Korzenszky Richárd OSB szerzetes, pap, teológus, a Tihanyi Bencés Apátság nyugalmazott perjele. Egész életében tevékeny lelki és szellemi életet élt, Tihanyt kulturális központtá fejlesztette. A koronavírus-járvány az ő és szerzetestársai fizikai mozgásterét is beszűkítette. Richárd atyával telefonon beszélgetett Bodnár Dániel.
– A veszélyeztetett korosztályhoz tartozik. Van Önben emiatt félelem, szorongás?
– A kenyerem javát már megettem, csaknem nyolc évtized van mögöttem. Ebben az életkorban a járványtól függetlenül mindennap gondolni kell arra, hogy bármikor eljöhet az idő, amikor vége ennek a most tapasztalható életnek. Minden nap ajándék, egy ideje már nagyon komolyan érzem ezt. Mitől félnék? Féltenek bennünket, idősebbeket: köszönet érte. De hogy kicsit kiélezzem a helyzetet: azért kell távolságot tartanunk másoktól, hogy egészségesen haljunk meg? Hogy ne idő előtt? Aki azt állítja, hogy sosem szorong, ha a halálra gondol, az nem mond igazat. Az életösztön erős. Hogy mi van a halálon túl, emberi tudással senki nem tudja. Hittel, bizalommal várhatjuk a jövőt. Adjon erőt hozzá az Úr!
– Keresd a békét – olvasható a bencés Regulában. Ez alapelv Önöknél. Szerzetestársaival hogyan tudják megtartani ezt az intelmet ebben a rendkívüli helyzetben?
– A békét keresni nem a béke idején kell, hanem mindig. S ha megvan az életünkben a rend (a béke a rendezettségből fakadó nyugalom, mondja Szent Ágoston), akkor lehetséges a béke. Természetesen különleges helyzet ez, zártabb a közösség élete, mint minden családéi is, ahol többen össze vannak zárva. Kell, hogy mindenkinek meglegyen a feladata, szükség van a szoros napirendre, hasznos elfoglaltságra, türelemre, odafigyelésre. Most még jobban, mint máskor.
– Mindig tevékeny életet élt, rengeteg előadást tartott országszerte, perjelsége idején kulturális központtá tette Tihanyt. Hogyan dolgozza fel, hogy most nem utazhat, és nincsenek Önöknél rendezvények, látogatók?
– Valóban hiányzik, hogy a megszokott körülmények között találkozhassam az emberekkel. Több előadást és lelkigyakorlatot is le kellett mondanom. Ám nem hittem volna, hogy a karanténban is ilyen gyorsan repül az idő. Sok mindent rendbe kellene tennem, de nem jutottam még hozzá. Megválaszolatlan leveleim is vannak, és el kellene rendeznem a kéziratokat. Szeretnék többet olvasni, meg is teszem. A Háború és békét olvasom, harmadszor. Emellett nagyobb teológiai munkákat is kézbe veszek. Igyekszem élni az internet adta lehetőségekkel: rendszeresen közzéteszek meditációs anyagokat fotókkal. Az ablakomból csodás a világ.
A belső udvarunkban egy szép, nagy hársfán a fészekodúban cinegecsalád lakik. Szeretnék készíteni egy-két szép fotót róluk… Mozogni is kell, túrázni volna jó. Szerencsére itt van a belső udvar, a kvadratúra, ahol naponta túrázhatok körbe-körbe, két-három kilométert. Jó együtt mondani a rózsafüzért a közösséggel a Mária-oltár előtt – az apátság YouTube-csatornáján élőben követhető a szertartás –, ilyenkor megszűnik számomra az idő. A közös szentmisén mindig más vezeti a liturgiát, más mond rövid prédikációt, és ezzel máris vége a napnak.
– Kapnak visszajelzést az interneten közvetített szentmiséikkel, elmélkedéseikkel kapcsolatban?
– Mindannyiunk számára nagy élmény szembesülni azzal, hogy az emberek mennyire éhezik-szomjazzák a spirituális táplálékot. Számtalan levelet kapunk, sokan köszönetüket fejezik ki, hogy együtt lehettek velünk a szent három nap liturgiáin, a vasárnapi vagy a hétköznapi szentmiséinken. Előfordult, hogy több ezren voltunk együtt ebben a megfoghatatlan, mégis valóságos térben. Amerikából, Ausztráliából, Európa több országából, a magyarlakta vidékekről, a szomszéd országokból, megszámlálhatatlan helyről csatlakoztak hozzánk: régi bencés diákok, volt tanítványaink, Tihanyt szellemi otthonuknak tekintő barátaink és természetesen a ránk bízott egyházközségek, templomok hívei. Azok erősítenek most bennünket, akiket mi szeretnénk erősíteni.
– A mostani helyzet sokak hitét próbára teszi. Az ehhez hasonló válsághelyzetekben egyértelműen kiderül, hogy a hitünk valóban lélekből fakadó-e, vagy inkább csak külsőséges, hagyományokra épülő, kulturális hit. Miként vélekedik erről?
– Nem egy levélben találkoztam a kérdésekkel: Hol van ilyenkor Isten? Miért engedi meg ezt, ha egyáltalán létezik? Nehéz válaszolni erre. Isten ránk bízta a Földet, amelynek nem urai, hanem gondozói vagyunk. Erre kellene rádöbbennünk. És arra, hogy egyáltalán nem szükségszerű, hogy élünk, létezünk. Lehetne úgy is, hogy nem vagyunk. A felelősség kérdése nagyon élesen vetődik fel. Amit nem tudtak elérni nemzetközi konferenciák és egyezmények, azt most egy vírus egy csapásra elintézte: fellélegezhetett a Föld, a természet. Nekünk, embereknek pedig rá kell ébrednünk: nem az a lényeges, amit pénzben és anyagiakban birtokolhatunk. Az emberi kapcsolatok, a puszta létezés az érték. Ez megfizethetetlen és megismételhetetlen. Tisztulnia kell a vallásosságunknak, személyesebbé kell válnia. A vallás nem szokásrendszer, sokkal több annál. Személyes kapcsolat köztem és a Teremtő között. Nem én vagyok az élet ura. Le kell borulnom az élet ura előtt.
A riport további része itt elolvasható: magyarkurir.hu
Forrás és fotó: Magyar Kurír