Interjú Kakucs Petrával, a domonkosok új általános főnöknőjével

Budakeszi
Az Árpád-házi Szent Margitról nevezett Szent Domonkos rendi Nővérek Apostoli Kongregációja július 26. és augusztus 2. között, Kőszegen megtartott választó káptalanja Kakucs Adél Petra nővért választotta meg általános főnöknővé, miután a tisztséget tizenkét évig betöltő Deák Hedvig nővér mandátuma lejárt. Petra nővérrel a budakeszi rendházban beszélgetett Bodnár Dániel.

– Ön Erdélyben született, Nyárádszeredában, és Nyárádremetén nőtt fel. Hogyan emlékszik vissza a gyermek- és ifjúkorára, amely a diktatórikus Ceausescu-korszakra esett?

– Nagyon jó visszaemlékezni a gyermekkoromra. Háromgyermekes családban nőttem fel, van egy fivérem és egy húgom. Viszonylag kis korkülönbség van közöttünk, mindmáig nagyon közel állunk egymáshoz. Szüleink biztonságos, szerető légkörben neveltek, a rezsim durvaságai csak „szűrve” érintettek.

– Vallásosak voltak a szülei?

– Édesanyám – aki mindig otthon volt velünk – mindenképpen, édesapám pedig elfogadta, engedte, hogy édesanyám úgy neveljen bennünket, ahogy azt jónak látja. Az, hogy esténként közösen imádkozunk, vagy hogy vasárnap szentmisére járunk, ugyanolyan természetes volt, mint hogy együtt étkezünk vagy játszunk.

– Mikor érezte először úgy, hogy az Úr szólítja, hogy a jegyese legyen?

– Viszonylag sokszor voltam beteg (légcsőasztma). Ilyenkor kénytelen voltam magamat lefoglalni. Legtöbbször olvastam, mindent, ami írott szöveg volt. Tizenkét éves lehettem, amikor a kezem ügyébe került Csávossy Elemér SJ Egy sír a Duna fölött című könyve Bogner Mária Margitról (vizitációs nővér, boldoggá avatása folyamatban van – a szerk.). Nem állítom, hogy teljesen megértettem a könyvet, vagy hogy ez lett volna a kedvencem, de azt igen: azzal az érzéssel tettem le, de jó, hogy nincsenek apácák, mert ha lennének, nekem is apácának kellene lennem.

Ez volt az első „belső mozdulása” a hivatásnak. Gimnazistaként is végig tudatában voltam annak, hogyha lenne más alternatíva, akkor nekem azt az utat kellene járnom, viszont ez nem keltett bennem örömteli érzést. Az világos volt számomra, hogy ezt nem én találom ki, nem én képzelem be magamnak, hanem az Isten kéri tőlem. Ugyanebben az időben a hit és a vallásgyakorlat fontosságát is megkérdőjeleztem – komoly kamaszkritikával –, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem csupán belém nevelt dolog, amit hagyományként viszek tovább. Egyértelművé vált számomra, hogy az Istennel való élő kapcsolat nagyon fontos. Kollégistaként, a néhány perces betérés a templomba ugyanolyan természetes volt, mint az, hogy a barátnőimmel elmegyek moziba.

– Ön nagyon derűs személyiség, azonnal bizalmat ébreszt maga iránt, feltételezem, hogy mindig volt társasága…

– Nem volt rám soha jellemző, hogy elvonultam volna, keresve a magányt. Mindig voltak barátaim, az általános iskolában, a középiskolában, a főiskolán. Jól éreztem magam közöttük, sok közös elfoglaltságunk volt, illetve megvitattuk az élet nagy kérdéseit – fontos volt a társaságuk számomra.  

– Érettségi után elvégezte a tanítóképző főiskolát, majd 1995-ben jelöltként lépett be a kongregációba, 1997-ben tette le az elsőfogadalmat, 2000-ben pedig az örökfogadalmat. Mivel huszonöt évesen lett jelölt, ez azt jelentette, hogy hosszú ideig dilemmázott: világi vagy egyházi személyként szolgálja Istent?

– Huszonegy éves koromban kapcsolatba kerültem a Szeretetváros nevű erdélyi ifjúsági közösséggel, amelyhez több mint száz fiatal tartozott Erdély különböző településeiről. A vezetője György Balázs atya volt. A közösség programjai közül kiemelkedő jelentőségűek voltak a nyári táborok Háromkúton. Ott láthattam először közelről példát a hiteles Istennek elkötelezett (papi) életről. Ez felerősítette a bennem lévő hívást, és akkor már azt is tudtam, hogy újraindultak a szerzetesrendek. Lehetségessé vált tehát az, ami addig nem. Ám továbbra sem éreztem örömet, minél erősebben jelentkezett bennem a hívás, annál inkább próbáltam ellentmondani.

Más volt az elképzelésem az életről. Szerettem tanítani, szerettem a társaságot, úgy képzeltem, családom lesz, sok gyerekkel. De világosan tudtam, hogy a Jóisten meg mást akar velem. Megharcoltam a hivatásomat még a belépés előtt. Az Úr végtelenül türelmes volt velem: lassan egyre világosabbá vált, hogy mindaz, ami nekem megadatott, az jó és szép, minden összeállt az életemben, de valahogy mégis kevés.

– Többre vágyott, valami másra?

– Ürességérzet volt bennem, ami kínzott, nem hagyott nyugton. Ez indított arra, hogy jelentkezzem lelkigyakorlatra, de nem mertem elmondani, hogy mivel küzdök. Aztán megadtam magam: Uram, hajlandó vagyok elfogadni mindazt, amit szeretnél, odamenni, ahová hívsz, csak mutasd meg, hogy hová, és adjál erőt.”

Egy évig imádkoztam ezt a mondatot. Szeptemberben elkezdődött a tanév, és tudtam: ennek a végére meghozom a döntést. Nagyböjtben a Vasárnap című, erdélyi katolikus újságban megakadt a tekintetem egy domonkos jelölt írásán – a domonkos nővérekről szólt. Elolvasván már tudtam, hogy hová kell jelentkeznem.  A tanév befejezését követően írtam egy érdeklődő levelet Szombathelyre a nővérekhez. Pozitív választ kaptam. Ekkor érkezett el a döntés ideje: indulok vagy maradok. Világos volt előttem: vagy most, vagy soha. Elmondtam a szüleimnek, összecsomagoltam, elutaztam, és becsöngettem Szombathelyen a domonkos nővérek rendházába. Amikor megérkeztem, úgy éreztem, hogy hazajöttem – és eltűnt belőlem a kínzó üresség. Az első három hét nehézségeinek legyőzése után akár az örökfogadalmat is letehettem volna, attól kezdve soha nem voltak kétségeim a helyemet illetően.

– Említette, hogy egy domonkos női jelölt írásának hatására jelentkezett a domonkosokhoz. Mi volt az, ami vonzotta Önt bennük?

– Sokat nem tudtam róluk – azon kívül, hogy apostolkodnak és szerzetesi ruhát viselnek, ezek fontosak voltak –, csak annyit éreztem, hogy az Isten idehív engem. Később nagyon lelkesítően hatott rám a világra való nyitottságuk és az egyetlen Igazságról való tanúságtételük.  Szent Domonkos alakja is egyre kedvesebb lett előttem. Kanonokként egy biztonságos, kiszámítható környezetben él, de amikor találkozik Franciaországban az eretnekséggel, a lelki és szociális ínséggel, akkor van bátorsága életmódot váltani. Nem erővel akarja megváltoztatni az embereket, hanem hiteles életvitelével próbál hatni rájuk, mindig nyitottan a párbeszédre. Életpéldája, személyiségének frissessége átível az elmúlt nyolc évszázadon, közel áll a mai kor emberéhez is.

– Ön huszonkét évig volt igazgatónője a kőszegi Árpád-házi Szent Margit Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Kollégiumnak, melyet országos hírű intézménnyé fejlesztett. Valójában a jövő generációjának minden korosztályával érintkezett, a legkisebbektől kezdve a tinédzserkorig bezárólag…

– Junior éveim alatt a rendben azt kérték tőlem, hogy a tanítói végzettségem mellé szerezzek még egy tanári képesítést, így lettem matematikatanár, majd hittanár. 2000-ben, amikor a rend kinevezett igazgatónak, már hat éve működött az általános iskola. A rendnek akkor ez volt az egyetlen iskolája. (Azóta Hódmezővásárhelyen is működik a fenntartásunkban egy óvoda és egy általános iskola.) Mivel 1868-ban a nővérek Kőszegen telepedtek le, s a feloszlatásig itt volt az anyaház, a kőszegi intézmény rendkívüli fontos volt a nővérek számára. 2006-ban kibővítettük az intézményt óvodával, 2014-ben pedig gimnáziummal és kollégiummal. Jelenleg közel hatszáz gyerek jár oda.

A gyerekek nagyon közel állnak hozzám, az egész piciktől a nagyokig. Az óvodások elbűvölnek, de az iskolások és a gimnazisták „varázsa” sem hagy érintetlenül. Nagyon nagy ajándékként éltem meg, hogy nyomon követhettem sok kisgyerek ifjúvá fejlődését – hiszen tanúja voltam az óvodás, kis-, majd nagyiskolássá válásának, később meg az ifjúvá érésének. Bár nagyon szeretek tanítani, a legmaradandóbb élmények nem a tanórákhoz, hanem a gyerekekkel együtt megélt kirándulások, táborok, zarándoklatok eseményeihez, beszélgetéseihez kötődnek. Legközelebb a kamaszok állnak hozzám, velük foglalkoztam legtöbbet a pedagógus éveim alatt. Mindig megajándékozottnak érzem magam, amikor egy gyerek visszamosolyog rám, föltesz egy kérdést, elmesél valamit, vagy éppen vitába száll velem. Maradandó élmények a mélyebb beszélgetések, amikor közelebb jutunk egy-egy probléma megoldásához.

– Sokat beszélünk ma arról, hogyan tudja az Egyház megszólítani az embereket, kiemelten a jövő generációját. A pedagógia is a kommunikáció egyik nagyon fontos része. Miként lehetséges itt megtalálni az egyensúlyt, hogy ne hígítsuk fel az evangélium tanítását, de ne is legyünk merevek, dogmatikusak?

– Ami itt rendkívül fontos, a személyes kapcsolat és a hiteles példa. Ha a gyerekek vagy a fiatalok azt tapasztalják, hogy nyitottak vagyunk rájuk, érdekel a problémájuk, komolyan vesszük őket, és van időnk rájuk, megajándékoznak a bizalmukkal. Szükségük van a felnőttekre, arra, hogy legyen, aki meghallgatja őket, akit érdekel a problémájuk. Ugyanakkor a szavainknak, tanításunknak összhangban kell állnia életvitelünkkel, hiszen az eléjük élt példa sokkal maradandóbb hatást gyakorol rájuk, mint az, hogy mi hangzik el (hit)tanórán. Nagyon fontos, hogy közösségi emberré formálódjanak. Ez a mai individualista társadalomban nagyon nehéz feladat. Ha nem tapasztalják meg gyerekként és ifjúként, hogy jó közösséghez tartozni, akkor nehéz elvárni, hogy felnőttként kilépjenek az önzésből és érzékenyek legyenek a másik emberre.

– Ha minél több harmonikusan működő kisközösség lenne, az nyilván az egész társadalomra pozitívan hatna…

– Az Úr Jézus azt kérte tőlünk, legyünk a föld sója, illetve töltsük be a kovász szerepét. Ha ezt megtesszük a saját környezetünkben, akkor mindent megtettünk. Tehát ha én közösségi emberként vagyok jelen a szerzetesközösségemben, a családban, a munkahelyemen vagy a plébániai közösségben, akkor a legtöbbet tettem azért, hogy minél több harmonikusan működő kisközösség legyen a társadalomban. A világ sorsa ott van a Jóisten kezében – nekem nem a világot kell megváltoztatnom, az nem áll módomban, de az igen, hogy saját magamon, a másik emberhez való hozzáállásomon változtassak.

– Milyen tervei vannak általános főnöknőként?

– A konstitúció nagyon egyszerűen határozza meg az általános főnöknő feladatát: a közösség egységét szolgálja. Én hozzátenném: szeretettel szolgálja a közösség egységét. Jelenleg négy házunk van, Budakeszin, Hódmezővásárhelyen, Kőszegen és Szombathelyen. Negyvenkilencen vagyunk összesen. A közeljövőben szeretnék minden nővértársammal beszélgetni, szeretnék időt tölteni minden házunkban, szeretném jobban megismerni a házak közösségeit, azokkal a feladatokkal együtt, amit ellátnak. Ez sehol sem kevés, de a Jóisten mindig tud új dolgokat is kérni tőlünk – nagyon fontosnak tartom, hogy nyitottak legyünk ezekre a kérésekre, az Ő vezetésére. Pár nappal ezelőtt két különböző alkalommal is megjegyezték, hogy a domonkos nővérek hasonlítanak egymásra – és ezt nem a szerzetesi ruha okozza, hanem ahogy jelen vagyunk: a közösségben lendület és élet van.

Nagyon szeretném, ha állandóan kapcsolatban tudnánk maradni az Úrral egyéni és közösségi szinten is, hiszen ebből a kapcsolatból forrásozik az, ami a jelek szerint pozitív üzenet kívülállók számára.

 

Forrás és fotó: magyarkurir.hu

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 19050333-1-41

(Bejárat a Piarista Gimnázium felől - Piarista utca 1., 5. emelet)

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkár: Pető Éva RSCJ

telefon: +36 20 423 8235 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

könyvelő: Sándor Krisztina

További munkatársak:

Goreczky Tamás - projekt koordinátor
Formanek Tamás - szociális intézményi tanácsadó
✟ Rudan Mária - EM projektvezető
dr. Kele Mária - EM projekt koordinátor
Stomfai Zsófia - EM képzési koordinátor
Pallaginé Cseri Sára – EM asszisztens
Virág Benedek - zarándoktábor projektvezető
Gáll Zsófia -  zarándoktábor szakmai vezető
Rezsabekné Ördög Szilvia - zarándoktábor asszisztens
Matolcsy János - tanácsadó

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: dr. Németh Emma SSS

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája (FSZK)

elnöke: P. Hortobágyi T. Cirill OSB főapát

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41