Alázat – ez a szó az, ami az első egyszerű fogadalmamra való közvetlen készületem középpontjában állt – ezt főleg így, pár órával a szertartás előtt látom egyre tisztábban.
Sok olyan tényező lengi körül ezt az aktust, ami ennek pont az ellenkezőjére indítana. Életem eddigi fontos szakaszai – a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban töltött igen élménydús és közösségileg aktív diákévek, az azt követő egyetemi tanulmányaim a civil tanárképzésben, az Országos Mentőszolgálatnál végzett rövid, de annál meghatározóbb mentőápolói szolgálatom, és az a kapcsolat, ami a szinte második otthonommá váló Szent Margit Gimnázium közösségéhez, munkatársaihoz köt, mind-mind pozitív, megerősítő emlékekként, építőelemekként élnek bennem. Ezeket könnyen értelmezhetném saját vállamat veregetve, döntéseimnek, képességeimnek, adottságaimnak betudva minden jót, ami eddig velem történt.
Óriási baklövés, saját magam átverése lenne azonban ez a felfogás. Az egyszerű fogadalomhoz közeledve szinte hétről-hétre tudatosult bennem az, hogy mennyire egy előre kiépített, elrendezett, csak és kizárólag megküzdhető akadályokkal tarkított úton fogtam én eddig a kormánykereket, néha ügyesen, néha kifejezetten nehézkesen. Ez a mostani alkalom, a Piarista Rendben való fogadalomtételem azonban ennél még mélyebb felismerésre-beismerésre hív. Az engedelmesség, tisztaság és szegénység, illetve a fiatalokkal való törődés fogadalmai mentén való elköteleződés nagyon húsbavágóan szembesít azokkal a helyzetekkel, amikben a múltban nem az ideális íven autóztam, vagy éppen durvábbnál durvább hibákat vétettem. Rendünkben a fogadalomtételem után a „Simon Péterről nevezett Turi Gellért” leszek. Bízok abban, hogy az evangéliumok – számomra legalábbis – legemberibb, az egyik legnagyobbat bukó és a legőszintébb szembenézést és bűnbánatot – alázatot – tanúsító alakja, Krisztus elválaszthatatlan társa példaként, támogatóként és társként kísér majd szerzetesi életemben.
Turi Gellért