A verbita rend alapításának 150. jubileumi program sorozatához kapcsolódott vasárnap a bicskei Szentháromság - templom búcsúja is. A meghívott főcelebráns és szónok Zsódi Viktor FSZK elnök volt, akinek homíliáját teljes terjedelmében itt olvashatják:
Kedves Testvérek!
Örömmel és tisztelettel köszöntök mindenkit ezen a különleges ünnepen, itt, a bicskei Szentháromság-templom búcsúján. Megtiszteltetés számomra, hogy ma itt lehetek veletek, és együtt ünnepelhetjük a Legszentebb Szentháromságot.
Ez a mai nap azonban nem csupán egyetlen ünnep, hanem egy csodálatos, hármas jubileum. Először is, ünnepeljük a felfoghatatlant, de mégis szívünkhöz oly közel álló Istent: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Másodszor, hálát adunk azért a 150 évért, amely azóta telt el, hogy Janssen Szent Arnold, egy mély hitű német pap, megalapította az Isteni Ige Társaságát, a verbita rendet. Harmadszor pedig, örömmel tekintünk vissza arra az öt esztendőre, amióta a verbita atyák itt, Bicskén, ebben a plébániában szolgálnak, és teszik jelenvalóvá rendjük lelkiségét és missziós küldetését.
Szentháromság vasárnapja a teológia legmélyebb misztériumát állítja elénk. Hogyan lehet három isteni személy egyetlen Isten? Ezt a titkot emberi ésszel teljesen sohasem foghatjuk fel. De a hitünk nem egy megoldandó rejtvény, hanem egy megélendő valóság. Ahogy Ferenc pápa tanítja, a Szentháromság képét leginkább egy asztal körül összegyűlt családéhoz hasonlíthatjuk. Egy család, ahol a tagok megosztják egymással az életüket, ahol a kapcsolatot a kölcsönös, feltétel nélküli és kiáradó szeretet jellemzi.
A mai olvasmányok mindegyike a kapcsolatok minőségéről tanít minket. Legyen szó Isten és a Bölcsesség kapcsolatáról a Példabeszédek könyvében, vagy a mi kapcsolatunkról Istennel a Szentlélek által Pál apostol levelében, vagy Jézuson és a Lelken keresztül János evangéliumában – e kapcsolatokat mindenütt a szabadság, a szeretet, az öröm és az ajándékok nagylelkű cseréje jellemzi. Nyoma sincs kényszernek, adósságnak vagy kötelességnek. A Szentháromság személyei közötti térben olyan nyitottság van, amely mentes a félelemtől, a nyomástól és az erőszaktól. Nyoma sincs annak, amit „egyoldalú” tekintélygyakorlásnak nevezhetnénk. Ehelyett minden isteni cselekvés kölcsönös, egyetértő, békés és harmonikus.
Milyen jó lenne, ha minden emberi kapcsolatunk ilyen volna. Mi teszi lehetővé, hogy a Szentháromság isteni Személyei így működjenek? Az, hogy ők „együttműködnek”. Mint egy csapat tagjai, akik ugyanazért a célért játszanak, megértik, hogy egymástól függenek. Az Atya nem teljes a Fiú nélkül, és kettejük kapcsolata a Szentlélek által valósul meg. Bár ez korlátnak tűnhet, ők ebben az egymásrautaltságban örömöt és gyönyörűséget találnak, miközben együtt munkálkodnak az egész teremtett világért, a mi végső boldogulásunkért is. Az ő kölcsönösségük nem egy „adok-kapok” viszony, hanem a szeretet szabad kifejeződése, amilyet egy érett házasságban, egy mély barátságban vagy egy egészséges közösségben látunk.
Ezzel szemben mi gátolja meg a kölcsönösséget a mi emberi kapcsolatainkban? Ha a saját életemre tekintek, látom, hogy amikor önmagamra összpontosítok, és nem veszek másokat figyelembe, amikor egyoldalúan, másokkal való egyeztetés nélkül cselekszem, általában csak frusztrációt okozok másoknak. Ilyenkor sokkal több időt kell töltenem a kapcsolatok helyreállításával, mintha már az elején a kölcsönösség útját választottam volna.
Szent Ágoston szerint azonban nem vagyunk egyedül ebben a küzdelemben. A Szentháromság bennünk és közöttünk lakozik, és egyesíti elménket, szívünket és akaratunkat, hogy rátaláljunk erre a békére és örömre Isten kegyelmével való együttműködésünkben. Emberi kapcsolatainkban, közösségi életünkben és a közös célért végzett munkánkban utánozhatjuk Isten kapcsolati módját. Észrevehetjük, amikor szándékaink az önzés vagy az egyoldalúság felé hajlanak, és imádkozhatunk a kegyelemért, hogy újra a többiek érdekeire és a velük való törődésre figyeljünk. Így cselekedhetünk együttműködő, közös felelősséget vállaló és közösen munkálkodó módon, ami sokkal kreatívabb, harmonikusabb és hatékonyabb. Ez a Szentháromság élő leckéje a mi mindennapjaink számára.
De hogyan válik ez a szentháromságos szeretet és kölcsönösség láthatóvá és megtapasztalhatóvá a világban? A válasz: a misszió által. Az Egyház maga is missziós természetű, mert a Szentháromság dinamikájából táplálkozik, és arra kapott küldetést, hogy ezt a szeretetet elvigye mindenkihez.
És itt kapcsolódik be a történetünkbe az Isteni Ige Társasága. Janssen Szent Arnold 150 évvel ezelőtt meghallotta Isten hívását. Gyakran tette fel a kérdést: „Uram, mit akarsz tőlünk? Hová vezetsz minket?” A válasz egyértelmű volt: legyetek a világosság tanúi, mindenhonnan, mindenkinek. Ez lett a jubileumi év központi mottója.
Mit is jelent a világosságról tanúskodni? Ahogy Michael Banach apostoli nuncius úr is emlékeztetett a rendi jubileumon: „Ha fáklyát tartasz a kezedben, és azt szeretnéd, hogy valaki lássa, nem elmondod, hogy »ez egy fáklya«, hanem a magasba emeled a fáklyát.” A misszió nem elsősorban szavakból áll, hanem a hiteles keresztény élet ragyogásából. Jézus azt mondta: „Én vagyok a világ világossága.” (Jn 8,12) A verbita misszionárius, és végső soron minden keresztény, arra hivatott, hogy ezt a fényt tükrözze, hogy Krisztus világossága az ő élete által ragyogjon a világba.
A mai világot a relativizmus, az individualizmus és az elmagányosodás sötétsége jellemzi. Ebben a komplex valóságban a misszió formája is átalakult. Már nem elég ad gentes, a nemzetek felé menni, hanem inter gentes, a nemzetek között, az emberekkel együtt kell élni. Ez a fajta jelenlét, a személyes kapcsolódás, a kölcsönösség és a hitelesség az, ami a szentháromságos szeretetközösség földi mása lehet. A misszió ott kezdődik, ahol élünk. A hitelességhez pedig prófétai bátorságra van szükség, ami „olyan, mint a ragyogó világosság, és csak a személyes meggyőződésen és áldozaton keresztül lesz láthatóvá.”
Mindaz, amiről eddig beszéltünk – a Szentháromság szeretete, a kölcsönösség és a verbita misszió világossága –, nem csupán egy távoli, globális valóság. Az itt, Bicskén, a ti plébániátokon ölt testet az elmúlt öt évben. Amikor a verbita atyák megérkeztek ide, magukkal hozták a rendjük karizmáját. Eljöttek „mindenhonnan” – különböző kultúrákból és országokból –, hogy „mindenkinek” – nektek – tanúságot tegyenek Isten szeretetéről.
És ez az élő jelenlét, a megújulásnak ez a lelkülete a közelmúltban egy gyönyörű, látható formát is öltött. Alig néhány hete, május végén ünnepelhettük együtt a felújított Szentháromság-templom átadását és megáldását. Egy megújult templom sokkal több, mint megújult falak és tető. Egy megújult templom egy élő, lélegző és növekvő közösség hitvallása. Az Isten háza és a közösség otthona, amely most új fényben ragyog. Ez a felújítás a legszebb példája annak az együttműködésnek és közös felelősségvállalásnak, amelyről az imént beszéltünk. A hívek, a verbita atyák és a támogatók közös erőfeszítésének gyümölcse, a Szentháromság-hit kézzelfogható bizonyítéka. Ez a megújult épület biztos alapot és méltó teret ad a jövőnek: hogy ez a közösség itt gyűljön össze, itt imádkozzon, és innen induljon ki, hogy a világosság tanúja legyen a mindennapokban.
A verbita atyák jelenléte itt nem csupán adminisztratív feladatok ellátását jelenti. Az ő szolgálatuk egy meghívás mindannyiunk számára, hogy felfedezzük a misszió lényegét: a jelenlétet. A kérdés nem az, van-e teteje a templomnak, hanem hogy van-e ember, aki behívja oda a helyieket. A verbita atyák ezt a behívó, közösséget teremtő jelenlétet élik meg itt nap mint nap.
Kedves Testvérek!
Ezen a hármas ünnepen, a megújult templomotok fényében mindannyian meghívást kapunk. Először is a hálaadásra. Adjunk hálát a Szentháromság felfoghatatlan szeretetéért, amely az élet forrása. Adjunk hálát Janssen Szent Arnoldért és az Isteni Ige Társaságának 150 éves tanúságtételéért. És adjunk hálát azért az öt évért, amióta a verbita atyák gazdagítják ezt a közösséget.
De meghívást kapunk a cselekvésre is. Ferenc pápa kérdése mindannyiunknak szól: „Tanúskodunk-e Isten szeretetéről? Vagy az Isten-szeretet egy fogalommá vált, valamilyen már hallott fogalommá, ami már nem késztet tettekre?” A misszió nemcsak a papok és szerzetesek feladata. Mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy a magunk helyén, a családunkban, a munkahelyünkön, a baráti körünkben a kölcsönösség és a szeretet emberei, a világosság tanúi legyünk. Emeljük magasra a mi kis fáklyánkat!
Zárásként idézzük fel Janssen Szent Arnold imádságát, amely legyen a mi életünk mottója is: „Az Ige világossága és a kegyelem Lelke által hátráljon meg a bűn sötétsége és a hitetlenség éjszakája, és éljen Jézus szíve minden ember szívében.” Ámen.
Forrás és fotó: Zsódi Viktor; Isteni Ige Társasága