„Személyes istenkeresésre jó hely lesz Róma”

– Mennyire ért váratlanul a felkérés?

– Derült égből villámcsapásként érkezett. Ezzel kapcsolatban még van birkóznivalóm a gondviseléssel, de hiszem, hogy a megszólítás nem véletlenül ért. Miután szétnézett a világban, és felmérte a rendelkezésre álló emberi erőforrásokat, a rend vezetése vetette fel az ötletet. Volt, aki idehaza azt mondta, micsoda megtiszteltetés ért, más viszont azt hangoztatta, hogy ez nem érdem, hanem szolgálat. Én utóbbi megközelítést érzem magaménak. A világban szétszóródott bencés monostorok szívesen küldik a Szent Anzelm Egyetemre akár tanulni, akár élni a szerzeteseiket, miután a 19. század végén XIII. Leó pápa életre hívta a bencés konföderációt, és rábízta az intézmény vezetését. Ez tehát fontos feladat, és nagy bizalom a magyar bencések, illetve a személyem iránt, amit szeretnék meghálálni.

– Az új kihívásokra a megszokottól elszakítva, vagy inkább nyitottan készülődsz?

– Mindkettő jelen van. A Sapientia rektorságától már amúgy is búcsúzóban voltam. Bár tavaly a második ciklust kezdtem el, a szerzetesrendi fenntartókkal már megegyeztünk, hogy ezt a ciklust nem töltöm ki. Szerettem volna eltávolodni a rektori teendőktől, így meglepetésként ért egy ugyanilyen felkérés, ami annál izgalmasabbá teszi a dolgot. A másik terület, aminek biztosan búcsút kell intenem, a budapesti Szent Szabina-kápolna és a Bencés Tanulmányi Ház. Az ott kialakult személyes kapcsolatoktól, a lelkipásztori stílustól, a bencés közösségi formától 16 év után elköszönni – ez gyászfolyamat. Ugyanakkor érdeklődéssel várom, hogy ebben a nemzetközi közegben, a katolikus egyház központjában milyen kihívások várnak.

– Hogyan értékeled a Sapientián töltött öt évet?

– A vezetésben nem annyira az adminisztratív feladatok voltak érdekesek számomra – hiszen munkatársaim remek „megoldóembernek” bizonyultak –, inkább az emberi ügyek és a stratégia közös megtalálása. Nyugodt szívvel hagyom itt a Sapientiát, mert amit tudtam, megtettem az intézmény érdekében, és – noha nem az én érdemem, de talán rajtam is múlott – az örökölt jó munkatársi gárdát egyben tartottam és gazdagítottam. Rektorságom alatt új képzések indultak, melyekre büszke vagyok, de nem használtuk ki az összes lehetőséget, van még potenciál együttműködésekben, képzésekben, az intézményi működés fejlesztésében.  

– Kapcsolatod megmarad a főiskolával?

– Remélem, a liturgika tantárgy kétévenként sorra kerülő oktatása valamilyen formában továbbra is fenntartható – azért Róma nem a világ vége. Amúgy is a tanítás áll leginkább közel a szívemhez az akadémiai környezetben.

– A Szent Anzelmen is fogsz tanítani? 

– Szeretnék. A magam szempontjából is jónak tartom, hogy jelen legyek a tanteremben, megmaradjak a tanítási a gyakorlatban, de szerintem a munkatársi közösségnek is jót tesz, ha látják, hogy kiveszem a részem az oktatásból.

– Az intézmény vezetése jár valamilyen különleges feladattal is?

– Elődöm, Bernhard Eckerstorfer atya ugyancsak a második ciklusa elején hagyta ott a rektorságot, mert megválasztották apátnak a közösségében, Kremsmünsterben. Proaktív vezető volt, nagyon sok mindent vágányra tett, jó munkatársakat vett maga mellé. Így most nem a nagy fejlesztések ideje jön, hanem a működtetésé és a nyugodt emberi párbeszédé. Egyébként az első évemet úgy képzelem el, hogy figyelek, hallgatok. Noha több mint húsz éve magam is ott tanultam, most külsősként megyek vissza: át kell látnom a szervezetet, a működést, az embereket, aztán a második évtől, ha nyílnak lehetőségek, igyekszünk kihasználni őket.

– Hogyan jellemeznéd a Szent Anzelm Egyetemet?

– Ha a pápai egyetemeket nézzük, akkor közepes méretű, de több kara is van: filozófia, teológia és liturgika. A Szent Anzelm Rómában az egyetlen monasztikus szerzetes közösség által fenntartott pápai egyetem, ahol célkitűzés a monasztikus élettapasztalatot belevinni a teológia tanításába. Ez a megközelítés az úgynevezett szapienciális, bölcsességi teológia; Canterbury Szent Anzelm megfogalmazásában: „A hit, ami keresi a megértést”. Ugyanakkor a megértésre nemcsak intellektuális erőfeszítésként gondolunk, hanem az élet egészében, az imádság kontextusában, az emberi viszonyok, a vendégek befogadása összefüggésében is. 

– Kikből fog állni a szerzetesi közösséged?

– Lényegesnek érzem magam számára is hangsúlyozni, hogy közösségem továbbra is a pannonhalmi bencés főapátság. A Sant’Anselmón három intézmény működik: a bencés konföderáció vezetőjének, vagyis a prímás apátnak a kúriája, az egyetem, valamint a Collegio, ami tulajdonképpen egy nagy szerzetesi tanulmányi ház. Itt élnek a bencés diákok, tanárok és azok a bencések, akik máshol dolgoznak Rómában. Ez tehát egy kolostor, és a mindennapokban ennek leszek a tagja. Amikor kiköltözöm, néhány rendtársam elkísér, hogy ezzel is érezzem az itthoni közösségem támogatását. 

– Szívesen adtál szemlélődő lelkigyakorlatokat. Ez része marad az új életednek?

– Amikor a prímás apát fölkért a feladatra, és Cirill főapát úr kérésére elvállaltam, elmondtam nekik, hogy két olyan tevékenység van, amit szerzetesként, lelkigondozóként, akár Istentől kapott küldetésként fontosnak tartok. Az egyik a szemlélődő lelkigyakorlatok, a másik a bibliodráma. Jeremias prímás apát úr nyitottnak mutatkozott arra, hogy ezeket folytassam Magyarországon. Egyelőre úgy tűnik, hogy a bibliodrámát szüneteltetnem kell, mert az rendszeres találkozásokat igénylő elköteleződés.

– Tudod már, hogy mit fogsz csinálni az első szabad délutánodon Rómában? Imádkozol a Santa Maria Maggiore-bazilikában, vagy kávézol a Navonán, sétálsz a Tivoliban, esetleg Caravaggio-képeket csodálsz meg a Borghese Galériában? Netán pizzázol – amely téren köztudottan itthon is igényes vagy?

– Rég voltam huzamos ideig Rómában, azóta sok minden átalakult. A Testaccio negyed is, ami ott van a Sant’Anselmo lábánál. Ott akár egy Fellini-filmet is lehetett volna forgatni: kis üzletek, varroda, bőrdíszműves. Ezek sajnos eltűnőben vannak, de megmaradt a hamisítatlan római hangulat, és remélem, megvannak még a régi helyeim is. Vagy elmennék a zsidónegyed környékére. Ott működik egy bencés közösség, a Sant’Ambrogio, és a szomszédos kis bárban, a teknősbékás szökőkút melletti Bartarugában biztosan meg fogok inni egy kávét vagy aperolt.

– Idén Róma jubileumi szentévet ünnepel, a szokásosnál is több a turista, a zarándok. Hogyan készülsz erre a helyzetre?

– Bár engem kevésbé hoz mozgásba a kezdeményezés, mert nehezen találok fogást rajta, akár személyes lelkiségem oldaláról, akár teológiai szempontból, mégis elhatároztam, hogy nem vonom ki magam belőle. Még a tanévkezdés előtt szeretnék átmenni a négy nagy bazilikában a szent kapukon, és feltétlenül szeretném meglátogatni Ferenc pápa sírját. Van egy-két kedves étterem, például a Nuovo Mondo, ami populáris pizzéria a Testaccion, ahol szinte csak olasz szót lehet hallani. Ott bármikor szívesen eszem egy jó pizzát vagy valami más római ételt.

– Egyszer azt mondtad, hogy a szerzetességben legfontosabb számodra az istenkeresés. Ilyen szempontból Róma jó hely, nem?

– Személyes istenkeresésem útján azért lesz jó hely Róma, mert másokkal együtt fürkészhetem, hogyan működik a Szentlélek az egyetemes egyházban és a bencés szerzetességben, és mit üzen, min dolgozik. Szeretném Rómában átélni, hogy egy nálam végtelenül nagyobb valóságba kaptam meghívást.

Az utóbbi években kicsit beszűkültem, a Jóistennek lesz alkalma az egyház és a szerzetesség tágas és sokszínű valóságában megmutatkozni számomra. Másrészt az én életemben az istenkeresésnek fontos részét képezik az emberi kapcsolatok: kikkel hoz össze a Gondviselés, mit tudok én adni, miben gazdagodok mások által, és ezen keresztül Isten mit kér tőlem. 

– Istenen kívül ki vár még?

– A bencés rendnek új prímás apátja van Jeremias Schröder személyében, aki nagyon aktív, kiterjedt nemzetközi tapasztalattal rendelkező szerzetes. Az összes földrészen, sok egyházi és szerzetesi valóságban megfordult, rengeteg mindent látott, nagy benne a munkakedv, a tenni akarás. Izgalmas lesz mellette dolgozni. És ott van az új pápa, akit még mindenki csak méreget. Nagy ajándéknak tartom, hogy közelről tanúja lehetek a kibontakozásának.

– És tanúja lehetsz az elődjével összefüggő kristályosodási folyamatnak is.

– Igen. Bár a fókusz annak rendje és módja szerint már Leó pápa működésén van, Ferenc pápa még mindig meghatározója az egyházi közbeszédnek, hiszen formabontó volt. De ezzel nincs gond, hiszen a formabontás prófétai cselekedet. Amikor Jeremiás próféta faigával a nyakában kiment a közterekre, az nem tetszett az embereknek. Ferenc pápa ilyen ember volt. Bár bizonyos megnyilatkozásaival én is birkóztam, óriási dolognak tartom, amit a szinodális egyházzal kezdeményezett; tisztelem a klerikalizmust ostorozó álláspontját, és odafordulását a peremen élők felé – ideértve az elváltakat és a melegeket is. Nem változtatta meg az egyházi tanítást, pusztán annyit mondott: nem tehetjük meg, hogy ezekkel az emberekkel nem állunk szóba. Liturgikus kérdésekben hálás vagyok a Desiderio desideravi apostoli leveléért, amiről a Sapientián tanulmányi napot is tartottunk. És kimondta: szabad kritizálni őt. Beigazolódott, amit egy olasz szerzetes, Enzo Bianchi mondott, amikor Ferenc lett a pápa: „Et papa homo factus est” (És a pápa emberré lett). Engem mindig zavart a jelenség, amit – az idolatry, azaz bálványimádás mintájára – papolatrynak mondanak. Nyilván azért is érzékenyebb voltam erre, mert diktatúrában nőttem föl, ahol kritikátlanul tapsolni kellett. De az engedelmesség nem abban áll, hogy nem teszünk fel kérdéseket.

– Végezetül megtudhatjuk, hogyan szólítanak majd Rómában?

– Három évet tanultam Párizsban, ahol a vezetéknevemnek három vagy négy írásmódja is volt az útlevelemben, a diákigazolványomban és nem tudom, még hol, de a Jákót Jákónak ejtették. Most sem hiszem, hogy ezzel gond lenne; ahogy én szívesen megtanulom mások nevét az ő anyanyelvükön, úgy örülök, ha engem is úgy szólítanak, ahogy magyarul hívnak.
 

Forrás és fotó: szemlelek.net