Ferences konferencia a Sapientia Főiskolán

A megjelenteket Berhidai Piusz OFM tartományfőnök és Bagyinszki Ágoston OFM, a Sapientia rektora üdvözölte. Kardos Csongor OFM felolvasta Sulyok Tamás köztársasági elnök köszöntését.

Johannes B. Freyer OFM Egy ferences teológiai hagyomány lehetőségei ma – Válaszok a modernitás kihívásaira címmel tartott előadást. A német professzor idézett Ferenc pápának a Római Kúriához 2019. december 21-én intézett beszédéből: „Olyan időt élünk, amikor a változások már nem lineárisak, hanem korszakosak. Irányokról döntünk, amelyek gyorsan átalakítják az életmódot, a kapcsolatokat, a gondolkodás alakulását és közlését, az emberi nemzedékek viszonyát, valamint a hit és a tudomány felfogását és gyakorlását.”

Johannes B. Freyer kifejtette: korszakváltás idejét éljük – az egész világra rányomja bélyegét a klímaválság, a digitalizáció, a szekularizáció, az élet értelmének keresése. Hogyan tud ezekről állást foglalni a ferences teológia Assisi Szent Ferenc és követői nyomán? Hogyan tudunk Istenről beszélni úgy, hogy ne vesszünk el az elvont fogalmak között? Az előadó leszögezte: a számos kihívás közül a legnagyobb nem a vallással szembeni közömbösség, hanem az egyre nagyobb érdektelenség Isten iránt.

Ebben a posztszekuláris világban az Istentől való elidegenedés következményei megmutatkoznak a mesterséges intelligencia kvázi istenítésében, a szolidaritás drámai csökkenésében, az igazságtalanság terjedésében, egész országok nyomorba jutásában.

A ferences teológus emlékeztetett: a ferences teológiai hagyomány – amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint az alapító Szent Ferenc és követői, Alexander Halensis, Szent Bonaventura, Duns Scotus, Sienai Szent Bernardin és még sok más személyiség – alapvető iránya pedig a hitből fakadó élet gyakorlata. Ennek vonásai a szolidáris empátia, a teremtéssel való egység, a testvériség és egy olyan istenkapcsolat, amelyben a megtestesülés központi szerepet játszik. Ez a teológiai hagyomány irányadó inspirációt nyújthat a mai kihívások fényében.

A ferences teológiára jellemző trinitárius istenkép megkönnyíti számunkra, hogy Istenről úgy beszéljünk, mint kapcsolatokban élő és kapcsolatokat létrehozó lényről. A Szentháromságot a közösség és a kapcsolatok modelljeként fogjuk fel. Isten a teremtésben úgy nyilatkoztatja ki magát, mint annak a szabadságnak és szeretetnek a hordozója, amelyek létrehozzák és lehetővé teszik a kapcsolatot, a közösséget és így a kommúniót is. A ferences teológia különösen is hangsúlyozza, hogy

Isten az ő szeretetében abszolút szabadon cselekszik. Így a teremtés sem szükségszerű aktus, hanem az ő szabad, szeretetből fakadó döntése. Ennek megfelelően az emberi szabadság is a teremtő isteni szabadságból forrásozik, és a szeretet kapcsolataira irányul.

A ferences teológia az üdvösség központi eseményeként hangoztatja Isten megtestesülését Jézus Krisztusban. Az emberség gyöngeségében és szegénységében lesz Isten látható és megfogható. Így a gyönge ember is – a maga gyarlóságában – kapcsolatba léphet a Teremtővel.

Freyer professzor felidézte: Assisi Szent Ferenc a teremtést testvéri és anyai vonásokkal állítja elénk – például a Naphimnuszban is –, amelyért az ember gondoskodó felelősséget hordoz. Ez a hozzáállás fejeződik ki többek között Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában is.

A szegénység és a társadalmi igazságosság témakörét érintve a szónok rámutatott: a globális igazságtalanság és kizsákmányolás fényében ma még nagyobb a jelentősége a döntésnek, amelyet Ferenc a szegények és kitaszítottak mellett hozott.

A ferences hagyomány arra indít, hogy radikális szolidaritást vállaljunk a hátrányt szenvedőkkel, és bíráló szót mondjunk a fogyasztói társadalomról és a kapitalizmusról.

Mindezt egy a társadalmi szegénység okairól szóló teológiai és filozófiai elemzésnek is kísérnie kell, és fel kell mutatni a választott szegénységet mint utat a szabadsághoz a szeretetben és az istenkapcsolatban.

A teremtés teológiája és az ökológia kapcsolatát elemezve az előadó aláhúzta: a ferences hagyományban a teremtményeket úgy tekintik, mint akik Istent tükrözik, az ő lába nyomai. Ez a hagyomány a jelent úgy szemléli, mint Isten epifániáját, és hangsúlyozza, hogy minden teremtmény egységet alkot.

A társadalmilag szegényekkel szolidáris szeretetben megélt, szabadon választott szegénység annak jele lesz, hogy létezik szabadság a fogyasztástól, a nem létfontosságú igények pazarló kielégítésétől, az áruk és személyek fölötti uralkodástól.

Spirituális síkon a szegénységnek ez a formája aktívan ápolja a bizalmat Isten jóságos cselekvése iránt a világ történelmében.

Johannes B. Freyer beszélt a békéről és a vallásközi párbeszédről is: amikor Ferenc 1219-ben találkozott al-Malik al-Kamil szultánnal, létrehívta a párbeszéd és az erőszakmentesség előképét. A ferences hagyomány kiemeli, hogy minden ember testvér, és a testvéri együttélés elsőrendű igény.  A korai ferences közösség Celanói Tamás, Ferenc első életrajzírója szerint békeküldöttségnek tekintette magát, amely a béke előfeltételéül a bűnbánatban, a megtérésben, megbocsátásban és kiengesztelődésben folytatott életet hirdette. Eszerint az emberek közti béke alapja az a béke és bűnbocsánat, amelyet Isten ajándékoz az embernek.

Szent Ferencre is ez állt: mivel megtapasztalta, hogy Isten megbocsátotta bűneit, ezért képessé vált arra, hogy a jézusi ellenségszeretet parancsát békében és fegyverek nélkül kövesse. A háború ellentétben áll  az evangéliummal.

A ferences teológia és a poszthumanizmus találkozásáról az előadó azt mondta: kihívásokkal jár, de lehetőségeket is kínál. A ferences filozófia és teológia nincs ellene a tudományos kutatásnak és az életminőség javításának technikai eszközökkel. Arra bátorít, hogy a technológiai innovációkat alázattal, tisztelettel és a minden élő iránti gondoskodással kezeljük, és ne lépjük át az ember természetes határait.

A modernitás vitáiban a ferences hagyomány iránytűként szolgálhat. A mai kihívások közepette etikai tájékozódást nyújt, és hangsúlyozza a felebaráti szeretet praxisát. Komplex világunkban is figyelemre méltó szavakkal képviseli a teremtéssel való egység, a szegénység, a béke és a szabadság ügyét. A ferences antropológia nem olyan lénynek tartja az embert, aki a természet fölé emelkedik, hanem arra szólít fel, hogy ismerjük el az emberi hatalom korlátait, és vállaljunk felelősséget a teremtés megőrzéséért.

Grado Giovanni Merlo olasz egyháztörténész Ferenc testvértől Szent Ferencig című előadását videófelvételről hallgathatták meg az érdeklődők. Ebből kiderült: a ferencesek történetének tárgyalásához a legjobb kiindulópont Assisi Szent Ferenc Végrendelet című műve, amelyet élete végén mondott tollba: „Az Úr így adta meg nekem, Ferenc testvérnek, hogy elkezdjem a bűnbánattartást. Míg bűnökben voltam, túlságosan keserű volt számomra a leprások látása, de maga az Úr vezérelt el engem közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami nekem keserűnek tűnt, átváltozott számomra a test és a lélek édességévé: és ezután egy kicsit megálltam, és kijöttem a világból.”

Ferenc testvér visszaemlékezése az Istentől adományként kapott bűnbánati felhívástól indul. Útja az isteni kegyelem jegyében veszi kezdetét, amit 1205-re, azaz húsz évvel a Végrendelet keletkezése előttre tehetünk. Így kerül személyes és irgalmas kapcsolatba a szörnyű betegségtől sújtott emberekkel, a leprásokkal. A „keserűséget” nem is annyira a leprások társadalmi helyzete, mint inkább fizikai állapota okozza neki, ha csupán emberi szemmel tekint rájuk, nem pedig az Istenhez való „megtérésre”, és az evilági életét irányító értékek felforgatására való alkalmat lát bennük. A lepra rejtéllyé válik, de egyúttal útravalóvá is az isteni megtestesülés titkának megértéséhez vezető úton. Ennek a világnak az értékei, jobban mondva értéktelenségei a leprások számára (és mindenki számára, aki velük találkozik) csak negativitást, szomorúságot, pesszimizmust nyújtanak az emberi létet, a nyomorúságot illetően. Mindez azonban irgalmasságra indít, Isten pedig arra használja fel, hogy az embert az egészen más értékek felé vezesse.

A bűnbánat gyakorlása a pozitivitás felé vezető út kezdete. Ferenc, Pietro di Bernardone fia számára a leprások kivételes alkalmat jelentenek az elmélyülésre, az istenesemény szemlélésére, aki megtestesülvén értelmet adott és ad még a leprás betegek fizikai romlásának is. Isten így nyújtja Ferencnek a megtérés édességét, az élet teljes elfogadásának lehetőségét, miután elébe hozta a leprásokat. Ezután Ferenc úgy dönt, „kijön a világból”. Ferenc emlékezteti „áldott” testvéreit, hogy hivatásának alapja a leprásokkal való találkozás volt – mintegy előzményeként egy meghatározatlan, de rövid elmélkedési időszaknak és a „világ elhagyását” illető végleges döntésének.

A Végrendeletben közvetlenül ezután erőteljes kijelentések következnek a frissen megtért Ferenc templomokba és papokba vetett hitéről, valamint a Szent konkrétsága, megfoghatósága és láthatósága iránti igényéről. A Szent Kereszt ünnepének officiumából veszi az egyszerű imádságot, tanúságot téve hitéről, amelyet megél Jézus Krisztus „minden templomában”, amelyek „a világon vannak” valamint a szent kereszt áldásáról, amely által Krisztus megváltotta a világot.

A Végrendeletben Ferenc a templomban megélt hitről áttér a „papokba vetett hitre”, akik, akár a legszegényebbek is, „a római Szentegyház szabályai szerint élnek”. Urainak tekinti őket, mert egyedül ők képesek az eucharisztikus titkok celebrálására és a szentségek kiszolgálására. Őrajtuk keresztül látjuk meg Jézus Krisztust, s az eucharisztikus titok láthatóvá teszi ezen a világon Isten Fiának „legszentebb testét és legszentebb vérét”, vagyis az egyedüli dolgokat, amelyek lehetővé teszik, hogy az anyagi világban ragadjuk meg és „testileg” lássuk Isten Fiát.

„Úgy akarom tisztelni őket, mint uraim. Nem akarom a bűnt nézni bennük, mert ők Isten igéinek hirdetői.” Ferenc testvér nem akarja észrevenni a papok bűneit, viszont akkor is hozzájuk akar fordulni, amikor üldözik őket. Ezen a ponton a Végrendelet hangnemet vált: már nem emlékeztetés, hanem buzdítás és intés arra, a testvérek ne engedjenek a kísértésnek, hogy valamely feltételezett erkölcsi és intellektuális fölény alapján a legkülönbeknek, még a papoknál is különbnek tekintsék magukat: „És ha akkora bölcsességgel rendelkeznék is, mint Salamon, és ennek a világnak szegényes papjaival találkoznék, akaratuk ellenére semmiképpen sem akarnék plébániájuk területén prédikálni.”

Szent Ferenc tömör mondatokkal meséli el az egyedüllétről a testvéri életre való áttérését: „És miután testvéreket adott nekem az Úr, senki nem mutatta meg nekem, mit kell tennem, de ő, a Legfölségesebb kinyilatkoztatta nekem, hogy a szent evangélium szerint kell élnem; és én ezt kevés szóval és egyszerűen írásba foglaltattam, a Pápa úr pedig megerősítette számomra.”

Forrás és további fotók: magyarkurir.hu
Fotó: Kormány Gábor