Egyszerűen nem értem Istent, miért engedte ezt meg? – Teljesen összezavarodtam, Isten mit is akar tőlem? – Döntenem kell, de nem látok tisztán… – Nem vagyok képes megbocsátani… – A legutóbbi imámban történt valami, amit muszáj lenne valakivel megbeszélnem, aki valóban érti is…
Talán magunkra ismerünk egyik vagy másik kérdésben, bizonytalanságban. De vajon ki vagy mi tudna segíteni? Gyónásra van szükség, lelkigondozásra, lelkivezetésre? Egyáltalán, mi is a lelkivezetés?
„Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Amint a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, csak ha a szőlőtőkén marad, úgy ti sem, csak ha énbennem maradtok.” (Jn 15,4)
A keresztény hagyományban a lelkivezetés az Istenben élt életet segíti. Abból a feltételezésből indul, hogy Isten van, és minden pillanatban ott van. Vajon észreveszem-e? Kapcsolódom-e a szőlőtőhöz?
A lelkivezetés abban segít, hogy újra és újra visszakapcsolódjak a szőlőtőre.
Lelkivezetés a keresztény hagyományban
A keresztény lelkivezetés a pusztai hagyományban gyökerezik. A konstantini fordulat (Kr. u. 324.) után a keresztényüldözések megszűnése és az államvallássá válás olyan elkényelmesedést hoz a vallásos életbe, melyre válaszul a radikális Krisztus-követők kivonulnak a pusztába. A puszta csöndes magányában kezdetét veszi a küzdelem a sátánnal, mindazzal, ami nem Krisztus felé vonzza az Istent kereső lelket. Ebben az elbizonytalanító küzdelemben a pusztába vonulók rászorulnak a náluk tapasztaltabb lelki atyák bölcsességére. A lelki atyáknak pedig, hogy a hozzájuk fordulókat úton tarthassák, szükségük van a megkülönböztetés képességére: mi az, ami Istentől jön, és mi az, ami nem?
A szerzetesség megjelenésével a lelkivezetés alapja a térdeplő teológia: a teológiai tudás mellett alapvető a saját, imában szerzett tapasztalat, átelmélkedett istenismeret. A XIII. századtól meghatározó a kolduló rendek, a domonkosok és ferencesek lelkivezető tevékenysége.
Az 1500-as évek 20-as éveiben pedig megszületik a lelkivezetés alapműve, Loyolai Szent Ignáctól a Lelkigyakorlatok, amelynek alapgondolata, hogy Isten vágyakozik az ember után, és vele személyes kapcsolatba akar lépni. Ignác ezt a személyes kapcsolódást segítette, amikor a saját tapasztalatai alapján precízen felépített lelkigyakorlatokat adta a hozzá forduló laikusoknak. A jezsuiták máig Ignác lelkigyakorlatos könyve alapján tartják személyesen kísért, csendes lelkigyakorlataikat, Ignác alapján lelkivezetnek, illetve tanítják a lelkivezetést papoknak, szerzeteseknek és laikusoknak egyaránt.
Lelkivezetés ma az ignáci lelkiség alapján
Isten vágyakozik utánam. Lelkivezetni azt lehet, aki ugyancsak vágyakozik Isten után. A lelkivezető a személyes találkozást segíti Isten és az ember között, miközben a lelkivezetőt is Isten Lelke vezeti.
Az Isten és ember közötti kapcsolat élő, dinamikus és kölcsönös. Ami újra és újra elvisz Istentől, azok az ember megkötözöttségei, rendetlen ragaszkodásai, vagy akár a jó álcájában megjelenő rossz, mint a túlbuzgóság.
A Szentírásban is találunk példát arra, amikor egy próféta tette csak látszólag szolgálja Istent. Például amikor Illés próféta túlbuzgóságában megöleti a 450 Baál-prófétát. (1Kir 18)
A lelkivezető megkerülhetetlen feladata a folytonos megkülönböztetés segítése: mi az, ami valóban Istenhez visz, és mi az, ami elvisz Tőle?
Másképpen: a mindennapjaimban hol bontakozik bennem, általam az Élet, és mi az, ami sorvasztja az Életet? Hasonlóan: alapvető (alap- és élet-) döntéseim, illetve mindennapos döntéseim vajon az Élet bontakozását segítik-e? Ha kezdetben úgy is tűnik, hogy igen, vajon a döntésem kivitelezése során is az Úton maradok-e?
A lelkivezető feladata az is, hogy segítsen a lelkivezetett imájában megszólaló hangok megkülönböztetésében. Gyakori kérdése a vezetettnek: „ez csak az én fantáziám, vagy valóban Istentől származik?”
Vannak jelek, amelyek segítik a megkülönböztetést:
– Isten nem erőszakos, nem követel – az Ő hangja szelíd, és nem mond ellent önmagának: vagyis nem kér olyat, amely ellenkezik a Szentírással.
– Isten meglep – nem az én gondolati köreimet követi, meghívása azokon kívüli.
– Isten érintésének a nyomán az ember a lelke mélyén teljességet, békét érez.
– Végül: ami Istentől jön, mindig kihív, túlhív a komfortoson. Isten küldetést ad.
Lehet-e lelkivezetni azt, aki ugyan vágyik Istenre, de nem érzékeli Őt?
Igen. A lelkivezető dolga, hogy a lelkivezetett tapasztalatában a legkisebb rezdülést is észrevegye, ahol valamilyen módon felfedezhető Isten érintése. Ezt a tapasztalatot segít kibontani a lelkivezető: ki az az Isten, aki a vezetettel találkozni akar? Mire hívja, és a vezetett hogyan válaszol neki?
Miben közös és miben különbözik a lelkivezetés a gyónástól és a lelkigondozástól?
Joseph de Guibert A lelki élet teológiája című könyvében megkülönböztet szentségi (gyónás), pasztorális (prédikáció, hitoktatás) és spirituális lelkivezetést. Abban az értelemben mindegyik egyforma lelkivezetés, hogy segít(het) visszatérni Isten jelenlétébe.
A gyónás a bűnbánat és bűnbocsánat szentsége. Minél inkább szeretve érzem magam az Úrtól, annál jobban fájnak a bűneim, melyek újra és újra kiszakítanak az Úr közelségéből. Ezeket az Istentől elszakító bűnöket vallom meg a gyónásban, ahol a feloldozásnak a pap által elimádkozott szavai mintegy szentségi jelei Isten cselekvésének, aki a bűneimet eltörli, és megadja kegyelmét annak, hogy amire vágyom, azt élni is jobban tudjam – mert Isten közelségében csak a magam erejéből nem tudok megmaradni.
A gyónásban és a lelkivezetésben közös, hogy mindkettő segíthet rálátni azokra a megkötözöttségekre, amelyek újra és újra elvisznek Istentől.
A gyónási felkészülésben azonban egy-egy ilyen megkötözöttséget ismerek föl és átélem annak fájdalmát, hogy ez hogyan szakít el életem legfontosabb kapcsolatától – majd a szentség által feloldozást és erőt kapok arra és ahhoz, hogy ismét egészen Istennel éljek.
A lelkivezetés pedig a lelki utam egészére vonatkozik. Alapvetően arra, miként tudok úgy élni, hogy azzá váljak, akinek Isten megálmodott. Vagyis a lelkivezetés fontos témái, mint fentebb is szó volt róla, a döntés (az alapdöntéstől az életdöntésen át a kis döntésekig), a megkülönböztetés és az imádság (kezdetben akár az imádkozás tanítása, később egyre inkább az, hogyan lesz az életem fokozatosan szüntelen imává).
A lelkigondozás és a lelkivezetés közös abban, hogy a segítő/kísérő hívő, az Úrral élő kapcsolatban lévő személy. Az alapvető különbség az, hogy mire irányul a figyelem.
Amikor lelkigondozok, fókuszban a segítséget kérő személy és az ő problémája áll. A cél, hogy a segítséget kérő hozzájusson erőforrásaihoz és megdolgozza elakadásait. Ugyan a lelkigondozó tudatosan spirituális erőtérben dolgozik, de az alapvető kapcsolat, ahol a gyógyító munka is zajlik, a lelkigondozó és a segítséget kérő kapcsolata.
Ezzel szemben, amikor lelkivezetek, a figyelem arra irányul, ami a lelkivezetett és Isten között történik. Az alapvető kapcsolat itt Isten és a lelkivezetett, illetve Isten és a lelkivezető kapcsolata. Lelkivezetőként azokra az apró rezdülésekre figyelek, amit Isten a másikban kezdeményez.
Összefoglalva: a lelkigondozás témája a segítséget kérő problémája, a lelkivezetésé pedig a vezetett és Isten kapcsolata, és ennek megnyilvánulása a vezetett életében.
Ki lehet lelkivezető?
Minden vallási hagyományban jelen van a lelkivezető, aki valamilyen formában a Szent közelségében él. A keresztény hagyományban bárki lehet lelkivezető, akinek élő, személyes kapcsolata van Istennel, és képes a másik ember számára teret adni, hogy az odataláljon a maga istentapasztalatához. Ily módon eseti lelkivezetés megvalósulhat két hívő ember alkalmi beszélgetésében is, amikor egyikük segít felfedezni a másikuk életében jelen lévő Istent.
A professzionális lelkivezetést azonban tanulni kell. A lelkivezetés elhívás Isten szőlőjébe, ahol a lelkivezető felelőssége, hogy az Úrral való kapcsolata mindig élő maradjon, eközben ismerje a Szentírást, legyen jártas a teológiában és az emberi lélek működésében.
Nem biztos, hogy a lelkivezető mindenben a vezetettje előtt jár, ennek nem is kell így lennie. Ami azonban alkalmassá teszi a vezetésre/kísérésre, hogy Isten közelségében él – vágyva és nyitottan a szüntelen megtérésre, kitartva a szüntelen, az élete minden területét is átjáró imában.
Mitől meneküljünk?
A jó lelkivezető együtt keresi az Urat a vezetést kérő személlyel, annak nyomán, hogy a vezetett számára mi volt az elmúlt időben az az esemény, ahol legmélyebben otthon érezte magát, ahol leginkább érezte, hogy él – vagyis ahol leginkább megérezte az Úr közelségét. A fókusz mindvégig Istenen van.
Ezzel szemben, ha egy beszélgetésben szabályok betartásának vizsgálata vagy a tanácsadás áll a középpontban, a figyelem már nem Istenre, hanem élettelen előírásokra vagy a lelkivezető saját tapasztalatára irányul. Ami pedig kifejezetten késztessen mindenkit menekülésre, az az, ha a lelkivezető tudja, hogy a vezetettje számára mi Isten akarata.
Előfordul, hogy azzal keresnek meg, segítsek megfejteni, mi Isten akarata a vezetést kérő életének egy döntéshelyzetében. Azt tapasztalom, hogy az ilyenfajta keresés mögött többnyire kétségbeesés is van, ami valahogy így szól: „ha nem találom meg Isten akaratát, elvétem a számomra egyetlen üdvözítő utat”. Ekkor is azt keressük, amit mindig a lelkivezetésben: hogy tapasztaltad meg Istent? Milyen az, amikor beengeded Őt az életedbe?
A lelkivezetés segítségével a vezetett rálelhet magában a saját legmélyebb vágyára, és megélheti, hogy ez nem más, mint Isten vágya őbenne.
Rendszeres lelkivezetés
A rendszeres lelkivezetés nagyjából havi találkozást jelent a kísérővel. A rendszeres lelkivezetés abban segít, hogy az életemet mindinkább Istenben éljem. A lelkivezetésnek ez a formája bizonyos értelemben luxus, hiszen kevesen vannak a képzett lelkivezetők, és mivel éveken át kísérnek embereket, igen ritkán szabadul fel náluk hely újabb kísérteknek.
Van olyan vélemény is, hogy aki imádságos életet él, annak nem kell lelkivezető, aki meg nem imádkozik, annak pedig minek…
A jó hír az, hogy aki nem talál állandó lelkivezetőt, az sem marad magára. Van ugyanis egy egyszerre nagyon személyes és mégis igazán közösségi út: az imacsoport. Sokaktól hallottam, hogy amíg volt ilyen csoportjuk, és hetente összejártak, hogy közös csöndben időzzenek az Úrral, addig megtartottnak érezték az életüket.
Egy ilyen csoportalkalom többnyire az Úr jelenlétébe helyezkedést segítő gyakorlattal kezdődik, majd egy evangéliumi szakasz felolvasása után a csöndben időznek az Úrral 20-30 percet, majd megosztással végződik.
Az imacsoporttal való úton járást megerősíthetik az évente egy-két alkalommal végzett csendes, személyesen kísért lelkigyakorlatok. Az intézményes egyház felgyorsult átalakulásával ezeknek az imacsoportoknak egyre nagyobb jelentőségük lesz, hiszen az Egyház – mint az Istent keresők közössége Krisztusban – azáltal épül, ahogy tagjai haladnak előre az Istennel való kapcsolatuk mélyülésében.
Szerző: Sólyom Beáta (a Kilátó Ferences Mentálhigiénés és Lelkigondozói Szolgálat szolgálatvezetője és az Ignáci Lelkiségi Központ lelkivezető munkatársa)
Forrás: Bízd Rá Magad Média
Fotó: Új Város
