Találkozás kistestvérekkel

Hoggar
Most, hogy Ferenc pápa szentté avatta boldog Charles de Foucauld-t, a néhai francia katonatisztből lett sivatagi remetét, szerzetesrend alapítót, feléledtek emlékeim szaharai utazásomról, amelynek során, Isten akaratából harminchárom évesen eljuthattam a távoli Hoggar hegység Assekrem csúcsára, a szent valamikori cellájába, láthattam, hol élt, és hol halt meg. Hozzá hasonlóan, engem is lenyűgözött a Szahara félelmetes, végtelen hatalmassága.

 

Az útviszonyok és egyéb viszontagságok miatt, szaharai utazásnak senki nem vág neki egymaga. Több autóval, jó felszereléssel ajánlatos útrakelni, a hatóságoknak bejelentve az utazás útvonalát és várható időtartamát. 1979-ben, feleségemmel egy franciákból álló társa­sághoz csatlakoztunk, és nekivágtunk a kétszer 2000 km-es nagy útnak.

A Szahara télen is csodálatos. Éjjelente fagypont alá száll a hőmérséklet, de nappal 25 fokig is felmelegíti a ragyogó tiszta levegőt a tűző nap. A levegő kristálytiszta, és relatív páratartalma nem haladja meg a 6%-ot. Ez abból észlelhető, hogy kenni kell a szem-, száj- és testhajlatokat a bőr folyamatos kiszáradása miatt. Az igen alacsony páratartalom másik érdekes hatása, hogy úgy érzi az ember, képes helyből átugrani a kerítést… már ha van egyáltalán. A téli Szahara megfiatalít! Túrázni csak ilyenkor szabad, lehetőleg elkerülve a többnapos homokviharok február-márciusi időszakát.

Az Algír-Tamanrasset közötti utat (2000km) egy hét alatt terveztük megtenni. A készülődés is egy teljes hetet vett igénybe az autó felkészítését is beleértve. Renault gépkocsink első-hátsó futóművét megfordíttattuk, azaz terepjáró magasságúvá emelték, ami a gumik cseréjével is járt. Üzemanyag és víz szállítására marmonkannákat vásároltunk. Tartós élelmiszernek sült marhahúst napraforgóolajba merítve légmentes befőttes üvegekbe zártunk. Levesalapnak rántás készült, kiegészítésnek meg sűrített, cukormentes kanadai tejkonzerv, keserű étcsokoládé és kétszersült került az autóba. Duplafalú sátor, hálózsák, autóalkatrészek, két pótkerék, kempinggáz-készlet, és egy Magyarországról származó nagy darab füstölt szalonna egészítette ki a rakományt. Természetesen a megbízható Michelin térképek, iránytű, nagyteljesítményű elemlámpa, faszén tűzrakáshoz és egy hatalmas arab tőr is velünk tartott. Mobiltelefon ekkor még nem létezett, tudtuk, ha útra kelünk, kivonulunk a civilizált világból…

Francia útitársaink Tunéziából, a Keleti Nagy Erg homoksivatagon át érkeztek a M’Zab-nak nevezett algériai kősivatag Gardhaia nevű fővárosába, ahol csatlakoztunk hozzájuk. A megteendő utat transz-szaharai tengelynek hívták, ami a Földközi-tengertől a Szahel övezetig (Mali-Niger) szeli át a kb. kétmillió négyzetkilométer kiterjedésű algériai sivatagot. Kezdetben kétszer egysávos ez az út, nincs felezőcsíkkal jelölve, nincsenek kilométerjelzések, csak „hosszú szürke sáv az út, mely a messzeségbe fut…” amint a régi dal is mondja.

Burkolt országútra csak mintegy hétszáz kilométeren számíthattunk. A hátralévő részt már terepen kellett megtenni. A szaharai körülmények között ez lisztfinomságú homokon és a kősivatagban kijárt, sziklás, görgeteges ösvényen történő haladást jelentett, néptelen, hiányosan jelölt úton, egymástól 200-700 km távolságra fekvő oázisok között.

Az autós számára két választás adódott: ha száguld, a terep estére szétrázza kocsiját és utasait is, ha vánszorog, egyes hullámlemezszerű, betömörödött kemény szakaszokon utoléri a saját hatalmas porfelhője, és még tovább tart a fárasztó utazás.

Esti táborhelyünket naplemente előtt kellett megtalálni, mert az éjszaka hirtelen jött és koromsötét volt. Az éjszakákat a napi tábortűz után, duplafalú sátrunkban töltöttük. A Szaharában tízéves gyakorisággal esik csak eső, de ilyenkor az elmaradt tízévnyi csapadékmennyiség Duna méretű folyókat kreál rövid idő alatt, elöntve az oázisokat is. A hatalmas időszakos folyók néhány nap alatt eltűnnek, utánuk csak a kiszáradt medrek maradnak, telve folyós homokkal, és rengeteg kőhordalékkal. A laza homok miatt igen nehéz volt a sátorcövekek helyhez kötése is. Kézzel lehetett a cövekeket az ilyen helyen belenyomni a talajba.

A szaharai éjszakák csodálatosak, de veszélyesek. Az állatvilágot sivatagi rókák, hiénák, gazellák, viperák, skorpiók és egy különös, tömzsi farkú hüllő képviseli. Ez utóbbit hívják a sivatag halának… Napi táborhelyünk kiválasztása után mindenekelőtt a táborhelyen lévő köveket löktük fel, nehogy skorpió vagy vipera legyen alatta. Egy éjjel a fejem mellett, a sátor külső oldalán hallatszó szuszogásra és kaparásra ébredtem. Körülményesen kimásztam, de elemlámpám fényénél semmit sem láttam. Reggel derült ki, a gödör méretéből és az állat nyomaiból, hogy hiéna lehetett… Francia barátaim ezért a velünk utazó két kutyájukat éjszakára az autóba zárták.

Gépkocsijaink nyomán egyes szakaszokon akkora porfelhő keletkezett, hogy kilométernyi távolságot kellett tartani autóink között. Naponta, a reggeli induláskor egyeztettük az útvonalat, és hogy délben hol várjuk be egymást. Ha valamelyik kocsi nem érkezett meg az elvárt időben a megjelölt helyre, azonnal visszamentünk érte. Így jártam egy ízben, amikor autóm alvázig elmerült a homokban.

A Hoggar hegységhez közeledve, az erózió által létrehozott, az eredeti terepszint magasságát jelző hatalmas sziklák egyre szaporodtak. Ezek a legkeményebb kőzetek felszínre került darabjai, amelyek festői kanyonokat, labirintusokat alkotnak.

Egyik kora délután, egy sziklaszoros bejáratánál, tűz mellett guggoló tuareget pillantottunk meg, aki hófehér (mehari) dromedárjának trágyájából rakott tűzön éppen a mentateáját főzte. Amikor megálltunk mellette, felállt és megkínált minket a teából. A mentateát egyszer már kifőzött teával főzik igen erősre. Az egész úton, rajta kívül, egy európai vándorral találkoz­unk, aki Marokkóból tartott gyalog, úgyszintén a Hoggar felé. Felvettük természetesen és velünk utazott egészen a mali kultúra építészetével épített Tamanrasset oázisig, ami határvárosnak számít, annak ellenére, hogy még ötszáz kilométerre van tőle a mali-niger-algériai hármashatár.

Ez az oázisváros fontos szaharai állomás, találkozóhelye a Líbiából és a Szahel-övezet országaiból érkező utazóknak, aki itt közös táborhelyen várják be a velük egy irányba indulókhoz csatlakozás lehetőségét. A táborlakók állandó témája az utazás megpróbáltatá­sainak, tapasztalatainak átadása. Sokan hetekig várnak, amíg végre alkalom adódik a továbbhaladásra.

Utunk végcélja a Hoggar egyik legmagasabb csúcsán (2800m), az Assekremen található remetetelep volt. Az utolsó éjszakázást követően megközelítettük a hegyet, ahová Charles de Foucauld atya a celláját építette 1901-ben. Autóinkat hátrahagyva az apostolok lovára váltottunk, és egy végeérhetetlennek tűnő szamárösvényen kapaszkodtunk felfelé a kopár hegycsúcs felé.

Egyszerre, a fejünk felett, egy szikla szélén álló fehér csuhás szerzetesre lettünk figyelmesek, aki már távolról figyelt bennünket. A Foucauld-kolónia tagja, az őrséget ellátó atya volt. Boldogan, tárt karokkal, őszinte öleléssel fogadott bennünket, számára teljesen ismeretlen zarándokokat. Leültetett a szárazon rakott kőből épült cellák közötti kis terasz pálmaasztalához és mentateát hozott. Az asztaltól lélegzetelállító holdbéli panoráma tárult elénk. A Hoggar csúcsait láttuk mindenfelé a távolban.

Hamarosan előkerült négy szerzetestársa, akik úgyszintén boldogok voltak, hogy európai keresztény embereket vezetett az Úr hozzájuk. Francia nyelvűek lévén (belga-vallon, svájci francia, és anyaországi francia), ezen a nyelven folyt a társalgás. Elsősorban a rendalapítóról és az ő mindennapi életükről kérdezgettük őket.

Elsőnek megmutatták Charles de Foucauld testvér kötőanyag nélkül, terméskőből rakott egykori celláját a „könyvtárral”, ahol a csillagászati eszközei is voltak, és a mellé épített kis kápolnát.

Kérdésünkre elmondták, hogy néhány naponta öszvérháton megy valamelyikük a hegység lábánál fekvő oázisba élelmet vásárolni. Életüket a mise, az ima, elmélkedés, a csillagászat és a helyi tuareg lakosság tanítása, életének segítése tölti be, ugyanúgy, mint jó száz évvel korábban a nagy rendalapítóét is. Az atyák igen műveltnek és tájékozottnak tűntek. Meglepve hallottam, hogy milyen sokat tudnak hazánkról is, ott, a világ végén. Rádiójuk nem volt, esetleg egy héttel korábbi újsághoz talán hozzájuthattak bevásárlásaik során.

Beszélgetés közben derült ki, hogy a húsz éve az Assekremen élő svájci atya aznap töltötte be 80. születésnapját. Természetesen felköszöntöttük, de mindjárt felmerült, mivel tegyük emlékezetessé számára ezt a napot, mivel kedveskedjünk. Egyik francia útitársunk autójában volt, egy üveg pezsgő, és elvállalta, hogy lemegy a hegyről és felhozza. Mi magyarok, azt találtuk ki, hogy kincsnek számító füstöltszalonnánk nagyobbik darabját adjuk az atyának. Így aztán ketten ereszkedtünk vissza a nyaktörő szamárösvényen és felhoztuk a pezsgőt meg a szalonnát. Az átadáskor kiderült, hogy az ünnepeltnek a mi szalonnánk okozta a nagyobb boldogságot. Hatalmas értéke volt a szemében, azonnal leült, és hozzálátott az evéshez. Húsz éve nem evett ilyesmit – hajtogatta. Persze evés után a pezsgő becsülete is megjött.

Elmondható, hogy a katonaszent követői félelmetesen szerény, egyszerű körülmények között élnek. Ezt a helyszínen szóba hozni nem mertük, csak később egymás között, a mély tisztelet hangján beszéltük meg. Azt mondták, ha egyikük-másikuk már nem bírja tovább, visszatér Európába. Ilyenkor más megy helyette, mert vannak jelentkezők. Van olyan is, aki folyamatosan az Assekrem csúcson éli le az életét.

Hát így telt ez az emlékezetes nap, és amikor a környező hegyek elkezdtek kékes-rózsaszínben pompázni, elbúcsúztunk de Foucauld atya követőitől. Fontos volt, hogy még világosban leérjünk a hegy lábánál várakozó autóinkhoz, majd vissza a táborhelyünkhöz. A Szaharában ugyanis soha nem utaznak sötétben. Másnap kétezer kilométer visszaút várt ránk!

A Hoggar hegység magaslatai lakatlanok, csak a fehér atyák és Isten lelke lakja.  Remélem, lakják még napjainkban is… 

Szerző: Bárdi Zoltán

 

Forrás és fotó: katolikus.ma

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
Rudan Mária - EM projektvezető
dr. Kele Mária - EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia - EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41