Krisztus születésének éjszakáján a Betlehem mezején nyájaikat őrző pásztoroknak angyalok hirdették Isten dicsőségét, a Megváltó születését. A pásztorok – akárcsak a szerzetesek – virrasztó emberek, írja XVI. Benedek pápa; ezért hallották meg ők, és nem a nyugodtan alvók az örömhírt. Simeon, Anna, a pásztorok és mindazok, akik a szerény kezdetben felismerték a megváltás ígéretét a remény emberei voltak.
A Sarutlan Kármelita nővérek Kármelhegyi levelek (2025/3) hírleveléből adunk közre egy írást.
Karácsony vigíliáján, amikor kolostorunkban felhangzik a Martirologium, újra megérint bennünket a felfoghatatlan titok: Isten, az idő Ura, alávetette magát a tér és idő korlátainak, emberré lett. Legidősebb nővérünk ekkor behozza az újszülött Jézus olajfából faragott szobrát, magasba emeli, majd elhelyezi az oltár előtt álló jászolban, miközben fiatal nővérek égő mécsest és tömjént tesznek a jászol elé. Soha nem felejtem el idős nővéreim örömtől sugárzó arcát, amikor felmutatták a Gyermek Jézust. Ez a mozdulat egybeforrt számomra közösségünk történetével, melyet hosszú, adventi várakozás jelölt meg.
A magyarországi női Kármel újjászületése a Szentlélek erejéből és néhány hűséges szív áldozatából fakadt. Élő tanúsága annak, hogy hogyan bontakozik ki Isten műve egy kicsiny, szinte jelentéktelen kezdetből.
Pécsi kolostorunkat 1936-ban alapították. A hét alapító nővér életét az imádság és a testvéri szeretet jellemezte. Sok fiatal kérte felvételét, így a közösség – mely 1950-ben 31 tagot számlált – új alapítást tervezett. Ebben az évben történt, hogy a kommunista államhatalom feloszlatta a szerzetesrendeket. A nővérek lélekben felkészülten fogadták ezt a próbatételt. Felajánlották magukat és kolostorukat Krisztus Testének, az egyháznak a javára. Hosszú és küzdelmes várakozás – a remény zarándokútja – vette kezdetét. Negyven év kolostor, és közösségi élet nélkül. A perjelnő a testvérszeretetet és az áldozatvállalás lelkületét plántálta nővérei szívébe. Ebből a szellemből fakadt, hogy e nehéz évtizedekben – bár kolostoruk megszűnt – nem adták fel szerzetesi hivatásukat. Egymástól távol, rejtetten élték megszentelt életüket, imádságban hordozva egyházukat és népüket.
A nyolcvanas évek végén felcsillant a visszatérés reménye. 1989-ben azonban még 26 család lakott az egykori kolostorban. Nővéreink 1991-ben ölthették fel ismét a szerzetesi ruhát, amikor öt nővérrel újrakezdődhetett közösségünk látható története. 1992-ben Franciaországból két nővér érkezett, hogy segítse szerzetesközösségünk belső építkezését: Marie-Elisabeth nővér, aki később perjelnő lett, és Colette-Marie nővér. Marie-Elisabeth nővér – bár kevés idő adatott számára, mert 1999-ben, 51 éves korában, a Mennyei Atya magához hívta őt – a megújuló Kármel lelki újjáépítője lett. Életpéldája, tanítása és áldozata maradandóan megjelölte közösségünket.
Egymás után kopogtattak kolostorunk kapuján a szívükben szerzetesi hivatást érző fiatalok. 1996-ban volt az első örökfogadalom, melyet mostanáig további 23 fiatal nővér örökfogadalom-tétele követett. A növekvő közösség 2002-ben a Pécstől 15 km-re fekvő Magyarszékre költözött, ahol a megvásárolt területen álló istállókat és épületeket kellett kolostorrá alakítani. Szerzetesi életünket azoknak a nővéreknek az életpéldája formálta, akik az Úrnak való teljes önátadásról és a békés derűvel viselt szenvedésről tettek tanúságot. Kinga nővérünké (1973-2009) akinek lelki naplója – mely több nyelven megjelent – sokak számára lett az Istenbe vetett bizalom példája. Erzsébet nővérünké (1983-2017), aki szintén nagyon fiatalon tért haza az Atyai Házba. Colette-Marie nővérünké (1944-2019), aki 27 évig élt Magyarországon, és újoncmesternőként sok fiatal nővért nevelt hűségre és egyszerűségre.
2006-ban a gyulafehérvári érsek kérésére néhány nővérünk Erdélybe indult, hogy új kolostort alapítson. Ma tizenöt nővér él Magyarszéken, és hat Marosszentgyörgyön, az erdélyi alapításban.
Közösségünk története tanúsítja, hogy Isten a hűségből és a csendes áldozatból új életet fakaszt. Reményünk nem a láthatókban gyökerezik, hanem abban a bizalomban, hogy Isten képes átformálni és magához vonzani minket.
„A remény röpül azon dolgok felé, amelyek még nincsenek birtokunkban s felülemelkedik mindenen, ami nem Isten” – tanítja Keresztes Szent János. Ez a remény tartja ébren szívünket karácsony éjjelén is. A remény zarándok-erény: úton tart bennünket a láthatatlan felé, a beteljesedés felé, amely már most jelen van, de még nem birtokolható. Így él kármelita közösségünk ma is – virrasztó szívvel, a világ békéjéért imádkozva, és a remény csendes tanúságát hordozva: Isten hűsége soha el nem múlik.
Szent Arcról nevezett Hedvig nővér OCD
Forrás és fotó: Sarutlan Kármelita Nővérek
