Az első nagyböjti prédikáció:
Tanuljunk a történelemből
Beszéde kezdetén a szónok az egyháztörténetnek a 19. századvégről és a századfordulóról ránk hagyott „keserű leckéjére” emlékeztetett, amikor későn vették észre a társadalmi változásokat és annak következményeként a modernizmus válságát és így olyan kár született, mely egyrészt az egyháztól, másrészt a modernistáktól eredt. Párbeszéd híján néhány ismert modernista egészen az eretnekségekig menően sarkította álláspontját, mely szenvedést és idővesztegetést okozott az egyháznak.
A legfontosabb a zsinat által bevezetett módszer: felismerni az idők jeleit
Azonban a II. Vatikáni Zsinat prófétai kezdeményezés volt az elveszett idő pótlására. Megújulást hozott, amiből most a téma számára a legfontosabb a zsinat által bevezetett módszer, mellyel az egyház az emberiség mellett haladva a történelemben, megpróbálja felismerni az idők jeleit. Ám az Egyház története és élete nem állt meg a II. Vatikáni Zsinattal sem. Baj lenne ugyanazt csinálni, mint amit a tridenti zsinattal tettek, mintha az csak egy érkezési pont és megmozdíthatatlan cél lenne. Ha az Egyház élete megállna, az történne vele, mint egy folyóval, mely lezárva elkerülhetetlenül elmocsarasodna.
Órigenész egyházatya: Meg kell újítanunk ugyanazt az újdonságot!
A szónok a harmadik századi Órigenész egyházatyát idézte: „Ne gondoljátok, hogy elég egyszer megújulni, meg kell újítanunk ugyanazt az újdonságot, „Ipsa novitas innovanda est”. Előtte pedig Szent Iréneusz egyháztanító írta: A kinyilatkoztatott igazság „olyan, mint egy drága likőr egy értékes edényben. A Szentlélek munkája folyamatosan megfiatalít, de az edényt is, mely tartalmazza. A kinyilatkoztatott igazságot tartalmazó „edény” az Egyház élő hagyománya, míg a drága ital elsősorban a Szentírás az Egyház olvasatában, ami egyúttal a Hagyomány legigazabb meghatározása. A Lélek természeténél fogva maga az újdonság, ahogy Pál apostol buzdítja a megkeresztelteket, hogy „a Lélek újdonságával és ne az elavult betűvel” szolgáljanak Istennek (Róm 7,6).
Az állandó megújulás szüksége folyamatos megtérést igényel
A társadalom nemhogy, nem állt meg a II. Vatikáni Zsinat idején, hanem a változása hihetetlenül felgyorsult. Régen egy-két évszázadra követték egymást a változások, melyek most egy évtizedet igényelnek. Az állandó megújulás szüksége folyamatos megtérést igényel, az egyes hívőtől kezdve az egész Egyházra kiterjedően, annak emberi és történelmi formájában: „Ecclesia semper reformanda”, az egyházat mindig meg kell újítani. Az igazi probléma tehát nem az újdonságban rejlik, hanem inkább a kezelés módjában. A szónok megmagyarázta: Minden újdonság és változás válaszút elé állít, mert két ellentétes úton lehet járni: a világ, vagy az Isten útján, a halál vagy az élet útján. Az apostol kor végén írt Didaché, a Tizenkét apostol tanítása már ebben a két útban értelmezte a hívek életét.
Cantalamessa atya szerint most azonban tévedhetetlen eszköz a Szentlélek az élet és a világosság követésére. Ennek bizonyosságát Jézus hagyta az apostolokra eltávozása előtt: „Kérni fogom az Atyát, és ő egy másik Vigasztalót ad nektek, aki veletek marad mindörökké” (Jn 14,16) és „elvezeti őket a teljes igazságra” (Jn 16,13). Ám ezt nem egyszer s mindenkorra teszi, hanem fokozatosan, ahogy adódnak a helyzetek. Mennybemenetelekor odaígéri övéinek a Vigasztaló segítségét: „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8).
Gyerekkoromban vizet hordtam az aratóknak, ma is ezt teszem, viszem a Lélek italát a szomjazóknak…”
A most megkezdett öt nagyböjti prédikáció célját a szónok abba látja, hogy a Szentlelket helyezzük az Egyház egész életének középpontjába, ahogy az Úr szava szól a Jelenések könyvében: „Akinek van füle, hallgassa meg, mit mond a Lélek az egyházaknak” (Jel 2, 7). Ezen a ponton Cantalamessa atya személyes vallomást tett különleges szolgálatáról: „Emlékszem, hogy 43 évvel ezelőtt, a Pápai Háznak tartott egyik első prédikációmban Szent II. János Pál pápa jelenlétében azt mondtam: Egész életemben azt az alázatos munkát folytattam, amit egykor gyermekként végeztem. Elmondom hogyan. Anyai nagyszüleim egy hatalmas, dimbes-dombos birtokon gazdálkodtak felesbérlőként. Júniusban és júliusban arattak sarlóval a kézben, meggörnyedve a tűző nap alatt. Óriási erőfeszítés volt. Unokatestvéreimmel együtt a mi dolgunk volt, hogy folyamatosan ivóvizet vigyünk az aratóknak. Ezt tettem akkor, és aztán folytattam életem hátralévő részében is. Persze, megváltoztak az aratók, ők most az Úr szőlőjének a munkásai, de megváltozott a víz is, mert az most az Isten Igéje. Ez a mostani munkám, őszintén szólva, sokkal kevésbé fárasztó, mint az egykori aratóké, de remélem, hogy hasznos és valahogy szükséges is!”
A kezdetek Egyházának első tanúsága: a Szentlélek vezette az apostolokat és a keresztényeket
A kapucinus páter mostani első prédikációjában összegyűjti a kezdetek Egyházának első tanúságait, ahogy a Szentlélek vezette az apostolokat és a keresztény közösségeket, első lépéseik során a történelemben. Így az Apostolok Cselekedetei is egy olyan egyházat mutat be, amelyet lépésről lépésre „a Lélek vezet”. Irányítása nemcsak nagy döntésekben érvényesül, hanem kisebb dolgokban is. Pál és Timóteus Ázsia tartományában akarják hirdetni az evangéliumot, de „a Szentlélek megtiltja nekik”, Bitínia felé készülnek, de ahogy a szöveg mondja: „Jézus Lelke nem engedte meg nekik” (ApCsel 16, 6k). A következőkből megértjük ennek a sürgető útmutatásnak az okát: a Szentlélek sürgette eképpen a születő Egyházat, hogy hagyja el Ázsiát, és forduljon egy új kontinens, Európa felé (vö. ApCsel 16,9). Pál odáig jut ennek értelmezésében, hogy döntéseiben „a Lélek foglyaként” látja magát (ApCsel 20,22).
Hogyan befogadni a pogányokat? – az első válság
A születő egyház útja korántsem egyenes és sima út. Első nagy válsága a pogányoknak az egyházba felvételéhez kötődik, amiben a szónok a válság megoldását látja. Péter tényleg Kornéliusz és a pogányok felé megy? Igen, mert a Lélek parancsolja ezt neki (vö. ApCsel 10,19 és 11,12). De hogy is születik meg Jeruzsálemben az apostolok döntése, hogy pogányokat fogadnak be a közösségbe anélkül, hogy rákényszerítenék őket a körülmetélkedésre és a mózesi törvények betartására? Válaszuk: „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk” (15,28). Nem is kell hozzá egyházrégészeti kutatás, hogy megértsük az egyház döntésének alapképletét. Cantalamessa atya párhuzamot von az apostoli egyház pogányok felé nyitása és napjainkban a világiak, a nők felé nyitás közt. Ehhez érdemes felidézni, hogy mi késztette Pétert arra, hogy úrrá legyen zavartsága fölött és végül megkeresztelje Kornéliuszt házanépével együtt: „Péter még be sem fejezte a beszédet, s a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. A zsidókból lett keresztények, akik Péterrel érkeztek, ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiárad. Mert hallották, hogy megkapták a nyelvek adományát, és magasztalják az Istent. Péter megszólalt: „Meg lehetne tagadni a keresztvizet azoktól, akik a Szentlelket éppen úgy megkapták, mint mi?” (ApCsel 10,44-47). Jeruzsálemben Péter úgy igazolta eljárását, hogy elmesélte, mit történt Kornéliusz házában: „Eszembe jutottak az Úr szavai, amikor mondta: János csak vízzel keresztelt, de ti a Szentlélekben fogtok megkeresztelkedni. Ha tehát az Isten ugyanazt az ajándékot adta nekik is, mint nekünk, akik hiszünk Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy akadályt gördítsek az Isten útjába?” (ApCsel 11,16-17).
Hasonló a helyzet ma a világiak és a nők egyházban betöltött szerepével
A szónok szerint ugyanez a motiváció késztette a II. Vatikáni Zsinat atyáit arra, hogy újraértelmezzék a világiak egyházban betöltött szerepét, nevezetesen a karizmák tanát. Jól ismerjük a szöveget, de mindig hasznos felidézni: „A Szentlélek nemcsak szentségek és szolgálatok által szenteli meg Isten népét, vezeti és ékesíti fel erényekkel, hanem „kinek-kinek tetszése szerint osztja szét a maga ajándékait” (vö. 1Kor 12,11). Különleges kegyelmeket oszt ki minden rendbéli hívő között, mellyel alkalmassá és készségessé teszi őket az Egyház megújulását és nagyobb elterjedését célzó munkák és hivatalok vállalására, ahogy Pál apostol tanítja: „A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele” (1Kor 12,7). A Lélek e rendkívüli vagy akár egyszerűbb és gyakoribb karizmáit hálával és megvigasztalódással kell fogadni.
Türelmesen figyelni az újdonság befogadására
Az Egyház hierarchikus és karizmatikus jellegének újrafelfedezésével állunk szemben. Szent II János Pál a „Novo millennio ineunte”, az Új évezred kezdetén című apostoli levelében még kifejezettebbé teszi az Egyház hierarchikus és közösségi jellegét. A kapucinus atya első olvasatában a Római Kúria reformjáról szóló „Praedicate Evangelium” konstitúció azt sugallta neki, hogy előrelépés történt ebben az irányban, hiszen a zsinati elvet alkalmazták a kúria vezetésében világaik és nők nagyobb részvételével. Az apostoli egyház példája nemcsak az inspiráló alapelvekre, vagyis a tanításra világít rá, hanem az egyházi gyakorlatra is. Ez azt tanítja, hogy nem minden oldódik meg a zsinaton hozott döntésekkel vagy rendelettel. Szükség van ezeknek a döntéseknek a gyakorlatba való átültetésére, a dogmák befogadására. Ehhez pedig idő, türelem, párbeszéd, tolerancia kell; néha még kompromisszumot is kell kötni. Amikor ez a kompromisszum a Szentlélekben történik, akkor az nem engedmény, vagy az igazság leértékelése, hanem szeretet és engedelmesség a helyzetek iránt. Mekkora türelemmel és toleranciával rendelkezett Isten, amikor átadta a Tízparancsolatot a népének! Mennyi ideig kellett – és kell még – várnia annak a fogadására!
Beszéde második részében Raniero Cantalamessa atya Péter és Pál apostoloknak a pogányokkal kapcsolatos állásfoglalását és magatartását vetette egybe, figyelembe véve mindkettő karakterét és a konkrét körülményeket. A Pápai Ház szónoka beszédének befejező részét szombati műsorunkban közvetítjük.
A második nagyböjti prédikáció:
Péter egyértelműen közvetítő Jakab és Pál között
Kornéliusznak és házanépének megkeresztelése és az annak kapcsán mondott beszéde történetében Péter egyértelműen közvetítőként jelenik meg Jakab és Pál között, vagyis a folytonosság és az újdonság között. Ebben a közvetítésben egy olyan eseménynek lehetünk tanúi, amely ma is hasznunkra lehet. Pál apostol esetéről van szó, aki Antióchiában szemrehányást tesz Péternek képmutató magatartása miatt, amiért nem ült asztalhoz a megtért pogányokkal együtt. A galatákhoz írt levelében maga meséli el az eseményt: „Amikor azonban Péter Antióchiába érkezett, szembeszálltam vele, mert okot adott rá. Mielőtt ugyanis néhányan átjöttek volna Jakabtól, együtt étkezett a pogányokkal, azután azonban, hogy ezek megjelentek, visszahúzódott és különvált tőlük, mert félt a körülmetéltektől” (Gal 2, 11-12).
Péter nem esett a kétszínűség vétkébe és Pál maga is pontosan ugyanazt teszi
Korának „konzervatívjai” szemrehányást tettek Péternek, hogy túl messzire ment, amikor betért a pogány Kornéliusz házába. Pál ellenben szemrehányást tesz neki, hogy nem ment el elég messzire. Pál apostol az a szent, akit én a legjobban csodálok és szeretek – vallotta meg személyesen Cantalamessa atya. Ám ez alkalommal – meg vagyok győződve róla –, hagyta, hogy elragadja őt tüzes karaktere és nem is csak ezen egyetlen alkalommal! Péter ugyanis egyáltalán nem esett a kétszínűség vétkébe. Ennek bizonyítéka, hogy egy másik alkalommal Pál maga pontosan ugyanazt teszi, amit Péter tett Antióchiában, amikor Lisztrában körülmetéltette társát, Timóteust. Az Apostolok Cselekedetei így számol be az eseményről: „Pál magával akarta vinni útitársul Timóteust, ezért a környékbeli zsidókra való tekintettel körülmetéltette, hisz mindenki tudta, hogy az apja görög volt” (ApCsel 16,3), vagyis úgy jár el, hogy senkit ne botránkoztasson meg. A korinthusi híveknek azt írja: „A zsidók előtt zsidóvá váltam, hogy megnyerjem a zsidókat. A törvény alá rendeltek között a törvény alárendeltje lettem – noha magam nem vagyok a törvénynek alárendelve –, csak hogy megnyerjem azokat, akik a törvény alárendeltjei” (1Kor 9, 20), míg a Rómaiakhoz írt levelében azt ajánlja, hogy legyünk megértőek azokkal, akik még nem érték el az általa élvezett szabadságot: „Karoljátok fel a hitben gyengét, anélkül, hogy felfogását elítélnétek” (Róm 14,1).
A Péter apostol által gyakorolt közvetítő szerep tovább folytatódik utódaiban is
A Péter apostol által gyakorolt közvetítő szerep Jakab és Pál ellentétes irányzatai között, tovább folytatódik utódaiban is. Természetesen nem egyformán mindegyik Péter utódban – és ez jó az Egyháznak –, hanem kinek-kinek saját karizmája szerint, amit a Szentlélek – és vélhetőleg az alatta lévő bíborosok is – a legszükségesebbnek tartottak az egyház történelmének adott pillanatában.
Politikai, társadalmi és egyházi eseményekkel és valósággal szemközt gyakran arra kényszerülünk, hogy azonnal álljunk az egyik oldalra és démonizáljuk az ellenfelet, hogy választásunk győzelmét kívánjuk ellenfeleink felett. Zárójelben jegyezte meg a szónok: Ha háború tör ki, mindenki ugyanahhoz az Istenhez imádkozik, hogy adjon győzelmet saját hadseregének, és semmisítse meg az ellenségét! Nem tartja ellenben a szónok, hogy tilosak lennének a preferenciák politikai, társadalmi, teológiai téren és így tovább, és azt sem tartja lehetségesnek, hogy ne legyenek preferenciák. Soha nem szabad azonban elvárnunk, hogy Isten a mi oldalunkra álljon az ellenféllel szemben. Ezt azoktól sem szabad kérnünk, akik kormányoznak bennünket. Hogyan kérnénk egy apát arra, hogy válasszon két gyereke közt; ha ezt mondjuk neki: „Válassz: vagy én, vagy az ellenfelem; mutasd meg egyértelműen, melyik pártján állsz!” Isten azonban mindenkivel van és ezért nincs senki ellen! Ő mindenkinek az atyja! – szögezte el a Pápai Ház szónoka.
Péter eljárása Antióchiában , akárcsak Pálé Lisztrában, nem volt kétszínűség, hanem a helyzethez való alkalmazkodás, vagyis annak választása, hogy egy adott helyzetben mi a közösség legfőbb java. Ezen a ponton szeretném tovább folytatni és befejezni ezt az első elmélkedést, azért is, mert ez lehetővé teszi számunkra, hogy az egyetemes Egyházat érintő dolgokról áttérjünk a helyi Egyházra, sőt saját közösségünkre vagy családunkra és mindannyiunk lelki életére is. Cantalamessa atya úgy véli, hogy éppen ezt várja az ember egy nagyböjti elmélkedéstől.
Isten jósága körültekintő megértés
A Szentírásban Istennek van egy olyan kiváltsága, amit az egyházatyák előszeretettel kihangsúlyoztak, ez pedig görögül a synkatabasis, az együtt-alászállás, leereszkedés, minek jelentése: megengedés, engedékenység. Aranyszájú Szent János számára ez egyfajta kulcs az egész Biblia megértéséhez. Az Újszövetségben Istennek ezt a kiváltságát a benignitas, görögül chrestotes jelenti, ennek jelentése pedig jóság, szívesség, jólelkűség. Testben való eljövetelét Isten jósága legfelsőbb megnyilvánulásának tekintik, ahogy Pál apostol Titusznak írja: „Amikor azonban üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket” (Tit 3,4).
Ez a jóság, amit ma udvariasságnak is mondanánk, azonban más, mint az egyszerű jóság, vagyis jónak lenni másokkal. Isten ugyanis jó önmagában és jóságos hozzánk. Ez a jóság pedig a Lélek egyik gyümölcse, ahogy azt Pál a galatákhoz írt levelében felsorolja: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22). A szeretethimnusz szerint a felebaráti szeretet lényeges összetevője: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély” (1Kor 13,4), a nemes és fennkölt lélek jelzője, mely az apostoli buzdításokban központi helyet kap. Pál kolosszeiekhez írt levelében ezt olvassuk: „Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak” (Kol 3,12-13).
A jóságos Szalézi Szent Ferenc példája
A bibliai idézetek után a kapucinus páter egy jóságos szent példáját említette fel, akinek idén ünnepeljük halála négyszáz éves évfordulóját: ő Szalézi Szent Ferenc, aki ennek az erénynek kiváló példája volt, mégpedig egy olyan korban, mely a mostanihoz hasonlóan szintén tele volt keserű vitákkal. Jó, ha ebben az értelemben mindnyájan „szalézivé” válunk – ajánlotta a szónok. Vagyis legyünk engedékenyek, türelmesek, mint akik nem ragaszkodunk feltétlenül személyes bizonyosságainkhoz. Tegyük ezt annak tudatában, hogy sokszor kellett elismernünk magunkban, hogy tévedtünk egy személlyel vagy helyzettel kapcsolatban, és hányszor is kellett alkalmazkodnunk a helyzetekhez! Egyházi kapcsolatainkban ne legyen soha semmiféle hajlam az ellenfél sértegetésére és szidalmazására, amely bizonyos politikai vitákban feltűnik, és amely oly sok kárt okoz a békés polgári együttélésnek.
Önmagunkkal szemben legyünk szigorúak, míg másokkal hosszantűrők!
Igaz – ismerte el Cantalamessa atya – van valaki, akivel szemben helyes és illik is hajthatatlannak lenni, de ez a valaki én magam vagyok. Természetünkből fakadóan hajlamosak vagyunk hajlíthatatlannak lenni másokkal és engedékenyek lenni önmagunkkal szemben, miközben ennek éppen az ellenkezőjére kell törekednünk: önmagunkkal szemben legyünk szigorúak, míg másokkal hosszantűrők. Ez az elhatározás, ha komolyan vesszük, önmagában elegendő lenne nagyböjti megszentelődésünkhöz. Felmenthetne bennünket minden más típusú böjt alól és arra indítana minket, hogy az Egyház életének minden területén eredményesebben és nyugodtabban dolgozzunk!
Ebben a tekintetben nagyszerű gyakorlatként ajánlotta a szónok, ha szívünk törvényszékén becsületesek leszünk azok iránt, akikkel nem értünk egyet. Amikor észreveszem, hogy magamban vád alá helyezek valakit, vigyáznom kell nagyon arra, nehogy azonnal a pártomra állítsam. Abba kell hagynom az örökös érveléseimet, mintha rágógumit rágnék, és ehelyett meg kellene próbálnom magamat a másik helyébe képzelni, hogy megértsem az indokait, sőt azt is, amit ő tudna nekem mondani.
Aquinói Szent Tamás szellemi jó példája: „Sed contra…”, „Ezzel szemben…”
Szalézi Szent Ferenc után Aquinói Szent Tamás példáját emelte fel a szónok. Az említett gyakorlatot ugyanis nem csak személyre lehet vonatkoztatni, hanem olyan szellemi áramlatra is, amivel nem értünk egyet, továbbá egy bizonyos megoldására javasolt megoldással, mint például a szinodális út vagy egyéb más esetben. Aquinói Szent Tamás jó példát ad nekünk, hiszen ő minden érvelését az ellenfél szempontjaival kezdi, amiket sohasem bagatellizál vagy gúnyolódik rajtuk, hanem komolyan veszi, majd a „Sed contra”, „ezzel szemben” formulával ad választ rájuk, vagyis azokkal az érvekkel, amelyek leginkább megfelelnek a hitnek és az erkölcsnek. Kérdezzük meg magunktól, vajon így teszünk-e mi is?
Távolítsuk el ítéletünkből a mérget!
Jézus mondja nekünk: „Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7, 1-3). Lehet-e úgy élni – kérdezzük meg magunktól –, hogy nem ítélkezünk? Az ítélkezés képessége nemde része a gondolkodásunk szerkezetének, és nemde Isten ajándéka? Lukács változatában Jézus parancsát: „Ne ítélj, hogy el ne ítéljenek!” rögtön követi, mintegy tisztázva e szavak jelentését, a következő parancs: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek” (Lk 6,37). Ezért nem arról van szó, hogy a szívünkből töröljük ki az ítélkezést, hanem inkább arról, hogy távolítsuk el ítéletünkből a mérget, ez pedig a gyűlölet, az elítélés és a kiközösítés. A szülőnek, az elöljárónak, a gyóntatónak, a bírónak és mindenkinek, aki felelősséget hordoz, ítélet kell hoznia másokról. Néha pedig éppen az ítélkezés az a fajta szolgálat, amelyet a társadalomban vagy az Egyházban végezni kell. A keresztény szeretet ereje abban rejlik, hogy még az ítélet irányát is képes megváltoztatni, és a nem-szeretet cselekedetet a szeretet cselekedetévé átalakítani. Persze nem a magunk erejéből tesszük ezt, hanem annak a szeretetnek köszönhetően, mely „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe” (Róm 5,5).
Befejezésül Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros az Assisi Szent Ferencnek tulajdonított könyörgést imádkozta: Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, ahol gyűlölet lakik, oda szeretet vigyek, ahol sértés, oda megbocsátást, ahol széthúzás, oda egyetértést, ahol tévedés, oda igazságot, ahol kétely, oda hitet, ahol kétségbeesés, oda reményt, ahol szomorúság, oda örömet. Uram, add , hogy inkább én igyekezzek vigasztalni, mint hogy vigaszt várjak. Inkább én törekedjek másokat megérteni, mint hogy megértést óhajtsak. Inkább szeressek, mint hogy szeretet igényeljek.
Mert önmagunkat elfelejtve találjuk meg magunkat. Ha megbocsátunk, akkor nyerünk bocsánatot. Ha meghalunk, akkor ébredünk az örök életre. Ámen.
P. Vértesaljai László
Forrás és fotó: vaticannews.va