Örökfogadalomra készülve

Egy hét múlva örökfogadalmat teszel. Mi a hivatásod története, mikor döntöttél úgy, hogy a szerzetesi életet választod?

Ez hosszú történet. Olyan családban nőttem fel, ahol a szüleim nem igazán gyakorolták a hitüket, viszont a néhai keresztanyám – Isten nyugosztalja – nagyon szerette volna, hogy katolikus hitre neveljenek minket. A szüleink nagyon komolyan vették ezt a kívánságát, úgyhogy mindent megtettek annak érdekében, hogy katolikus hitben nevelkedjünk föl a nővéreimmel. Ennek értelmében úgy alakult az életem, hogy jártam templomba, hitoktatásban részesültem.

Egészen tizenöt éves koromig nem gondoltam arra, hogy szerzetesnek álljak. Viszont amikor elvégeztem az általános iskolát, tovább mentem a szobi Szent László Gimnáziumba, és ott egy gyónás alkalmával a gyóntató pap szemtől szemben rákérdezett, hogy nem gondolkodtam-e már azon, hogy szerzetesnővér legyek. Én a kamasz éveim kellős közepén akkor azt gondoltam, hogy nem, ez nem nekem való, hagyjanak békén. De azért ez a kérdés minden egyes évben előjött, és egy idő után elkezdett idegesíteni. Nyugtalansággal töltött el, mégis valamiért vonzott, kíváncsivá tett. Ekkor, a szüleim tudta nélkül elkezdtem kutakodni az interneten, ami elérhető volt a különféle női szerzetesrendekről, és elkezdtem látogatni őket. Meg akartam nézni, hogy élnek, milyen is az a szerzetesi életforma. Tényleg olyan borzalmas-e, ahogy én azt elképzeltem, ahogy a filmekben láttam, hogy csak imádkoznak egész nap. Ezek a sztereotípiák éltek bennem akkoriban. Egyik rendet látogattam a másik után, és meglepetten tapasztaltam, hogy ezek a nővérek nagyon hitelesen éltek. Őszintén szólva, ha egy szerzetesnővért egy anya mellé állítunk, számomra viselkedükben, gondolkodásmódjukban nem nagyon különböztek. Tehát, jó értelemben, én savanyú apácát Magyarországon nem láttam.

Ez volt az első apró jel. Ahogy közeledett az érettségi, komolyabban elkezdtem gondolkodni, hogy lehet, hogy Isten tényleg szerzetesnek hív, de nem mertem még beszélni erről a szüleimnek. Ők pedig viccelődve megjegyezték néha, hogy még nem mutattam be nekik egy jóravaló legényembert, és miért van ez így. Én meg azt válaszoltam, hogy tanulnom kell, most nincs ilyenre időm, és ez ennyiben is maradt. Később, amikor egyetemre kerültem Sopronba, akkor érlelődött meg bennem a döntés, hogy igent mondok Istennek. Ebben sokat segített, hogy időközben elkezdtem mélyebb imaéletet élni, találkoztam szerzetesnővérekkel, voltam különféle lelkigyakorlatokon, és kezdett megerősödni bennem, hogy Isten erre az útra hív.

A gimnázium utolsó két évében, tizenhat-tizenhét évesen ismerkedtem meg a Ferences Mária Misszionárius Nővérekkel, a keresésem közben. Ez a kapcsolat az egyetemi éveim alatt újra fellendült, vissza-visszajártam hozzájuk, nagyon megfogott a lelkiségük, az alapító anyánk (az Úr Szenvedéséről nevezett boldog Mária, Helene Chappotin de Neuville) karizmája. A diplomám átvétele után két héttel, Szent Bálint napján léptem át a rendházunk küszöbét, hivatalosan pedig május 13-án, a Fatimai Szűzanya emléknapján léptem be a jelöltségbe.

Mi vár rád a fogadalomtétel után a képzésedet illetően?

Az örökfogadalomig tíz éven keresztül tart az „alapképzés”. A jelöltség időszakában az emberi érettségről, Szent Ferenc életútjáról, az ő lelkiségéről tanulunk. A noviciátusban aztán jobban megismerjük alapító anyánk életét, karizmáját, és nagyon fontos az is, hogy mélyebb lelki kapcsolatot alakítsunk ki Istennel. Ilyenkor elbúcsúzunk a világtól – havonta egyszer levélben tarthattuk a kapcsolatot a szeretteinkkel, telefont nem használtunk, vagyis megvolt ennek a szükséges és egészséges szigora. De ez sokat segített az elmélyülésben és az első fogadalomra való felkészülésben. Ekkor kapjuk meg az első küldetésünket, amellyel elkezdődik a fiatal nővéri szakasz, ez átlagosan hat évig tart. Ez az idő készít fel minket az örökfogadalomra. Ebbe a hat évbe sok minden belefér: jellemzően missziós munkát végzünk itthon, vagy pár évig tartományon kívüli küldetésben. Volt olyan eset, hogy egy nővértársunkat kiküldték két évre Afrikába. Véleményem szerint ez kihívás, de sokkal gazdagabbak leszünk általa: többet látunk a világ más kultúráiból, ugyanakkor saját kultúránk gazdagságát is felfedezzük, és kialakul bennünk egy hatalmas tisztelet minden iránt. Ezek a tapasztalatok megerősítenek végleges döntésünkben, az örökfogadalom-tételben. A képzésünk azonban itt nem ér véget – jó pap holtig tanul, szokták mondani, ez ránk is igaz. Emiatt nem tudom pontosan, mi vár rám a következőkben. Amit biztosan tudok, hogy az eddigi tapasztalataim alapján tovább mélyíthetem a saját karizmáimat, és jobban megismerem, hogy örökfogadalmas nővérként hogyan tudom az Istentől kapott készségekkel, ajándékokkal az egyházamat és embertársaimat szolgálni. 

Jelenleg milyen feladataid vannak a rendben?

Nemrég jöttem haza Lengyelországból, ezért még nem tisztázódott a feladatköröm. Végzettségem szerint pasztorális tanácsadó vagyok, vagyis lelkigondozó, jeleztem is a nővéreimnek, hogy szívesen dolgoznék ezen a területen. Nagyon szeretek ifjúságpasztorációval is foglalkozni. Fiatal nővér koromban (4–5 évvel ezelőtt, amikor még Magyarországon voltam) gyakran hívtak táborokba nyáron, ahol lelkinapokat tartottam, lelki beszélgetéseket, imákat, szentségimádás alatti elmélkedéseket vezettem, besegítettem a zenei szolgálatba. Ezen kívül saját rendházunkban is tartottam lelkinapot fiatal lányoknak, illetve egy idősek otthonában is. Lengyelországban viszont más volt a feladatom: az első éveimben az idős (misszionárius) nővérek ápolásában segédkeztem. Később átkerültem a „spájzba” – a közösség élelmiszer-ellátásáért feleltem –, illetve alkalmilag vezettem egy gyermekkórust egy ottani ferences plébánián. Most visszajöttem ebből a misszióból két év után, és meglátjuk, hogy hogyan tovább.

Úgy fogalmaztál, hogy Magyarországra jöttél misszióba. Magyarország szerinted mennyire missziós terület, hol kell missziós feladatokat ellátni?

Alapító anyánk mondta azt, hogy a mi hazánk a szeretet, és ezzel én is egyetértek. Mi igazából mindenhol misszióban vagyunk, minden hely a világon missziós terület. Persze, minden területnek más, sajátos igényei, szükségletei vannak. Magyarország nagyon nehéz időszakon ment keresztül az elmúlt ötven-hatvan évben, a kommunizmus időszakában, és látjuk Európa szerte a statisztikákat, mennyire csökken a papi hivatást választók száma, bezárnak a szemináriumok. Úgy gondolom, az egyháznak van ezzel feladata. De nem emelnék ki külön csoportot – hogy inkább a fiatalokkal, családokkal érdemes foglalkozni, vagy az időseket felkarolni, szegényeknek segíteni. Számomra mindez egyformán fontos. Az a lényeg, hogy Isten szeretetét közvetítsük, bárhol is vagyunk, legyen az Magyarország, India vagy Korea.

A Hermina úti rendház, ahol te is laksz, egy igazi nemzetközi közeg. Számodra mi a tapasztalata ennek az életformának, hogy sok nemzetből éltek együtt?

Mindenképpen egy nagyon gazdag tapasztalat számomra, és rendkívül örülök annak, hogy ezáltal más népek kultúráját is megismerem. A mi szerzetesközösségünkben, itt, Budapesten van egy koreai nővérünk, lengyel nővéreink, és rajtam kívül még van egy idősebb magyar nővér. Korábban voltak szlovén és indiai nővérek, sőt, még Franciaországból is volt valaki. A tapasztalatom mindenképpen az, hogy mennyire csodálatos Istennek az a terve, hogy ő minden népet, illetve minden embert üdvözíteni akar. Jézus feltámadása után azt mondta a tanítványainak, hogy „Menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19). Mi ezt éljük meg igazán. Viszont nem csak arról szól a szerzetesi életünk, hogy mi kimegyünk az emberek közé. Úgy gondolom, hogy az odafigyelésnek meg kell nyilvánulnia egymás iránt is, hiszen János evangéliumában is azt olvassuk: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt”. Úgy érzem, a nemzetköziség alapja a tanúságtétel: ha tiszteljük egymás kultúráját és különbözőségeit.. Ám szerintem ez nemcsak arra vonatkozik, amikor én találkozom egy koreai nővéremmel, hanem általában az emberek közötti alapvető tiszteletre is.. Nem azt mondom, hogy nincsenek összeütközések, kisebb konfliktusok. Azonban más kérdés, hogyan éljük meg ezeket, és hogy tanítanak minket arra, hogy Krisztus szeretetében éljünk, hitelesen, az Istentől kapott lelkiségünkben.

Hogy telik egy átlagos napotok a nővérekkel?

Szigorúan vett ritmusunk nincs, viszont vannak benne meghatározott pontok. Hétfőtől péntekig reggel fél hétkor van szentmise nálunk, amit zsolozsma, reggeli dicséret követ. Utána általában közösen reggelizünk, majd mindenki megy a maga dolgára: tanítani, vagy a ház körüli munkákat elvégezni, főzni a konyhában. Délben, aki éppen vissza tud jönni, együtt ebédelünk, utána közösen elmosogatunk, majd ki-ki folytatja a saját feladatait. Délután öt órától hatig van szentségimádás a nagy kápolnában. Erre kívülről is szeretettel várunk mindenkit, aki akar jönni dicsőíteni az Urat. Ez után elimádkozzuk az esti dicséretet, aztán következik a vacsora, és este megint mindenki végzi a maga tevékenységeit. Vannak olyan napok, amikor teljesen együtt vagyunk, ezt rekreációnak nevezik. Ez egy kis együtt töltött, örömteli idő, amelybe sok minden beletartozik, például játék vagy beszélgetés. Ennek az a célja, hogy a közösség jobban összekovácsolódjon lelkileg, érzelmileg. Havonta egyszer a Ferenciek terén mi vezetjük a közösségek szentségimádását. Számunkra nagyon fontos a tudat, hogy misszionárius nővérek vagyunk: amikor valamelyikünk egyedül megy valahová – például én egy táborba –, mindig azzal a belső bizonyossággal indul, hogy a közösség küldi őt. Ilyenkor nővértársaim a misszióért és értem is imádkoznak, és ez sok erőt ad. Ez sokat segít abban, hogy elmélyítsem az identitástudatomat, hogy én ehhez a rendhez tartozom.

Mennyire szoros a többi ferences közösséggel a kapcsolatotok?

A lelkiségben mindenképpen kapcsolódunk hozzájuk, és természetesen mi is megéljük az ünnepeket, szívesen veszünk részt azokon a találkozókon, ahol összegyűlik a ferences család: az első és harmadik rend, valamint a szimpatizánsok és munkatársak. Úgy érzem, számunkra nagyon fontos, hogy mi is aktív tagjai legyünk a magyar egyházban szolgáló ferences családnak, és ne csak önmagunkban éljünk. Hiszen mégiscsak Szent Ferenc lelkisége az, ami minket összeköt, összetart.

Van kedvenc szakaszod a Szentírásból, vagy egy kedvenc dalod, amit szeretsz énekelni?

Az örökfogadalmamra készült emlékképen szerepel egy mondat, amelyet talán a jelmondatomnak is nevezhetnék: „Kész az én szívem, Istenem, kész az én szívem” (Zsolt 57,8). Ez a sor végigkísérte az egész képzésemet, már a belépésem előtti időktől fogva. Amikor elkezdtem tanulni, hogyan kell imádkozni a zsolozsmát, akkor erre a zsoltárra tévedt a tekintetem, és annyira megérintett, hogy végig vezetett az utamon. Annyira jólesik, hogy pontosan ezekkel a szavakkal tudok majd imádkozni az örökfogadalmam napján: hogy tényleg készen vagyok arra, hogy örökre igent mondjak Istennek. Az énekek közül különösen szeretem a taizéi dallamokat; ezek közül is leginkább a Te vagy a fény a szívemben, Jézus kezdetűt. Ezt az első fogadalomtételemkor, Lengyelországban énekelték az ottani nővértársaim – megtanulták értem magyarul, mivel én voltam az egyetlen magyar közöttük.

Mit üzennél azoknak a fiataloknak, főleg lányoknak, akik most a hivatásukat keresik, esetleg a szerzetességen gondolkodnak?

Szerintem az első fontos dolgo a bátorság. Ebben a világban ez nagyon nehéz, mert sokan úgy gondolják, hogy az elköteleződés lemondással jár, azt jelenti, hogy elveszítek valamit. Én viszont a másik oldalról közelítem meg a dolgot. Fel kell tennünk magunkban a kérdést: miért is szeretnék belépni, kiért vágyom erre, és mit mond erre Jézus? Nem lemondok valamiről, hanem igent mondok valamire, illetve valakire. De ahhoz, hogy ezt megtegyem, bátorságra van szükségem, és arra, hogy kilépjek magamból. Azt hiszem, Ferenc pápa is ezt mondta: álljunk fel a kanapéról, és menjünk előre. Persze, az sem elhanyagolható, hogy beszéljünk a gyóntató atyánkkal, esetleg találkozzunk egy szerzetesnővérrel vagy atyával, aki tud tanácsot adni. A rendszeres imádság is nagyon fontos, ahogy az is, hogy ismerjük önmagunkat: mi az, ami megmozgat minket? Ezekről már születtek könyvek, de a lényeg számomra az, hogy hagyjuk, hogy Isten vezessen minket, és engedjük, hogy Szentlelke bátorságot adjon a szívünkbe. A hivatás Isten ajándéka, de két oldal kell hozzá: Isten, aki mindig lép, és én, aki válaszolok erre a hívásra. Lehet, hogy nincs bátorságom válaszolni, elrémítenek kósza gondolatok, vagy esetleg a gonosz lélek azt súgja, hogy nem vagy erre képes, inkább ne is gondolkodj erről. De hagyjuk, hogy Isten vezesse a szívünket, és merjünk válaszolni a hívására! Egy biztos: Isten soha nem csap be bennünket, engem sem csapott be.

Nyáry Borbála
Fotó: Ferences Mária Misszionárius Nővérek Facebook-oldala
Forrás: Ferences Média 2025/ferencesek.hu