A templom kapuja felé tartva elhaladunk az új kápolna mellett. Megpróbálok bemenni, de még zárva van. Külön egység, nem a templomból nyílik, derül ki később.
Rendkívüli pillanatokat élünk – mondja Barna Máté domonkos a mise kezdetén a kápolna megáldására érkezett Veres András győri püspököt, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökét üdvözlő beszédében. – Ma egy új szent hely jön létre Sopronban, amelytől azt reméljük, hogy kiárasztja a városra és a környékre az ima erejét. A püspök válaszában „lelki erőműnek” nevezi az Örökimádás-kápolnát, és megköszöni a domonkosoknak, hogy otthont adtak a szép kezdeményezésnek. Az olvasmányban Jeremiás a gonoszoktól szorongatva fohászkodik Istenhez, kéri védelmét, az evangéliumban Jézus megosztja az embereket, amikor a jeruzsálemi templomban tanít. Vannak, aki azt mondják rá, próféta, mások egyenesen a Messiásnak nevezik, míg mások vádolják, elfognák, kételkednek benne.
Minden ember vágyakozik Istenre, legalább sejtésszerűen mindenképpen – kezdi prédikációját a püspök. – Ha nem is vallásos, hisz Istenben, és legalább egy olyan pillanat biztosan van az életében, amelyben mélyen átéli ezt az isteni jelenlétre, szeretetre való vágyakozást. „Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sohse volt úgy rászorulva / Sem élő, sem halott”, írja Ady. Mindannyiunknak akadnak olyan pillanataink, amikor úgy érezzük, Isten segítsége nélkül nem tudunk helytállni, és ezért nagyon hinni akarunk. Keressük Istent, de nem mindig találjuk meg. Lelki vakság jellemző ránk. Noha ő éltet bennünket, minden pillanatban velünk van, benne élünk, mozgunk és létezünk, sokszor úgy élünk, mint amiről József Attila sorai vallanak: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot”. Amikor közösségre vágyunk, abban is az Isten iránti vágy mutatkozik meg. Nem jó egyedül; minden ember arra vágyik, hogy másokkal megossza az életét. De a legjobb emberi kapcsolat és semmilyen öröm sem képes azt adni, amit az Isten és az ő jelenlétében időzés. Jézus az emberek iránti szeretetének utolsó jeleként adta az Eucharisztiát: testét és vérét, önmagát. Mi sem adhatunk neki cserébe kevesebbet. Az Egyház az idők végezetéig ünnepelni fogja az Eucharisztiát, az oltár körül születik és él. A szentségimádásban a köztünk élő Krisztusra tereli a figyelmet, jelenlétének bizonyosságát akarja jelezni vele. Így amikor most Sopronban útjára indítjuk az örökimádást, mindenkit arra buzdítunk, hogy jelentkezzen be, vállaljon egy-egy imádságos órát az új kápolnában. Életük legértékesebb órái lesznek, amelyek áldásaira családjuknak, környezetüknek is szüksége van.
A püspök a prédikáció után megáldja az általa kápolnai használatra felajánlott szentségmutatót, majd a mise végén az utcán át a kápolnába viszi az Eucharisztiát. A tömeg kitódul a napfényre. Az úton nagy a forgalom, Sopron éli megszokott életét – mi azonban „Úrnapja-hangulatot” hozunk a szombat délutánba. Rengeteg ünneplőbe öltözött ember énekli a legszebb áldozási énekeket. Sokan átérzik, mennyire ünnepiek ezek a pillanatok, és szeretnék őket minél mélyebben megélni. A többség nem fér be a kápolnába, ezért kintről hallgatjuk az áldás szavait. Tömjénillat árad az utcára.
Az ünnepi fogadáson először Benkó Attilával, a kápolna szolgálattevőinek lelkivezetőjével beszélgetek, aki korábban a Szent Orsolya általános iskola lelkészeként egyik kezdeményezője volt az ottani délutáni szentségimádásnak. Nagyon hisz abban, hogy csak a csendben, az Úr előtt töltött időben lehet megszentelődni, átalakulni, ezért havonta egyszer átjár Sopronba egy-egy közös imaalkalmat tartani Mosonmagyaróvárról, ahol most káplán.
Barna Máté, amikor arról kérdezem, melyek voltak a domonkosok számára a kápolna befogadása melletti fő érvek, azt mondja, praktikus és lelki szempontból egyaránt nyitottak voltak a kezdeményezésre. A praktikus szempont az, hogy a város legforgalmasabb helyén vagyunk, amely egyben a legbiztonságosabb is. Ez, mivel éjszaka is jönni-menni fognak a hívek, fontos tényező. A domonkosok temploma szerzetesi, és nem plébániatemplom, így az egész városé, nem csak valamelyik részéé. Sok mise, sok gyóntatás zajlik benne. A kápolna mint lelki központ megnyitása jól illeszkedik a tevékenységükhöz és az irányultságukhoz.
Wanhall István, a kápolna imaszolgálatának főkoordinátora tavaly nyár óta él Sopronban. Éppen akkor járt ott az argentin Justo atya (Justo Antonio Lofeudo, a Legszentebb Eucharisztia Misszionáriusai szerzetesközösség egyik alapítója), aki arra buzdította, hogy álljon élére a kezdeményezésnek. A korábbi kegytárgy- és könyvesboltot a hívek és az egyházmegye támogatásával alakították át kápolnává.
Schubert Annamari, az éjszakai órák koordinátora már a Szent Orsolya katolikus iskolába is bejárt, aztán a rendházi ifjúsági csoportjának tagja lett. Az éjszakai szolgálat megszervezése „nemes, nagyszerű, nehéz” feladat, mondja. Sajnos sokan hárítják el a megkeresést azzal, hogy nem tudnak felkelni, vagy hogy messze laknak. Mindenki csak annyit vállaljon, amit felelősséggel vállalhat, élethelyzetéből adódó kötelességeivel össze tud egyeztetni, figyelmeztet. Az éjszakai időpontokra főleg fiatalok jelentkeznek, míg a hajnaliakra idősebbek is. Annamari nagyon hisz benne, hogy Isten éppen az éjszaka csendjében szólíthat meg leginkább, ezért lelkesen végzi a szervezés nehéz feladatát. Az örökimádás.com oldalon további információkat lehet találni, és Facebook-oldaluk is van, teszi hozzá.
Én kértem, hogy a domonkos Aquinói Szent Tamásról nevezzük el a kápolnát – mondja Szabó Sándor Bertalan házfőnök. – Ő ugyanis sokat tett azért, hogy az Eucharisztia titkához közelebb kerülhessünk, teológiai és spirituális értelemben is. Annyira, hogy Jézus egyszer megjelent és ezt mondta neki: „Jól írtál rólam.”
Fotó: Lambert Attila
Forrás: Kiss Péter/Magyar Kurír