Rendhagyó zongorakoncert és spirituális utazás egy szerzetesnővér tolmácsolásában
A Budavári Önkormányzat szervezésében, az Ars Sacra Fesztivál keretében Borsos Miklós Emléklakásában 2026. szeptember 18-án került megrendezésre az az előadás, amelyen Sztahura Ágnes Angelika, a Szociális Missziótársulat nővére mutatta be Borsos Miklós szakrális művészetét. Rámutatott az életmű sajátosságaira, különösen is kiemelve, hogy a művész alkotásaival a hit, a szépség és a transzcendens valóság találkozására irányítja a figyelmet, egyúttal jelezve, hogy a művészeti ágak egymást gazdagító találkozásai teszik teljessé azt.
A bevezetőben bemutatták az orgonaművésznőt úgy, mint orgonaművész, mint szerzetesnővér, de a következő két órában még nagyon sok mindent megmutatott Isten adta tehetségeiből.
Két világ, egyetlen közös csend
A program bevezetőjében a nővér gondolatai rávilágítottak, hogy bár a szobrász és a zenész látszólag különböző anyaggal dolgozik – egyik a maradandó kővel, másik a múlandó hanggal –, Borsos Miklós művészetében ez a két világ különösen közel került egymáshoz. A művész nem csupán szerette a zenét, hanem maga is muzsikált (hegedült). Bach, Vivaldi, Haydn, Mozart, Beethoven, Liszt, Bartók és Kodály iránti rajongása beépült művészi gondolkodásába. A zene dinamikája, ritmusa és arányai hatással voltak arra, ahogyan a formát alakította. Van ugyanis valami közös a szobrászatban és a zenében: mindkettőnek szüksége van rendre, arányra és csendre. A szobrász a fölösleges anyagot veszi el, hogy előtűnjék a forma, a zenész pedig a csendből indítja el a hangot.
Amikor a szerzetesnővér megszólaltatta Johann Sebastian Bach D-moll prelúdium és fúgáját, a zongora billentését olyan finomsággal és monumentális erővel váltogatta, mintha a szalon és a közönség láthatatlan sípjait hozta volna mozgásba. Bach zenéjének különös rendje – ahol egyetlen hangból újabb hang születik – tökéletesen rímelt Borsos Miklós művészetének titkára: az egyszerűségre. Borsos műveiben nincs szükségtelen részlet, nincs fölösleges gesztus. Ez az egyszerűség nem szegénységet jelent, hanem hosszú szemlélődés és belső munka gyümölcsét – adta elő a nővér.
Az Ige arcai és a szomjúság kútja
A koncert dramaturgiája vizuálisan is lenyűgöző volt: a dallamok alatt Borsos Miklós legszebb szakrális munkái elevenedtek meg a képernyőn. Ludwig van Beethoven Pathétique szonátájának II. tétele alatt a közönség a négy evangélista (Máté, Márk, Lukács és János) ősi, szimbolikus ábrázolásait szemlélhette. Angelika nővér felvezetéséből megérthettük, hogyan sűríti a művész kevés formával a legmélyebb teológiát: Máté, az ember a megtestesülést; Márk, az oroszlán a feltámadást; Lukács, a bika a krisztusi áldozatot; János, a sas pedig az isteni titkok magasságát hirdeti.
Beethoven Holdfény-szonátájának I. tétele kíséretében Jákob kútjához érkeztünk, Borsos Miklós híres ambó-domborművét szemlélve. Az előadás szerint a jelenet nem pusztán Jézus és a szamariai asszony beszélgetését, hanem a kegyelem pillanatát állította középpontba. A nővér játéka és az elhangzott gondolatok arra emlékeztették a hallgatóságot, hogy mindannyiunk életében vannak kutak, amelyekhez újra meg újra visszatérünk, s mindannyiunkban él a szomjúság a szeretetre és az elfogadásra, melyre Krisztus ma is az élő vizet ígéri.
Egy kápolna titka és a keresztút drámája
Franz Schubert 2. Impromptuja és Felix Mendelssohn Gondoladala között egy történelmi és spirituális oázis, a budai Szent István-kápolna története tárult fel. A szöveges bemutatóból megismerhettük Balogh András atya és Borsos Miklós barátságát, amelyből egy egyedülálló liturgikus tér született. Borsos tabernákulumajtaja, feszülete, oltára és keresztútja révén a kápolna egésze egyetlen monumentális hitvallássá változott, ahol a művészet a liturgikus teret szolgálja.
Az est legmegrendítőbb csúcspontja a tizennégy stációból álló keresztút bemutatása volt. Borsos Miklós maga is vallotta, hogy a passió-domborművek készítésekor Bach passióiból merített. A képernyőn lassú egymásutánban tűntek fel a stációk – az ítélet, az elesések, a Veronikával való találkozás, a keresztre feszítés –, majd a nővér Liszt Ferenc IV. Consolation- művét játszotta. A zene drámai feszültsége, zuhanásai és fegyelmezett csendjei kőbe és bronzba vésett fájdalommá nemesedtek. A kereszt előtt azonban minden fölösleges szó elnémult. A drámát a kereszt mellett rendíthetetlenül ott maradó anya alakja és az imádságként felhangzó Schubert: Ave Maria finom, áttetsző hangjai oldották fel. Mindezt a nővér előadásában, vetítésével, majd zongorajátékával és énekével.
A szépség, mint remény
A következő részben a nővér elmondta, hogy Borsos Miklós a 20. század nehéz történelmi viharaiban is alkotott, s művészete a remény művészete maradt, mert tudta: Nagypéntek után Húsvét, a sötétség után a világosság következik. Ezt a feloldást hozta el Frédéric Chopin cisz-moll keringője, amely a csendből újra megszülető élet örömét hirdette.
A zárószó igazsága a koncert utolsó akkordja után is a szalon falai között lebegett: az igazi szakrális művészet végső célja nem az, hogy önmagát csodáltassa, hanem hogy ablakot nyisson a láthatón keresztül a láthatatlanra. Az orgonaművész szerzetesnővér zongorakoncertje és művészeti előadása több volt, mint puszta zenei és képi élmény – valódi, mély találkozás volt az emberi lélek mélységével és Istennel.
Angelika nővér már előadása bevezetőjében felkészítette a jelenlévőket arra, hogy itt és most szem és fültanúi lesznek egy hazánkban ritkán látható zenei és spirituális csemegének. A várakozással teli csendet hirtelen megtörő első akkordok nemcsak a teret, de a hallgatóság lelkét is azonnal megtöltötték élettel. Különleges és mélyen megindító zongorakoncertnek lehettek tanúi a jelenlévők, az a közel száz szerencsés ember, akihez eljutott a hír e nagyszerű eseményről. Orgonaművész szerzetesnővér ült a billentyűkhöz és megmutatta a hangszer egy teljesen új, transzcendens arcát, azt az arcot, amely hangban harmonizál Borsos Miklós műveivel életével és érzéseivel.
A hangverseny az első perctől kezdve cáfolta a sztereotípiákat. A szerzetesi habitusban színpadra lépő nővér megjelenése puritán fegyelmet sugárzott. Amikor belekezdett az előadásba - amelyben Borsos Miklós életét és művészetét bemutatta -, egyúttal képekben megjelenítette az alkotásokat, a zene jelen esetben „csak” kíséret volt, hiszen az orgonaművész nővér most a művészettörténész, művészetelemző szerepkörben jelent meg előttünk és tette mindannyiunk számára érthetővé a szakralitást Borsos Miklós életművében. Ám mikor a kezei a billentyűkhöz értek, a zongorából áradó szenvedély, virtuozitás és mély spiritualitás magával ragadta a közönséget. Az est folyamán a művésznő nem csupán játszott, hanem egy mély belső utazásra hívta a jelenlévőket, ahol a képzőművészet és a zene találkozott.
Az orgonisták zongorajátéka mindig tartogat meglepetéseket, hiszen a „hangszerek királynőjéhez” szokott kéz egészen másképp formálja a hangokat. Ezzel is a művészeti előadás különlegességét erősítette.
A repertoár gerincét Bach, Haydn, Schubert, Liszt és Chopin, valamint Mendelsson művei alkották, amelyek ebben a tolmácsolásban nem csupán zenei darabokként, hanem hangzó imádságokként keltek életre, miközben szemlélhettük Borsos Miklós szakrális műveit.
A koncert csúcspontja kétségkívül az volt, amikor a Szociális Missziótársulat nővére megmutatta egyedülállóan csengő énekhangját is. A mű, amelyet előadott: Schubert: Ave Maria-ja volt, amelyet a fájdalmas Szűzanya képe bemutatása után énekelt el. A közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta, hiszen minden pisszenés az áhítatot az átszellemült hangulatot törte volna meg.
A nővér a csendből építkezve, modern zenei elemeket is ötvözve teremtett olyan atmoszférát, amelyben a hallgatóság áhítattal követte a hangok útját. A darabok végén felhangzó vastaps nemcsak a technikai tudásnak, hanem annak a hitelességnek és belső békének szólt, amely a művésznő lényéből, játékából, és Borsos Miklós életművéből áradt.
Angelika nővérünk Istentől kapott tehetségeiből ezen az estén ízelítőt kaphattunk a virtuóz zongorajátékból az elhangzott műveken keresztül, valamint a fantasztikus énekhangját megcsillantó Ave Maria-ban nyújtott felejthetetlen előadásából. Ugyanakkor megmutatta Borsos Miklós művészetében való jártasságát, azt, hogy mennyire kapcsolódik a szobrász a zenéhez, ha a közös nevező a transzcendens valóság. Ehhez kellett a nővér széleskörű, többsíkú szakmaisága, úgymint a művészettörténet, szobrászat, zeneművészet, egyházzenei tudás, teológiai ismeretek, melyekre itt most mindre szükség volt ahhoz, hogy másfél órás előadásban közel hozza a közönség számára Boros Miklós életművét.
A záróhangok után véget érni nem akaró taps következett, mely alatt a szervező és a jelen lévők mély tiszteletet kifejezve köszönték meg a művésznő teljesítményét, aki több meghívást kapott a hallgatóság tagjaitól.
Ez az este bebizonyította, hogy képes áthidalni a földi és a szakrális világ közötti távolságot, a zeneművészet és a képzőművészet által, úgy, ahogy ez csak egy szerzetesnővér kezei között a válhat a legtisztább fohásszá.
Szerző: Vágott Katalin
Fotó: Szociális Missziótársulat
