Hogyan formálódott papi, szerzetesi hivatása gyerekkorában és kecskeméti középiskolás évei alatt?
Tanyán születtem Kerekegyháza központjától körülbelül 4-4,5 kilométerre. Általános iskolai tanulmányaimat Kerekegyházán végeztem, és a felső tagozatban már elkezdtem ministrálni. Tizennégy éves koromban már kacérkodtam a gondolattal, hogy pap leszek, így a kecskeméti piarista gimnáziumba jelentkeztem, ahol meghatározó négy évet töltöttem el, kollégistaként. Olyan szerzetestanáraim voltak, mint Helyes László tanár úr, aki osztályfőnökünk volt, Halász József tanár úr, aki oroszt tanított és gondnokként szolgált, Jelenits István tanár úr, aki akkor fiatal tanárként Kecskeméten oktatott, vagy Szojka Ödön káplán atya, akivel itt fociztunk az udvaron délutánonként. A tanulás mellett dolgoznom is kellett, hogy fenntartsam magam. A piaristáknak akkoriban még volt szőlője a környéken, oda jártunk ki dolgozni, amiért fizetséget kaptunk. Fagyiban mérve nem is volt rossz pénz – azért érdemes fagyiban számolni egyébként, mert az mindig szabadáras termék volt.
Hogyan emlékszik vissza Jelenits tanár úr óráira?
Másodikban és negyedikben tanított minket magyarra. Óriási hatással voltak ránk az órái. Sokatmondó, hogy az osztály legalább fele megvásárolta József Attila verseskötetét, pedig a 20 forintos ára nem kis anyagi áldozatot jelentett számunkra.
Egy alkalommal tanfelügyelő jött az órájára, és leültek mögém az igazgatóval. Még az óra előtt elkérték a magyarfüzetemet, hogy belenézzenek. Vissza akarták adni az órára, hogy legyen mibe jegyzetelnem, de elfelejtették, annyira lenyűgözte őket Jelenits tanár úr. Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című drámájáról beszélt, ami akkoriban – 1964 őszét írtunk – kortárs darab volt, néhány évvel korábban mutatták be először Magyarországon. A füzetemet csak az óra után kaptam vissza, bocsánatkérés mellett.
Térjünk kicsit vissza még a családjára: tőlük is merítette a keresztény hitét?
Igen, vallásosak voltak szüleim, minden nap imádkoztunk. Mindketten jászok voltak, így a jászberényi ferencesek által meghatározott katolikus hagyományt hozták magukkal. Az úgynevezett jász imát mondtuk: ez állt egy Miatyánkból, egy Üdvözlégyből, a Hiszekegyből, a tíz parancsolatból, és ehhez kapcsoltuk hozzá a reggeli vagy esti imát.
Vasárnaponként gyalog jártunk be a szentmisére Kerekegyházára. Apámnak mélyen megélt hite volt. Vasárnaponként az állatok ellátásán kívül nem volt hajlandó dolgozni. Nyakas, szabad jász emberként ragaszkodott ehhez, annak ellenére, hogy adókkal sújtották azokat, akik a berendelés ellenére nem mentek be a TSZ-be vasárnaponként dolgozni (apám egyébként nem volt TSZ-tag). Becsülettel bevallom, ezt akkoriban nem díjaztam, mert nagy szegénységben éltünk, mint mindenki. Nővérem a szegénységünk miatt még nem tanulhatott középiskolában, de a ’60-as évek elején apám már azt mondta, hogy a földben nincs jövő, ezért tanuljunk. Két öcsém és nővérem szakmát tanult, én pedig piarista lettem.
Hogyan lett valakiből akkoriban piarista? Milyen folyamaton ment végig a gimnázium elvégzése után?
Én későn, negyedik osztályban döntöttem el, hogy szerzetes leszek. Úgy éreztem, hogy „jó lenne a bandához tartozni”. Az osztályunkból 18-an mentek egyházi pályára, közülük 4-en jelentkeztünk piaristának, 14-en pedig egyházmegyei szemináriumokba mentek. Ez a nagy arány nem annyira meglepő, hiszen akkoriban az egész országban összesen hat katolikus iskola volt, ahová fiúk járhattak. Közülük a papi utánpótlás szempontjából három legfontosabb a bencések által vitt Pannonhalma, a ferencesek által vitt Esztergom és a piaristák által vitt Kecskemét volt. Ezek gyűjtőhelyeknek számítottak, ahová az egész országból jöttek diákok, köztük sok olyan, akiket a plébánosok küldtek, mert bontakozóban volt bennük a papi hivatás. A gimnázium után először az egy éves noviciátus várt ránk Budapesten. Ez az egy év arra hivatott, hogy eldöntsük, tudjuk-e vállalni a szerzetesi életet, és a piarista rend fő céljával összhangban meg tudjuk-e hozni a döntést: arra áldozzuk a hátralévő életünket, hogy a gyerekekért dolgozunk.
Hogyan élte meg ezt az egy évet?
Nehéz volt. Az embert kiszakítják a világból, leszűkítik az életét. Szembekerültem azzal, hogy azok a szerzetesek, akiket eszményítettünk diákként, ugyanúgy emberek. Jelenits atya is felkerült például velünk Budapestre, és lehetett látni, hogy ő is néha unatkozik, fáradt, dühös, tehát olyan arcait is megláttuk, amiket felénk, diákok felé nem mutatott az iskolában. Viták is voltak természetesen a szerzetesek között. Összességében szembe kellett nézni azzal, hogy az embernek van-e valóban hivatása Isten felé. Hatan kezdtük meg a noviciátust, és végül hárman tettünk fogadalmat.
Hogyan alakultak a tanulmányai?
A noviciátus után a teológia következett a piarista főiskolán. Közben az egyetemre is felkészültünk, és megkezdtük azt is a teológiával párhuzamosan. Én az ELTÉ-re kerültem matematika-fizika szakra. A teológián olyan jó képzést kaptunk filozófiából és lélektanból, hogy sokszor az egyetemen is abból éltem. Marxizmusból például én voltam az egyik legjobb az ELTÉ-s évfolyamomban, mert a szerzetestanáraink olyan jól összefoglalták nekünk.
Honnan ered a matematika és fizika iránti vonzalma?
Tulajdonképpen a kényszer miatt lettem matek-fizika szakos tanár. Eredetileg földrajz-biológia szakra akartam menni, de ez éppen megszűnt az ELTÉ-n. Különböző párosítások lehetségesek lettek volna, de ezekben egy idegen nyelv is szerepelt, és nekem rossz a nyelvérzékem, így végül a matek-fizikát választottam. Szerettem ezeket is korábban gimnáziumban, és ott az egyetemen egyre jobban megszerettem őket, ahogy elmélyültünk bennük. Öveges Józsefnek, akiről kevesen tudják, hogy piarista szerzetes volt, ekkoriban jelent meg a Tudomány, technika, élet című könyve – egyébként 20-30 ezres példányszámban, ami ma már elképzelhetetlen lenne –, és dedikálva nekem azt írta bele, hogy legyek fizikus. Akkor még megmosolyogtam, de az élet úgy hozta, hogy az lettem. Nem bántam meg.
A humán terület nem érdekelte?
De, szerettem az irodalmat és a történelmet is. Én mindig azt mondtam a diákjaimnak, hogy még ha a természettudományok iránt érdeklődnek is, a bölcsésztárgyakat akkor is meg kell ismerniük. Ha nem ismerem József Attila A Dunánál című versét, akkor műveletlen vagyok – érdekes ugyanakkor, hogy ha egy alapvető fizikai tételt nem ismer valaki, attól még nem számít műveletlennek.
Ami a matematikát illeti, ott szembe kell nézni azzal, hogy a matematika valójában humán tudomány, hiszen tisztán szellemi termék, akárcsak az irodalom például. Az más kérdés, hogy a természettudományok felhasználják a matematika szellemi termékeit problémáik megoldására. Nem véletlen például, hogy a Pithagorasz-tételt az ókori egyiptomi görögök találták ki. A Nílus rendszeres áradása elmosta a határokat, így a folyó visszahúzódása után mindig újra ki kellett mérni a földeket. Hogyan mérjenek pontos derékszöget a sártengerben? Rájöttek, hogy egy 3, 4 és 5 egységnyi oldalakból álló háromszög éppen derékszöget ad: megszületett a Pithagorasz-tétel.
A szerzetesi örökfogadalmát 1972-ben teszi le, majd 1973-ban pappá szentelik. Hogyan élte meg ezeket a fordulópontokat?
Igazából még az egyetemen kellett meghoznunk a döntést, hogy vállaljuk-e a papi-szerzetesi küldetést. Nyilván a noviciátus és a teológia után itt kinyílt nekünk a világ, találkoztunk ifjú hölgyekkel, és ekkor kellett elhatározni, hogy merre megyünk tovább az életben.
A másodévben tettem le az örökfogadalmat, míg a papszentelésem a harmadévre esett. A döntés meghozatala volt a fordulópont, ezek már csak ünnepélyes kinyilvánításai voltak az elköteleződésnek. Kacziba József győri püspök szentelt pappá 1973-ban, akinek püspökké szentelésén néhány évvel korábban éppen én segédkeztem a Szent István-bazilikában. Az ember egyébként úgy teszi le a fogadalmat és úgy szentelik pappá, hogy nem volt még osztályteremben szemben a diákokkal. A tanári pályát két évvel később, 1975-ben kezdtem meg.
Méghozzá Kecskeméten, a piarista gimnáziumban.
Így van, pontosabban a kollégiumban, nevelőtanárként. Nagyon kemény nevelőmunka volt ez, próbáltam atyjuk lenni a gyerekeknek. Volt egy emlékezetes eset. Délután kimehettek moziba, de ennek az volt a feltétele, hogy egy órát csendben tanuljanak. Én néha benéztem, és ha valakit azon kaptam, hogy beszélget, nem mehetett moziba. Egyszer rajtakaptam egy fiút, hogy beszél. Mondta, hogy ő egy órával megtoldja a stúdiumot, csak kimehessen filmet nézni. Nem engedem akkor sem – mondtam. Örülök, de a magánügye, ha tovább tanul. Tovább is tanult egy órával, és jött, hogy akkor kimehet-e. De én továbbra is nemet mondtam. Erre úgy rám vágta a prefektusi szoba ajtaját, hogy majdnem kiszakadt. Majdnem utánamentem megpofozni, de rájöttem, hogy ennek a gyereknek én mondtam először nemet az életében – egyke volt. Ekkor éltem meg először, mit jelent, amikor egy gyereknek azt mondjuk, hogy nem, és ezt merjük vállalni. Később jó barátságba kerültünk, persze ehhez számos hosszas beszélgetésen át vezetett az út, de ez így természetes.
Mikor kezdett el szaktanárként tanítani?
Négy évet töltöttem Kecskeméten nevelőtanárként, utána felkerültem Budapestre a piarista gimnáziumba, ahol már matematikát és fizikát tanítottam, heti 22-26 órában. Kovács Mihály tanár úr szeme megromlott, az ő fizikaóráit kellett átvennem, Pogány Jani bácsi pedig, aki híres matematikatanár volt, nyugdíjba ment, így az ő helyét is betöltöttem.
Hogyan élték meg ekkoriban a szocialista rendszert, mekkora szabadságot élvezett az egyház?
A mi korosztályunk volt az, amely először megérezte, hogy itt hosszabb időre kell berendezkedni, mint az eleink gondolták. Amikor annak idején szerzetesnek álltam, még azt mondták nekünk az elöljáróink: nem biztos, hogy pappá tudnak majd szentelni és tanárok lehetünk, mert nem biztos, hogy megmarad az egyház. Rákosiék korában, de még a Kádár-rendszer indulásakor is úgy gondolták az állami vezetők, hogy néhány évig el kell tűrni az egyházat, de aztán meg fog szűnni. A ’70-es évek közepén kezdtük el érezni azt, hogy biztosan megmaradunk, a létező szocializmus körülményeire kell berendezkednünk, és ehhez új utakat kell keresni.
Mik voltak ezek az új utak?
Megszerveztük például az első ifjú szerzetesi találkozót, amelyen korunkbeli piaristák, ferencesek, bencések és kedvesnővérek vettek részt. Ezek a találkozások, kirándulások később rendszeressé váltak, és óriási szerepük volt abban, hogy amikor a ’90-es évek elején újra lehetett szervezni az egyházi életet, már jól ismertük egymást és bejáratott kapcsolataink voltak.
Tánciskolát indítottunk a patronás leányosztályok és a piarista fiúosztályok részvételével. Kirándulásokat és más közösségi programokat szerveztünk a diákoknak.
Volt-e olyan eset, amikor konfliktusba kerültek az állami szervekkel?
Egy eset majdnem botrányba fulladt. Amikor Brezsnyev szovjet pártfőtitkár ’82-ben meghalt, volt egy énekkari találkozó Esztergomban, és a nagyházban magukra hagyták a fiatalokat. Ők pedig kreatívak voltak, és megrendezték Brezsnyev temetését. Befektettek egy dolgozót az ágyba, négyen vállukra vették és zenélve, énekelve körbejártak vele. Az én osztályomból is többen benne voltak. Aztán be voltak tojva, hogy mi lesz ebből, hiszen nagy botrány volt a ’60-as évek elején is, amikor Brezsnyev elődje, Hruscsov Magyarországra látogatott és az egyik pannonhalmi osztály kopaszra nyiratkozott a kopasz kommunista vezető fogadására. Amíg a hajuk ki nem nőtt, egy hónapig nem engedték ki őket. Nekünk aztán sikerült kibekkelnünk az esztergomi Brezsnyev-temetést, és végül semmilyen állami irányba nem ment tovább az ügy. Gond nélkül kivághatták volna a diákokat a gimnáziumból.
A rendszerváltás után megindulhatott az egyházi élet – benne az oktatás – újjászervezése. Milyen feladatokkal bízták meg ekkoriban?
Először is, senki nem tudta, hogy pontosan mi lesz, és hogyan kezdjünk hozzá az egészhez. Számomra úgy kezdődött el a folyamat, hogy Kerekegyházáról megkeresett néhány óvónő azzal, hogy szeretnének katolikus óvodát szervezni. Sikerült kijárnom a minisztériumban, hogy megkapják ehhez az állami támogatást, és ennek köszönhetően elindulhatott egy kísérleti katolikus óvodai csoport a faluban, ami nagy eredmény volt. A katolikus iskolákért felelős főigazgató Kemenes László piarista atya lett, aki elhívott egy konferenciára az egyházi oktatás újjászervezéséről. Katona István püspök is jelen volt, aki akkoriban szintén sokat dolgozott azért, hogy minél több katolikus iskola indulhasson el. A konferencia után meglehetősen spontán módon rám osztották a katolikus óvodák újraindításának feladatát. Hiába mondtam, hogy hiszen én tanyán nőttem föl, óvodás sem voltam… Nekem jutott a feladat.
Felvettem a kapcsolatot az óvodai zenetanítás legfőbb szakértőjével, Forrai Katalinnal. Elmentem hozzá, és összeállítottunk egy énekesfüzetet a katolikus óvodák számára, ami a mai napig alapműnek számít, már a sokadik kiadásnál tart. Nem sok éneket tartalmaz, mindössze huszonegynéhányat, de azok valóban minőségi énekek. Kóka Rozália néprajzkutatóval összeszedtük a régi egyházi meséket, történeteket, bibliai elbeszéléseket. A tudományos akadémia néprajzi gyűjteményétől is sok segítséget kaptunk ehhez a híres 19. századi erdélyi néprajzkutató és unitárius püspök, Kriza János egyik leszármazottja révén, aki ott dolgozott. Ez a kiadvány is pillanatok alatt elfogyott, és bár sajnos később már nehéz volt hozzájutni, ez is alapműnek számít. Az óvodák szervezése után az általános iskolákkal foglalkoztam, de ’95-re olyan sokká vált ez a munka, hogy jeleztem a tartományfőnökömnek, nem tudom a tanítás mellett tovább csinálni, választani kell a két terület között.
És az oktatás felé vitt tovább az útja. Mi játszott ebben közre?
Akkoriban kereste meg a rendet dr. Szendi József veszprémi érsek, hogy szeretne egy katolikus gimnáziumot és egészségügyi szakközépiskolát indítani, és szüksége van valakire, aki elvállalná az igazgatását. Engem bízott meg a tartományfőnök, és létrehoztuk a Padányi Biró Márton Római Katolikus Gimnázium, Egészségügyi Szakközépiskola és Szakiskolát, mely a mai napig működik, és jelenleg is Veszprém vármegye egyetlen egészségügyi szakközépiskolája. Miután beindítottuk az iskolát, három év után visszakerültem Budapestre és az ottani piarista gimnáziumot vezettem. Az új tartományfőnökkel, Urbán Józseffel azonban nem értettük meg egymást, így öt év után visszaadtam az igazgatást. Négy évig köztanárként tanítottam a gimnáziumban. Ekkoriban kerestek meg a Megváltós Nővérek, hogy átvették a Szent Margit Gimnáziumot Budapesten, de az jelenleg igazában nem katolikus iskolaként működik, és rám gondoltak, hogy azzá szervezzem igazgatóként. A következő, életemben meghatározó kilenc évet a Szent Margit élén töltöttem, és utódomnak már katolikus gimnáziumként tudtam átadni az intézményt.
A sok igazgatói tapasztalatból meg tudna-e fogalmazni egy olyan összegző tanulságot, ami kikristályosodott Önben?
Az iskola egy nagy intézmény, ahol sohasem szabad gyors változást csinálni. Mindig lassú változás kell, és azt mindig valamilyen innovációval kell összekötni, ami segít pozitívan megélni a változást. Magyarul: ha nem lesz érezhetően jobb a pedagógusok és a diákok helyzete, akkor a változtatást nem fogják jó néven venni. A Szent Margitban például a „Szeme fénye” programmal indítottunk: lecseréltük a régi vacak fénycsöveket az egész iskolában. Mindenki azonnal érezte, hogy világosabb van, és így jobb érzettel fogadták a többi reformot is.
A Szent Margitot 2016-ban adta át utódjának, és visszatért Kecskemétre, hogy a piarista plébániát vezesse. Miért hagyta ott a katedrát?
Hatvankilenc éves voltam, és azzal szembesültem, hogy kezd romlani a névmemóriám. Középiskolásoknál márpedig iszonyúan fontos, mondhatnám választóvíz, hogy az ember emlékezzen a diákjai nevére. Másrészt kezdtem azt is érezni, hogy egyre kevésbé bírom elvégezni azt a munkát, amit egy 1.000 fős gimnázium igazgatása jelent. Mindvégig ragaszkodtam ahhoz, hogy mindkét szakomat tanítsam is, tehát az igazgatás mellett heti 6-7 órát oktattam. A legtöbb újítást, amit terveztem, már bevezettem. Ilyenkor pedig át kell adni. Rendtársam, Vízhányó Zsolt személyében rátermett utód kezébe került a vezetés, aki a mai napig igazgatója a Szent Margitnak.
Egyértelmű volt, hogy ezután Kecskemétre tér vissza?
A tartományfőnök arra kért, hogy ne vonuljak vissza teljesen. Akkoriban, 2015 végén hunyt el Fórián-Szabó Zoltán atya, aki a kecskeméti piarista plébániát vezette. Az ő plébánosi helyét vettem át 2016-tól.
Mennyire volt nagy váltás évtizedek után letenni az oktatást, az iskolaigazgatást és plébánosként szolgálni?
Tulajdonképpen nem volt akkora váltás, hiszen az ember iskolaigazgatóként is ideje legnagyobb részét azzal tölti, hogy a szülőkkel, a kollégákkal tárgyal, szervezi az iskola életét, és plébánosként is hasonló jellegű feladatok vártak rám. Fontosnak tartottam, hogy kellő időt töltsek a gyóntatószékben, hogy mindenki megtaláljon. A jegyesoktatást is igyekeztem megújítani.
Mennyiben?
A fiatalokat arra buzdítottam, hogy lássák meg világosan, mi az, amiért vállalják egymást. Meg tudják-e szeretni egymás hibáit? Nem megbocsátani, megszeretni. Lássák világosan, hogy a családanyaság és családapaság a hivatásuk, de emellett van szakmájuk is, amiben szintén ki akarnak teljesedni, és egy jó értelemben vett karriert befutni. Ebben támogatniuk kell egymást. Újra és újra meg kell fogalmazniuk, hogy mitől elégedettek – mert erre húszévesen más választ ad az ember, mint negyvenévesen. A gyermekvállalás kérdésében is szembe kell nézni például azzal, hogyan döntsenek, ha kiderül, hogy várhatóan sérült lesz a gyermekük. Kötelezhető-e egy fiatal pár hősiességre? Mert egy sérült gyermek vállalása óriási hősiességet kíván. Van olyan egykori tanítványom, aki vállalta ezt a hősiességet.
Legalább egy fontos terület volt még az életében, amit nem érintettünk: a cserkészet. A ’90-es évek elején a cserkészmozgalom is újra szárnyakat bontott Magyarországon, és ebben Ön is fontos szerepet játszott.
A cserkészet úgy jött be az életembe, hogy sokat kirándultunk a gyerekekkel, így a rendszerváltás után Kemenes atya megkért, hogy vegyek részt a cserkészet újraindításában. Ennek kiemelt eseménye volt a ’93-as gödöllői emléktábor, aminek én voltam a parancsnoka. A tábor az 1933-as nagy dzsemborira emlékezett, aminek Teleki Pál korábbi (és későbbi) miniszterelnök volt a vezetője, a híres piarista költő és tudós, Sík Sándor pedig a helyettes parancsnoka. A 90’-es évek elején összebarátkoztunk Gémesi Györggyel, Gödöllő polgármesterével, aki támogatta az ötletet, és Antall József miniszterelnök is eljött a tábornyitóra – ez volt az utolsó előtti nyilvános szereplése halála előtt. Az egész táborban egyedül a megnyitó volt az, ami kicsit kicsúszott a kezünkből: két-három médiumra számítottunk, ehelyett 30-40 sajtóorgánum volt jelen, óriási volt az érdeklődés. A 8 napos tábor 1.300 résztvevője 50 országból érkezett. Meghatározó élmény volt számomra, és akárkivel beszélek azóta, aki akkor ott volt, mindenkinek hasonlóan nagy élmény volt ez a dzsembori. Jelen volt a cserkészet alapítója, Lord Baden-Powell lánya és unokája is. Ez volt az egyetlen alkalom az életemben, amikor mindenhová vittek: azt mondták nem eshet bajom, mert minden információ nálam fut össze. Ezért sofőrt kaptam. A tábor után sajnos nem sokáig foglalkozhattam már vezetőként a cserkészettel, mert egyszerűen nem fért bele az életembe az oktatáspolitika és a főállású tanárság mellet.
Idén augusztus 25-én, Kalazanci Szent József ünnepén tartotta aranymiséjét a piarista templomban rendtársával, Holczer Józseffel együtt, megemlékezve 50 éves papságukról. A jubileum egyúttal plébánosi munkájának végét is jelenti, káplánként folytatja szolgálatát a piarista plébánián. Milyen tervei vannak, milyen feladatai lesznek?
A fő tervem szépen megöregedni. Nem tudom, mennyi időt ad még nekem az Úristen. Most 77 éves vagyok, és viszonylag jó egészségnek örvendek. Ezért is kértem tartományfőnök atyát, hogy adjon még nekem feladatot, ne üljek a szobámban tétlenül. Káplánként tulajdonképpen mindazt folytatni fogom, amit eddig csináltam plébánosként, csak az adminisztratív terhek kerültek le rólam, ezeket rendtársam és egykori tanítványom, Nyeste Pál vette magára új plébánosként. A reggel negyed hetes mise lesz az enyém, és kint a Mária-kápolnában is én fogom mondani a misék többségét. Megtalálható leszek a gyóntatófülkében is.
Fotók: Banczik Róbert
Forrás: hiros.hu