meséli meghívását a nővér.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézetében tanult egyházjogot, és ott volt egy premontrei csoporttársa, Szuromi Szabolcs Anzelm. Ő ismertette meg a Premontrei Női Kanonokrenddel.
„Addig azt sem tudtam, hogy a rendnek van női ága is. A későbbiekben pedig hivatásom megélésében és kibontakoztatásában nagyon sokat köszönhetek Dr. Erdő Péter bíborosnak. Ők ketten segítettek abban, hogy a helyemre kerüljek. A teljességet akartam, az igazi szerzetesi életet: közösséget, zsolozsmát, a hagyományos értékeket és gyakorlatokat. Egy több, mint 900 éves közösség tagja vagyok, ahol a felebarát szolgálata és az ünnepélyesen végzett liturgia együtt adja a szerzetesi élet kereteit. Fontos számomra a habitus, mint jel, a szerzetesi név, mint az új ember lehetősége és a közösen végzett feladatok.
Az akkori lelkivezetőm azt mondta, hogy a noviciátusban Isten érzéstelenítés nélkül operál. Igaza volt. Ha az ember ezen nem megy végig, nem nő fel lelkileg, nem érik be. Minden nehézség kihívás. Ha komolyan gondolom, végig csinálom. Isten rám vonatkozó akaratát szeretném megvalósítani. Az ideális énem, amit magamról elképzelek és a reális énem, amilyen valójában vagyok, közötti távolságot minél kisebbre csökkenteni. Azt mondta a novicmesternőm a beöltözés előtt, ha a hivatásom őszinte és komoly, akkor kérhetek három dolgot a szertartás alatt, és Isten azt teljesíti. Az egyik kérésem az volt, hogy a szüleim értsék meg és fogadják el a hivatásom. Megtörtént.”
2001. július 15-én tett örökfogadalmat Zsámbékon, és ezt választotta mottójául: Nem mintha már elértem volna vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban (Fil 3, 12-14).
„Feladatom, mindenkinek mindene lenni, hogy mindenkit üdvözítsek – ahogy Pál apostol írja (1Kor 9,22). Ami nyilván minden keresztény feladata is, életállapotától függetlenül. Szakiskolában és technikumban tanítok Zsámbékon olyan kamaszok között, akiknek a hit és a tudás nem magától értetődő, hanem megküzdött és éppen ezért élő és értékes dolog. Hétfőtől péntekig délutánonként ételt osztok. Azt mondanám: Jöjj és lásd! a Tanodát, ahol a hátrányos helyzet nem szomorúság, hanem lehetőség arra, hogy többek legyenek a gyerekek a közös játék, tanulás, táborok, sportolás által, elkötelezett felnőtt nevelőkkel. Az Idősek Otthonát, ahol a gyerekek és az idősek sok közös programon vesznek rész, és szép évek várnak még a bentlakókra. A Családsegítőt, ahol megpróbáljuk együtt megoldani a nehézségeket, bármi is legyen az. Egy műhelyt, ahol megváltozott munkaképességű munkatársaink gyártanak nagyon szép dolgokat, főleg kerámiákat. Sosem egyedül csináljuk. Elkötelezett világi munkatársainkkal együtt dolgozunk.
Elég ritkán állok meg, hogy hátratekintsek. Attól félek, hogy nem indulok neki újra. Tudom, hogy a munkám lassú, és nem feltétlenül látom meg az eredményt. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a gyarapodást adó Isten (1Kor 3,7). Annak örülök, hogy amikor valakit útra bocsátunk érettségivel vagy szakmunkás bizonyítvánnyal, nem jön vissza. Mert akkor tudom, hogy rendben van. Majd évek múlva megjelenik újra, hogy szeretne nálunk esküdni vagy a gyermekét kereszteltetni. Minden nap imádkozom jelenlegi és volt tanítványainkért és szüleikért.
Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. […] Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: Nézd, itt vagyok! Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik” (Iz 58, 7 9-10). Olyan emberek között vagyok, akiket megpróbált az élet. Bennük látom meg a Keresztfára hurcolt, megalázott, elgyötört Krisztust. Hát kiben másban tudnám visszaadni azt, amit Tőle kaptam?
Arra a kérdésemre, hogy az elköteleződésről mi a véleménye, a szerzetesnő elmondta: „Hűség a kicsi dolgokban, állhatatosság, az újrakezdés képessége, alázat, humorérzék, nyitottság, elfogadás és irgalom. Ha már egyet sikerül megvalósítani, jók vagyunk. Ha szerzetbe mész, tudd, hogy a Mennyei Jeruzsálem csak veled együtt épülhet fel. Nem feltétlenül építészmérnöknek vesznek fel elsőre, lehet, hogy csak maltert kevergető inas leszel ebben a projektben, de a te kezed munkája lesz. És igen, egymás életszentségének eszközei vagyunk.”
Rózsásné Kubányi Andrea
Az interjú a Keresztény Élet hetilapban jelent meg 2024-ben.
Fotó: zspsz.hu