Bevezetőjében Pál apostol tanítására hivatkozott, aki a Szentlélek karizmájának nevezi a lelkek megkülönböztetését, mely eredetileg azt az ajándékot jelentette, amivel megkülönböztették a Krisztus Lelkétől eredő sugalmazott vagy prófétai szavakat a közönséges emberi szellemtől, a gonosz lélektől vagy evilág szellemétől. János apostol is alapvető jelentőséget tulajdonít ennek az adománynak, mellyel próbára teszik a sugallatokat, hogy megízleljék és eldöntsék, vajon azok tényleg Istentől erednek-e. Amíg Pál számára a lényegi megkülönböztető szempont annak a megvallása, hogy „Krisztus az Úr”, addig János számára a szempont a megtestesülés: „az Úr testben jött el”. E megkülönböztetés teológiai jellegű, elválasztja az igaz tanítást a hamistól.
Első nagy gondolategységként a kapucinus atya a lelkek megkülönbözetését az egyház életének összefüggésében vizsgálta. Ezt a küldetést a tanítóhivatal tekintélyi módon folytatja, de mindig figyelembe kell vennie a „sensus fidelium”-ot, a hívek hitérzékét. Kiindulásként az idők jeleinek a megkülönböztetésére utalt, melyről a zsinat megállapította, hogy „az egyháznak állandó kötelessége az idők jeleinek a vizsgálata és magyarázata az evangélium fényénél, hogy minden nemzedék tudjon válaszolni az örök kihívásokra a jelen és az örök élet értelméről. Az egyház feladata, hogy vizsgálja az idők jeleit az evangélium fényénél, így tehát ne alakítsa azt az időkhöz, hanem adjon választ, megoldást, szabályt a társadalomban fölmerült kérdésekre. Az út során azonban félelem bukkanhat fel, félelem attól, hogy olyan változtatásokat fogadnak el a megnyilatkozásokban, melyek kompromittálhatják a tanítóhivatal tekintélyét.
A Pápai Ház szónoka hasznos megfontolásként bocsátotta előre, hogy az egyház és a pápa tévedhetetlensége nem áll fölötte a kinyilatkoztatott Szentírás tévedhetetlenségének. A Szentírást pedig annak szerzői az adott korban írták, ahogy számukra az adott körülmények között lehetséges volt. A Biblia igazsága lassan és fokozatosan fejlődött tovább. Példaként említette, hogy amíg a Kivonulás könyve még az atyák vétkeit a gyerekeikben büntette, addig Jeremiás és Ezekiel szerint mindenki saját maga felel a tetteiért. A szónok egymás mellé helyezte az Ó- és Újszövetség megkülönböztető szempontjait, mely az Ószövetségben magának a szövetségnek és a Tórának a jobb megértése, ellenben az Újszövetségben az elbírálás szempontja az evangélium folyamatos újraolvasása a mindig új kérdések fényében. Ezt tükrözi Nagy Szent Gergely mondása: A Szentírás azokkal együtt növekszik, akik olvassák.
Jézus tetteinek állandó szabálya morális értelemben így hangzik: Nem a bűnre és igen a bűnösre! Hiszen mindig szigorúan elítéli a bűnt, de irgalmasan megbocsát a bűnösnek. Elítéli a házasságtörést, de megvédi a házasság felbonthatatlanságát, és szóba áll a szamariai asszonnyal. Sőt, egyedül neki tárja fel különös módon, hogy ő a Messiás (Jn 4,26). Hogy mikét is lehet teológiailag igazolni ezt a szabályt, P. Cantalamessa a következő választ adta: A bűnös Isten teremtménye, az ő képmására teremtve, és ezért megőrzi a saját méltóságát összes eltévelyedései ellenére. A bűn ellenben nem az Isten műve, nem tőle ered, hanem az ellenségtől. Ugyanaz a motívum, ami által Jézus hozzánk hasonlóan ember lett, a bűnt kivéve (Zsid 4,15).
Az idők jelei megkülönböztetése feladatában jelentős tényező a püspökök kollegialitása. A Lumen gentium zsinati dokumentumot idézi a kapucinus atya, ami szerint „sokak hozzászólása által kiérlelt határozattal közösen intéztek el jelentős ügyeket” (LG 22). A kollegialitás hatékony gyakorlása a problémák megkülönböztetésében és megoldásában magával hozza a helyi adottságok és szempontok sokszínűségét, aminek hordozója minden egyház és minden püspök. A szónok utalt az első jeruzsálemi zsinat példájára, ahol helyet adtak két egymással ellentétes – a zsidózó és pogánykeresztény – nézetnek, mely egy parázs vita után megengedte számukra, hogy így nyilatkozzanak: „A Szentlélek és mi úgy döntöttünk…” (ApCsel 15,6f). Összefoglalóan Cantalamessa atya megállapította, hogy a Lélek kétféle módon vezeti az egyházat: egyrészt közvetlenül és karizmatikus módon, prófétai kinyilatkoztatás és sugalmazás révén, másfelől pedig kollektív, testületi úton, türelmes és nehéz szembesülés révén, egészen a felek közötti kompromisszumig menően. Példa az elsőre Péter pünkösdi beszéde, míg a másodikra a Kornéliusz házában tartott érvelése és hivatkozása. Az utóbbi gyakorlásához mindig nyitott, bizalommal teli szív szükséges, azzal a bizonyossággal, hogy a Teremtő Lélek „előttünk jár mint Vezér és nem éri népét veszély”.
A személyes életben történő megkülönböztetése a lelkeknek, folyamatosan fejlődik. Kezdetben mások sugalmazott megnyilvánulásai elbírálására irányultak, de később egyre inkább a saját prófétai meglátások megkülönböztetésére. A lelki írók az elsőt a „jótanács lelke” összefüggésében értelmezték és így a Szentlélek segít értelmezni és kiértékelni a különféle helyzeteket, nem csak emberi belátás és bölcsesség alapján, hanem a hit természetfeletti erejénél fogva is. Azt első szempont a lelkek megkülönböztetésében a Szentlelket az evilág lelkétől különbözteti meg. Pálnál, Jézust követve a megkülönbözetés alapjául a gyümölcsök szolgálnak. A régi ember bűnös vágyaival szemben állnak a Szentlélek gyümölcsei.
Sokszor a megkülönböztetés nem a jó és rossz, hanem egy jó és egy másik jó között történik és akkor a feladat annak a meglátása, hogy az Isten mit akar az éppen adott körülmények között. Erre főként Loyolai Szent Ignác válaszolt a lelkek megkülönböztetése tanával, mellyel arra hív, hogy figyeljük a saját benső készségünk és szándékunk alakulását, melyek az egyes döntések mögött állnak. A szónok utalt egy középkori szerzőre, aki szerint a megkülönböztetés minden erény anyja, mely szükséges akár a saját, akár mások élete vezetéséhez.
A kapucinus atya részletesen kifejtette az ignáci megkülönbözetést. Ennek első lépése, hogy elfogadjuk először az egyik lehetséges döntést, aztán a másikat, mintha minden további nélkül ezt kellene követnünk. Maradjunk egy-két napon át egyik és másik helyzetben és közben figyeljük meg, milyen válasz születik bennünk. A béke és harmónia a döntés felé visz, a nyugtalanság ellenben eltávolít tőle. Lehet ismételni a gyakorlatot, de mindig az imádság és az Istenre hagyatkozás légkörében. Szent Ignác ezt a magatartást „szent közömbösségnek” hívja, ami valójában teljes készenlét Isten akaratának az elfogadására. Fontos szabály, hogy nem szabad dönteni a bizonytalanságban, csak akkor, ha maradandóan érezzük a Szentlélek megnyugtató jelenlétét. Mindenesetre az önmagunkra figyelés lényegében véve nem pszichológia, hanem egy karizma, a Szentlélek adománya.
Adventi második beszéde végén Cantalamessa atya arra hívta fel a Pápai Ház jelenlévő tagjainak a figyelmét, hogy hagyják magukat a Szentlélek által vezetni, ne akarjanak tanácsot adni a Szentléleknek, hanem éppen ellenkezőleg, fogadják el tőle, amit az egész egyház javára ad.
Forrás: Vatikáni Rádió