Ugrás a tartalomra
normál Hazai
2021. március 12. 12:30
Dobogókő

Dobogókői séta Mustó Péter jezsuitával

Egy szép februári napon 24 órára kitelepültünk Dobogókőre, hogy az ottani jezsuita rendház négy tagjának vendégszeretetét élvezve készítsük elő a rendtartomány negyedéves lapja, a MIND tavaszi számát. Egyik programként sétálni hívtuk Mustó Péter SJ-t, s a Manrézát környező erdei ösvényeken a szemlélődő lelkigyakorlatról kérdeztük. Miközben a friss hóban baktattunk, szó esett arról, hogy a meditációban milyen szerepük van a szavaknak, gondolatoknak, az érzékelésnek, és miként lehet iskolázni a figyelmet. Séta- és beszélgetőpartner: Szőnyi Szilárd.

Szavak nélkül imádkozom.
A szavaknak erejük van, de nem képesek kifejezni a teljes valóságot. Mindenkiben más és más képzettársítást idéznek elő. Az egyik korban vagy közegben ezt jelentik, a másikban azt. Nem tudhatjuk, hogy a teljes valósághoz vezetnek-e minket.
Amikor meditálok, a jelenben működő Istennel számolok. Benne élünk, mozgunk és vagyunk, olvasom a Szentírásban. Ilyenformán elsősorban nem a szavakkal jutok közel Istenhez, hanem ha a valós világunkban keresem. Épp abban, ami a valós világban megmutatkozik, figyelek jobban rá.
Rendtársam és mesterem, Jálics Ferenc hasonlata szerint, ha a szobámban éppen levelet fogalmazok a barátomnak, ő pedig váratlanul betoppan, akkor nem folytatom az írást, hanem örömmel üdvözlöm a jelenlévőt.

Ha Isten itt van körülöttem, velem, bennem, akkor nem szükséges, hogy beszéljek hozzá. Az is a javamra válhat, de vigyázni kell, hogy engedjem őt is szóhoz jutni. Nem csak hálaadás, köszönet, kérés jár ki Istennek. Persze felszabadító, ha előtte minden titkos érzelmet, vágyat kifejezhetek, habár akkor még csak magammal foglalkozom. De fontos az is, ha el tudok csendesedni, figyelmesen hallgatni, teret engedni annak, hogy ő minden által szólhat hozzám.

A meditációban újra és újra tudatosítom, hogy Isten mindig és mindenben jelen van, működik; akkor is, amikor alszom, amikor az imában nem vagyok összeszedett, hanem elkalandoznak a gondolataim, amikor semmit hasznosat sem csinálok, mégis, azzal a szándékkal ülök a zsámolyon, hogy történjen, amit ő akar.

Bár sok a közös pont a Szent Ignác-i, személyesen kísért, illetve a meditációs lelkigyakorlat között, az egyik különbség, hogy utóbbiban nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a testtartásnak. Nem nagyon jó, ha összegörnyedve imádkozom. Úgy ülök vagy állok, hogy a hátgerincem fölegyenesedhessen. Az ima ugyanis fölemel, nemcsak átvitt, hanem szomatikus értelemben is. Ezt egy időben úgy tapasztaltam meg, mint amikor a kéményseprő kitisztítja a járatot, és a kéményben megindul a jótékony huzat.

Nem szívesen használom azt a szót, hogy istenkapcsolat. Azt sejteti, mintha független is lehetnék Istentől, s össze kellene kapcsolni két különállót. Holott mielőtt megszülettem volna, ő már akkor átjárt belülről. Összeköttetést nem szükséges teremteni köztünk, csak észre kell vennem, hogy benne élek, mozgok és vagyok.

A meditációban nem „istenélményt” keresek. A létet élem át. Az imában nem mindig vagyok összeszedett, csak ritkán vagyok egész valómmal jelen, de ilyenkor sem kapcsolatot keresek, hanem a figyelmességet gyakorlom. Hogy jelen legyek szívvel, lélekkel ott és abban, ahol és amiben vagyok. Ez a meditáció gyakorlata, s ez nem kötődik egyetlen egyházhoz vagy valláshoz sem.
Rendalapítónk korában Európában mindenki keresztény volt, senki nem kételkedett Isten létezésében, vagy ha mégis, azt maga elől is eltitkolta. Most más világot élünk, a résztvevők nem ugyanazzal a közös hitbeli alappal érkeznek.
A lelkigyakorlatoknak más hátteret ad, hogy ma már nem hitvitákat folytatunk, egymást nem meggyőzni, megtéríteni akarjuk, hanem mások véleményét, tapasztalatait tiszteletben tartjuk.
Aki nem keresztényként jön lelkigyakorlatra, azt figyelmeztetjük, hogy katolikus szerzetesek házába érkezett, ahol a mi szokásainkat, szertartásainkat ismeri meg. Biztosan tudja, mire vállalkozott. Itt szentmisén vesz részt, amit a katolikus liturgia szerint ünneplünk. Számunkra Jézus Krisztus a közvetítő az élethez, Istenhez.

Nem mi változtatjuk meg a résztvevőt. Támogatjuk, hogy megerősödhessen belülről testben-lélekben, imagyakorlatokat végezve, hogy átengedje magát az élet szolgálatára. Mert az ima önátadás, elköteleződés, ami a lélek műve, a Szentlélek ajándéka. Hívő és nem hívő életében egyaránt.
Ha Isten olyan világot teremtett, amelyben helye van a betegségnek, zűrzavarnak, akkor kell, hogy a rossznak is legyen jelentősége, feladata, értelme. Betegségek és pszichikai zavarok gyógyítása mellett így sokszor spirituális rendeződésre is szükségünk van.

A spirituális fejlődés útján át kell mennünk – talán szükségszerűen vagy sorsszerűen – olyan fázisokon, amit nevezhetünk bűnnek, függőségnek vagy rossznak. De ami jó esetben alázatossá, figyelmesebbé, irgalmassá tehet minket. Senkinek sem kívánom, hogy megroppanjon az egészsége, de gyakran betegségek, tragédiák, megpróbáltatások idején történnek minőségi változások a bensőnkben, s válunk lelkileg érettebb emberekké.
Még nem találkoztam igazán rossz emberrel. Gyengék vagyunk vagy gyávák, figyelmetlenek és érzéketlenek. Nem sikerül jónak lennünk. De nem vagyunk gonoszok.
Számomra az a kérdés, hogy miben bízunk, mit táplálunk, mit erősítünk magunkban. A negatív erők elleni küzdelem köt-e le bennünket, vagy a jó felé fordítjuk figyelmünket. Jálics atya mondása szerint nem a sötétség ellen kell küzdenünk, hanem világosságot kell gyújtanunk. Nem a bűnt kell kiirtanunk, hanem a jót, hitet, szeretetet erősítenünk.

Feladatom a lelkigyakorlatok vezetésében, hogy a résztvevők számára lehetőséget biztosítsak lelkük elmélyüléséhez. Hogy az isteni éltető, gyógyító lélek hatékonyan működhessen bennük.
Kereteket teremtek a nyolcnapos, csoportos lelkigyakorlathoz. Tanítok figyelemgyakorlatokat, amelyek tapasztalataim szerint segítik az összeszedettséget. Esténként evangéliumi példák alapján beszélek lelki folyamatokról és arról, hogy mi is történik igazán a hosszú, csendes, mozdulatlanul figyelő imában. Napközben személyes beszélgetés keretében meghallgatom azokat, akik ki akarják mondani, ami bennük történik.
Van, aki elvárja, hogy vezessek, irányítsak, értelmezzek, tanácsot adjak. Nem ezt teszem.

Évtizedek óta tanulom, hogy visszafogjam magam, amikor jelenlétemben valaki belső történéseit igyekszik megfogalmazni. Lelki folyamatok tanúja vagyok. Nem feladatom, hogy beavatkozzak abba, ami a lelkigyakorlatozóban zajlik. Nem kell mindent tudnom. Még akkor sem, amikor nem vagyok biztos abban, hogy jó úton jár-e. Ilyenkor felindítom a bizalmat Istenben, abban a felsőbb tekintélyben, aki a lelkigyakorlatozó életét a fogantatásától kezdve irányítja.
Afölött, ami a lelkigyakorlatozó testében lelkében végbemegy, nincs rendelkezésem. Nem az én feladatom, hogy meghatározzam, mivé kell válnia. Élete irányát nem én szabom meg. Életének problémáit nem nekem kell megoldanom. Kísérője vagyok. Figyelmes, jóindulatú tanú. Eszköz, esetleg médium, hogy megnyílhasson önmaga, illetve Isten számára.
Megtanultam, hogy a kísérő beszélgetés során meg se szólaljak. Ne ítélkezzek még gondolatban sem. Ne akarjak diagnózist állítani. Figyelek arra, hogy tisztelet és jóindulat erősödjön bennem az előttem megnyíló személy iránt. De nem érzéketlen, néma falként, mereven vagyok jelen, hanem érdeklődő, jóindulatú figyelemmel. Minden kíváncsiságot kizárva, testben-lélekben összeszedetten ülök, mintha meditálnék. Lehetőleg meg sem moccanok. Néha megismétlem azt a szót, amit a lelkigyakorlatozó kimondott. Amikor észreveszem, hogy mocorogni kezd benne a lélek, még jobban elcsendesedem, és a vajúdó feszültségét átélve várom, mi fog megszületni. S ápolom magamban a bizalmat, hogy működik a lélek. A Szentlélek. A gyógyító, életrendező lélek.

A szemlélődő lelkigyakorlatban a légzés, a test érzékelése, a figyelem gyakorlása mellett szerepe van a szó ismétlésének is. A mi meditációnk rokonságban áll olyan hagyományos imaformákkal, mint a rózsafüzér vagy a litánia. Hangsúlyt kap a szavak ritmusa. Amikor ugyanazokat a mondatokat imádkozzuk újra és újra, amíg aztán már nem igazán a szavak értelmére figyelünk, hanem arra, hogy az ismétlés mit vált ki a bensőnkben, a lelkünkben.
Ilyen értelemben minden rózsafüzérező keresztény egyfajta meditációs imát gyakorol, még ha ezt nem szokás is megfogalmazni így, és talán sokan megijednének, ha azt mondanám: nem az a lényeges, amit mondasz, hanem ahogyan mondod. S amit benned kivált.
Krisztust lélegzem be, s a kilégzéssel Jézus belsőleg, nem a hangszalagokkal kimondott nevét engedem megremegni a testemben, hogy azt átjárja Isten lelke. Hasonlóan az orosz zarándokhoz, aki addig-addig ismételgette a Jézus-imát, amíg már nem is ő mondta, hanem a szívéből tört fel benne.

Jézus Krisztus neve gyerekkoromtól kezdve belém ivódott. Sőt már az anyaméhben hallottam, hogy édesanyám hozzá fohászkodott. Jézus neve Istennel kapcsolatos erőket elevenít fel bennem: reménységet, életkedvet, váratlanul érkező megoldásokat, életerőt, a szenvedésben bátorságot, kitartást. Az isteni közelség azt sugallja, hogy bízhatok benne. S főképpen arra a nyitottságra és érzékenységre nevel, hogy minden létezőben Isten teremtményét lássam meg.

Jézus mint hús-vér ember, aki kétezer éve élt, fontos számomra. Ahogyan másokkal bánt, ahogyan az Atyjához viszonyult, azt tanulom tőle. Amikor viszont a nevével imádkozom, nem embert szólítok meg, hanem szeretnék általa teret nyitni magamban Isten működésének.
Jézus nevével meditálva a világmindenség megmagyarázhatatlan létére utaló valóságnak engedem át magam. Isten valósága felülmúlja az értelmemet, képzelőtehetségemet.

Ezt az alázatot fejezi ki a zsidóság tiszteletre méltó módon, amikor nem mondja ki, illetve csak körülírja Isten „nevét”. Ugyanerről tanúskodik a reformáció ábrázolásellenessége is, mondván, a valóság nem tud megegyezni azzal a képpel, amit – ráadásul mindig az adott kornak, kultúrának megfelelően – róla alkotunk. Hiszen amennyire igyekszünk ezzel kifejezni a kimondhatatlant, egyúttal korlátok közé is zárjuk a korlátozhatatlant, emberi ésszel felfoghatatlant és evilági eszközökkel leírhatatlant.

Lelkigyakorlatokat csak az vezessen, aki maga is imádkozik. Mert nem mindegy, mennyire összeszedett, mennyire van jelen, mennyire küzdötte meg saját nehézségeit. Másokat kísérni csak olyan ember tud, aki maga is sokszor fájdalmas lelki folyamatokon ment keresztül.
A lelkivezetés nem könyvből elsajátítható technika, habár sokat lehet tanulni hozzá. Testünk-lelkünk, egész lényünk, begyógyult sebeink, ki nem mondott gondolataink, érzéseink hatnak arra, aki kitárja a lelkét előttünk, és ezzel kiszolgáltatja magát.
Visszajelzésekből tudom, hogy nem mindig az volt hasznos a lelkigyakorlatozók számára, amikor engem elégedettség töltött el, hanem az, amikor észrevették, hogy én is egy vagyok közülük.

Hogy én is úton vagyok.

 

Forrás és fotó: jezsuita.hu

Képek:

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Radnai Kinga - asszisztens
Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
Rudan Mária - EM projektvezető
Biró Szilveszter - EM koordinátor
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Schumicky Mária - NEK kapcsolattartó
Tóth Rezeda - NEK asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41