Az Istennek szentelt élet és a kultúrák találkozása

AZ ISTENNEK SZENTELT ÉLET ÉS A KULTÚRÁK TALÁLKOZÁSA:
MINDENNEK KÖVETKEZMÉNYEI ÉLETÜNKRE ÉS KÜLDETÉSÜNKRE NÉZVE

Nemrégiben XIV. Leó pápa a mexikói guadalupei jelenésekről szóló Teológiai-Pasztorális Kongresszus résztvevőihez intézett beszédében a következőket mondta: „Az Örömhír hirdetése mindig egy konkrét élettapasztalaton belül történik. Ha ezt szem előtt tartjuk, felismerjük és utánozzuk a megtestesülés misztériumának logikáját, amely által Krisztus »testté lett és közöttünk lakozott« (Jn 1,14), magára öltve emberi állapotunkat, mindazzal együtt, amit ez időbeli dimenziójában magával hoz. Ebből tehát az következik, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül azoknak a kulturális valóságát, akik az igehirdetést befogadják; meg kell értenünk, hogy az inkulturáció nem egy másodlagos engedmény, nem is pusztán egy lelkipásztori stratégia, hanem az Egyház küldetésének legbelső követelménye. Ahogyan azt Szent VI. Pál jelezte, az evangélium és következésképpen az evangelizáció nem azonosítható egyetlen konkrét kultúrával sem, ugyanakkor képes mindet átitatni anélkül, hogy bármelyiknek is alávetné magát (vö. Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 20). [1]

Ebből a meggyőződésből kiindulva az evangélium inkulturációja azt jelenti, hogy ugyanazt az utat járjuk végig, amelyet Isten is bejárt: tisztelettel és szeretettel lépünk be a népek konkrét történelmébe, hogy Krisztust valóban megismerjék, szeressék és befogadják – éspedig a saját emberi és kulturális tapasztalataikból kiindulva. Ez magában foglalja a népek nyelvének, szimbólumainak, gondolkodásmódjának, érzésvilágának és kifejezésmódjának befogadását: nem csupán az igehirdetés külső hordozóiként, hanem olyan valóságos helyekként is, ahol a kegyelem lakozni és cselekedni kíván.” [2]

A Szentatya szavai különösen megvilágosítóan hatnak számomra az idei UCESM-közgyűlés témájának fényében, amely az Istennek szentelt élet és a kultúrák találkozását, valamint ennek életünkre és küldetésünkre gyakorolt hatásait vizsgálja. Találkozás, és így kapcsolatok nélkül nem létezik sem élet, sem küldetés. Az evangelizáció maga is a találkozás dinamikája, amely egy kapcsolati hálón – személyek és kultúrák közötti viszonyrendszeren – belül ölt testet. Kultúrák elvont formában nem léteznek. Csak személyek léteznek, akik egy adott kultúrában nőnek fel, befogadják és megtestesítik azt, de egyúttal alakítják és tovább is adják... Az ember mindig és mindenhol ember marad, és az alapvető emberi dinamizmusok mindannyiunkban közösek; mégis, minden egyes ember és minden egyes kultúra a maga sajátos módján formálja meg azokat. Minél inkább elmélyül a kapcsolat, minél közelebb kerülünk egy személy vagy egy nép éltető gyökereihez, annál inkább felismerjük egymásban az emberségben osztozó testvért. Külső és belső érzékeink megnyílnak arra, hogy felismerjék a hitelesen emberit, és abban Isten Lelkének fuvallatát, amely minden ember és minden kultúra szívében ott lakozik, s amely a saját legmélyebb magját éppen a Szent megtapasztalásában találja meg. 

Lukács evangéliuma a 72 tanítvány elküldéséről szóló szakaszban csodálatosan elénk tárja egy evangelizáló találkozás egymásra épülő lépéseit.
„Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Ezt mondta nekik: »Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha a béke fia lakik ott, rászáll békességetek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. A munkás ugyanis megérdemli a maga bérét. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek tesznek. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, s hirdessétek: Elközelgett hozzátok az Isten országa! De ha bementek egy városba és nem látnak titeket szívesen, menjetek ki az utcára, s mondjátok: Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de azért tudjátok meg: elközelgett az Isten országa. Bizony mondom nektek: Szodomának azon a napon tűrhetőbb sora lesz, mint annak a városnak.«” (Lk 10,1–12)

Emeljünk ki néhányat ezek közül a lépések közül!

• Kettesével küldte őket: A küldetés kapcsolati kérdés, nem pedig egy magányos kaland…
• Maga előtt… ahová menni szándékozott: A tanítványok nem „viszik” magukkal Jézust… azért küldetnek, hogy találkozzanak az emberekkel, hogy részesedjenek az ő küldetésében, nem pedig azért, hogy helyettesítsék őt, vagy „odavigyék” őt… Ő, maga Jézus az, aki személyesen odamegy és találkozik az adott személlyel, az adott néppel… akkor, úgy és ott, ahol Ő akarja.
• Az aratnivaló sok… Lukács itt bevezeti az aratás (a betakarítás) missziós paradigmáját. A misszió tehát nemcsak vetés, hanem aratás is. A szinodalitásról szóló szinódus Záródokumentuma többször és sokféleképpen hangsúlyozza az „ajándékok cseréjének”² dinamikáját. A vetés és az aratás minden földműves számára a mezőgazdasági ciklus reményteli kezdetét és hálatelt ünneplését jelenti. Ez a két mozgás elválaszthatatlanul összefonódik, s egymásból merítik értelmüket és létjogosultságukat. Semmi értelme nem lenne vetni, ha nem remélnénk az aratást. És nem lenne aratás a vetés bizalommal teli, kitartó munkája nélkül. A missziós szinodális Egyház útja fényt és ihletet meríthet e két mozgás gyümölcsöző kölcsönhatásából, amelyek egyben a misszió két, egymást magába foglaló és kiegészítő paradigmáját is jelentik. Míg az evangéliumok egyfelől a vetés képét tárják elénk (pl. Mt 13,1–23; Mk 4,3–9; Lk 8,5–8), másfelől egyáltalán nem hiányzik az aratásra való utalás sem (pl. Mt 9,37–38; Lk 10,1–2; Jn 4,35–38)[3]. A misszionárius tanítványok együtt kapnak küldetést, hogy elvessék az evangélium magját. De arra is együtt kapnak küldetést, hogy learassák azt a termést, amelyet valaki Más vetett el és növelt meg. Szamária földjén, a kútnál a szamáriai asszonnyal való találkozás után Jézus e szavakkal fordul a tanítványaihoz: „Emeljétek fel szemeteket, és nézzétek a mezőket: már fehérek az aratásra. […] Én arra küldtelek titeket aratni, amiben nem fáradoztatok” (Jn 4,35.38). Az aratás paradigmája megnyitja a missziót a befogadás dimenziója felé – amely a szemlélődő tekintetben, valamint az aktív, alázatos és mély meghallgatásban is megnyilvánul –, és amely arra hív bennünket, hogy megkülönböztessük, felismerjük, megünnepeljük és örömmel begyűjtsük azokat az ajándékokat, amelyeket Isten már bőségesen elvetett, minden földrajzi, kulturális, etnikai, társadalmi, szellemi és vallási határon túl.
• Bárányok a farkasok között: A „gyengeség”, a fegyvertelenség, a ráhagyatkozás képe. Védtelenül, kiszolgáltatottan… Íme a misszionárius paradigmája vagy „személyleírása”: a hatalmi eszközök hiánya, az ártatlanság és a lefegyverző kicsinység a misszió igazi, győzedelmes fegyverzete.
• Ne vigyetek magatokkal… A személyes felszerelésre vonatkozó előírások radikálisak: pénz nélkül, tarisznya nélkül, saru nélkül. A „nélkülözők” felszerelése. Üres kezek, mezítlábasság, radikális szegénység. Az utolsó vacsorán Jézus visszatér ezekre az előírásokra, s megkérdezi tanítványaitól, hogy abban a küldetésben, azok között a feltételek között szenvedtek-e hiányt bármiben is. A válasz: „Semmiben” (Lk 22,35). „A tanítványok nem egy hiánycikk pótlását viszik magukkal, hanem előkészítenek egy találkozást, amelyet maga Jézus kíván megvalósítani. Nem minden rajtuk múlik: amit ők nem képesek megtenni, azt maga az Úr fogja véghezvinni. Nem mi vagyunk az igehirdetés középpontjában, hanem Isten arca, amelyet egyszerűséggel áttetszővé és hozzáférhetővé tehetünk”[4].
• Ha betértek… mondjátok: Békesség… azt egyétek és igyátok… A békeköszöntés után a küldött nem azt a parancsot kapja, hogy építsen magának házat és készítse el a saját ételét, hanem azt, hogy maradjon meg abban a házban, és fogadjon el mindent, amire szüksége van, túllépve a személyes és kulturális ízlésén, illetve tabuin. A misszió első lépése, a találkozás első aktusa az, hogy belépünk, békét kívánunk, hagyjuk, hogy vendégül lássanak és befogadjanak bennünket, eszünk és iszunk, abból táplálkozunk, amit a másik kínál nekünk – és ott maradunk. Csak ezután következik a betegek gyógyítása, és legvégül annak kimondása, hogy elközelgett az Isten országa.
• Ha bementek egy városba és nem látnak titeket szívesen… A küldötteket – akiket bárányokként küldtek a farkasok közé – az evangélium arra inti, hogy ne hagyják magukat a siker által kondicionálni: maga Krisztus sem aratott sikert Korozainban, Betszaidában, sőt még Kafarnaumban, a saját városában sem! Itt domborodik ki a küldött szívbéli szabadságának, valamint a másik ember felelőssége és szabadsága tiszteletben tartásának a fontossága. Az embereknek megvan a maguk felelőssége abban, hogy befogadják-e az Isten országának evangéliumát vagy sem. Ez a felelősség az övék. Nem a küldött feladata bármit is kierőszakolni, sem pedig megfosztani a másikat a szabadságától és a felelősségétől.

Az idei év harmadik nagyböjti elmélkedésében Roberto Pasolini atya, a Pápai Ház Prédikátora, a „misszió” kérdésénél időzött, s egy kifejezetten kapcsolati szempontból értelmezte azt, kiemelve a másikkal való találkozás dinamikáját, amelyet a Lukács-evangélium imént vizsgált szakasza rajzol elénk.

„Jézus útmutatásai – mondja Pasolini atya – egy olyan logikát őriznek, amely felborítja sok megszokásunkat. A tanítványok védelem nélkül kapnak küldetést, »mint bárányok a farkasok között« (Lk 10,3), s az egyetlen feladatuk, hogy békét vigyenek, és elfogadják, amit kínálnak nekik. Csak ezután – és éppen azon a befogadáson belül, amelyben részük volt – mondhatják: »Elközelgett hozzátok az Isten országa« (Lk 10,9). A mozgásirány egyértelmű: először hagyni, hogy befogadjanak, s csak utána hirdetni. Nem arról van szó, hogy kívülről hozunk valamit, mintha valami teljes hiányt kellene pótolnunk, hanem arról, hogy felismerjük a már jelen lévő jót, és nevén nevezzük azt. Ez a sorrend – a megtapasztalt befogadás, majd az igehirdetés – egy fontos pedagógiát rejt magában. Aki hagyja, hogy vendégül lássák, az a gyengeség gesztusát gyakorolja, amely látszólag mintha lemondana a kezdeményezésről. Valójában azonban ez tárja fel az evangélium legmélyebb értelmét: elfogadni a kapott javakat annyit jelent, mint felismerni, hogy a másik nem csupán egy »címzett«, hanem olyasvalaki, akitől én is kaphatok valamit. Azt jelenti, hogy komolyan vesszük az ő emberségét, a jóra való képességét, a nyitottságát. Így jön létre egy új tér, amelyben az evangélium nem kívülről ránk erőltetett teherként jelenik meg, hanem egy már működő jelenlét elismeréseként. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, valóságos szegénységre van szükség: úgy kell megjelennünk, hogy nincs meg mindenünk, és nem irányítunk mindent; el kell fogadnunk, hogy függünk mások jóságától és érzékenységétől is, és észre kell vennünk, hogy az Isten országa rejtett módon már jelen van azoknak az életében is, akik még nem ismerik Őt. Ez a szegény és fegyvertelen stílus a gyökeréig megkérdőjelezi azt, ahogyan az evangelizációt értelmezzük. Az évszázadok során ki voltunk téve annak a veszélynek, hogy egyirányú folyamatként éljük meg azt: oktató, sőt olykor ítélkező hozzáállással közeledtünk másokhoz, készen arra, hogy kipótoljuk, ami hiányzik, és mindent a saját kategóriáinkba gyömöszöljünk bele.

Jézus szavai és Szent Ferenc tanúságtétele ezzel szemben egy egyszerűbb, s ugyanakkor sokkal igényesebb utat látszanak kijelölni: hagyni, hogy befogadjanak minket; felismerni azt a másikban, ami már közel van Istenhez; és lehetőséget adni számára, hogy mindez felszínre kerüljön. Ebből a perspektívából evangelizálni azt jelenti: kimondani a másiknak – még akkor is, ha egy szót sem szólunk –, hogy jó, hogy ő létezik, és hogy az életének értéke van. Nem egyszerűen azért, hogy igazoljuk őket abban, amik, hanem azért, hogy elkísérjük őket annak felismerésében – apránként –, hogy milyen igazságot és szépséget hordoznak magukban, anélkül, hogy siettetnénk őket a mi saját elképzeléseink formájára alakítani.” [5]

Váljék az Istennek szentelt élet Európában és mindenütt az „összekötő szálakból álló szinodális Egyház élő kifejeződésévé, amely a közösségben egyesít, s teret ad minden nép és minden kultúra sokszínűségének” [6], legyen „befogadó otthon, a találkozás és az üdvösség szentsége, a közösség iskolája Isten minden fia és leánya számára” [7], s az „emberi család kötelékeinek, kapcsolatainak és testvériségének hatékony kovásza” [8].

Simona Brambilla MC nővér

Máriabeszterce, 2026. április 21.

¹ XIV. LEÓ: Üzenet a mexikói guadalupei jelenésekről szóló „Teológiai-Pasztorális Kongresszus” résztvevőinek, Vatikán, 2026. február 5.
² A PÜSPÖKI SZINÓDUS XVI. RENDES KÖZGYŰLÉSE, „Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel és küldetés”, Második Ülésszak, Záródokumentum, Róma, 2024. október 26. Különösen a 38., 39., 41. és 120–123. pontok (a továbbiakban: ZD).
³ A Lukács-i szövegekben megjelenő aratási/missziós paradigma elmélyítéséhez lásd: G. FRIZZI, Luca teorico e testimone della missione, Urbaniana University Press, Roma 2013.
⁴ R. PASOLINI, Harmadik nagyböjti prédikáció, Misszió, Vatikán, 2026. március 20.
⁵ Uo.
⁶ ZD 109.
⁷ ZD 115.
⁸ ZD 20.

Forrás: UCESM

Fotó: Vatican News