ltalában a legtöbb dologhoz, amit teszünk, érzések is kapcsolódnak. Érezzük a tárgyakat, a környezetünket, a másik ember közelségét, tekintetét, reakcióit. Belül is megjelennek érzések, vágyak, benyomások. Így természetes, hogy az imádsághoz, az Istennel való kapcsolathoz is társulnak érzések — még ha a természetfölötti valóság nem is úgy érzékelhető, mint a fizikai világ. Isten közelségét nem a szemünkkel vagy a fülünkkel fogjuk fel, mégis valóságosan jelen van.
Az imádság személyes kapcsolat Istennel. Ennek során átélhetjük az Ő szeretetét, békéjét, vigasztalását. Megérinthet bennünket egy gondolat, egy felismerés, egy hitigazság, amely belső örömet hoz. Sokféle tapasztalat kísérheti az imát, de végső soron minden, ami közelebb visz Istenhez, valamilyen módon megmozdítja a lelkünket.
Előfordul, hogy egy templom szépsége vagy a természet nagysága emeli a szívünket Istenhez. De ezek csak eszközök: a lélek az, amely felemelkedik, és amelyben megszületik az Isten-közelség tapasztalata.
Ezt onnan is tudjuk, hogy ugyanez a belső emelkedettség olyan helyzetekben is létrejöhet, ahol semmi szépség vagy különlegesség nincs.
Amikor imádság közben érezzük Istent, általában azt tapasztaljuk, hogy béke van bennünk, hogy nem a falnak beszélünk, hanem valóban kapcsolatban vagyunk Vele. Lehet ez öröm, szeretet, megvilágosodás, vagy egyszerűen csak annak a bizonyossága, hogy „itt van”. Ilyenkor nem kérdés, hogy Isten létezik — hiszen jelenléte valóságosan tapasztalható.
De mi történik akkor, amikor mindez eltűnik? Amikor imádkozunk, és nem érzünk semmit?
Először azt megjegyezném: aki még csak most kezd imádkozni, vagy nagyon az elején van, ne csodálkozzon, ha még nem érez semmit. A kapcsolat idővel mélyül, és Isten mindig megáldja az őszinte, kitartó imát.
A lelki szárazságról inkább azoknál beszélhetünk, akik már közel kerültek Istenhez, voltak mély tapasztalataik, örömmel imádkoztak, és akár erőteljes isteni érintéseket is átéltek. A ragyogó, fényes időszak egyszer csak elcsendesedik vagy véget ér — látszólag ok nélkül.
Én az elején mindig fontosnak tartok egy őszinte önvizsgálatot: tettem-e valamit, ami összefüggésbe hozható ezzel az állapottal? Pl. követtem-e el valamilyen komolyabb bűnt, ami magyarázatot adhatna erre az állapotra? (Természetesen követünk el kisebb bűnöket nap mint nap, de ezek eddig is jelen voltak, és nem szüntették meg a kegyelmi időt.) Ezért ha ezen önvizsgálat során nem találok semmi okot erre az állapotra, akkor lelki szárazságra kell gondolni.
A lelki szárazság azért van, mert Isten tovább akar vezetni. Eddig érzésekkel, vigasztalásokkal, tapasztalatokkal kísért — most pedig ezeket „lejjebb tekeri” vagy visszavonja, hogy tisztább szeretetre vezessen. Mintha azt kérdezné: „Gyermekem, akkor is velem maradsz az imában, ha nem élsz meg velem annyit, mint régen? Akkor is szeretsz, ha nem kapsz vigasztalást?”
Ez a hit és a hűség próbája. Aki kitart, annak a szeretete mélyebb, kipróbáltabb és hűségesebb lesz és ennek megfelelően a kapcsolata is mélyebb és megküzdöttebb lesz Istennel. Ha pedig mélyebb a kapcsolat Istennel, az azt jelenti, hogy közelebb van, jobban bennem van.
A vigasztalások később visszatérhetnek — nagy örömmel fogadjuk, de már nem ezen áll, vagy bukik a kapcsolatunk.
Olyan ez az egész, mint egy vitorlás útja a tengeren. A hajó én vagyok, a szél pedig az Istentől adott érezhető kegyelmek. Amikor fúj a szél, a vitorlák megtelnek, és könnyedén haladok előre. Ilyenkor az ima öröm, lendület, erő.
De néha eláll a szél. Ilyenkor elő kell venni az evezőket. Ez fárasztóbb, lassabb, és sokszor úgy érezzük, hogy „nem megy az ima”, „ez semmit sem ér”. Valójában csak ahhoz képest tűnik kevésnek, ami korábban volt. Az evezés azonban erősít. A lélek izmosodik, a ragaszkodás mélyül. És Isten pontosan ezt akarja. Jó az, ha megküzdünk Érte, a kapcsolatért…
Van olyan is, amikor nemcsak hogy nincs szél, hanem szembe fúj. Ilyenkor nemcsak hogy nem érzem Istent, de még taszító érzések is megjelenhetnek: kedvetlenség, harag, undor, ellenszenv. Ez ritkább, de előfordul. A feladat ilyenkor is ugyanaz: maradni. Aki szembeszélben evez, az még erősebb lesz.
Hogyan imádkozzunk lelki szárazság idején?
Keressük meg azt az imamódot, ami még legjobban működik.
1. Ha saját szavainkkal imádkozunk, legyünk őszinték. Ne szépeket akarjunk mondani hanem azt, ami bennünk van. Az őszinteség mindig összekapcsol Istennel.
2. Ha nem tudunk semmit sem mondani, sokat segíthet például a rózsafüzér imádkozása vagy más kötött szövegű imádság. Ilyenkor ugyanis nem kell azon gondolkodni, hogy mit mondjak — úgyse jutna eszembe semmi. De pl. a rózsafüzért vagy az Irgalmasság rózsafüzérét továbbra is tudom imádkozni. Természetes, hogy ilyenkor persze erre sem tudunk annyira odafigyelni, de azt meg tudjuk tenni, hogy szelíden vissza-visszaterelgetjük a gondolatainkat az imádsághoz. (Nem görcsösen, hanem szelíden! Ehhez meg az kell, hogy elfogadjam magam, hogy most ennyi megy…) És talán még azt is megtapasztaljuk, hogy néha-néha csurran-cseppen valami kis átélés, érezhető kegyelem.
3. Segíthet egy kereszt, ikon, gyertya — bármi, ami a figyelmet visszavezeti Istenre.
4. Jó lehet egy szent imádsága vagy egy imakönyv szövege, ha kifejezi azt, amit most nem tudunk megfogalmazni. Mindenképpen fontos azonban az, hogy ne csak „felolvassam” a szöveget, hanem többé kevésbé szívemből imádkozzam, tudjak lélekben azonosulni vele.
5. A szentignáci szemlélődő ima is jó lehet, még ha nem is élsz át semmit, vagy nehezen tudsz belehelyezkedni a szentírási jelenetbe. De mégis az a tapasztalat, hogy hosszú távon ezek a száraz és látszólag gyümölcstelen imák is átmosnak, átjárnak, és észrevétlenül alakítanak.
A legnehezebb talán az, hogy el kell fogadni magunkat úgy, hogy „nem megy az ima”. Emlékszünk, milyen volt korábban, és fáj, hogy most nem olyan. De Isten tudja, hogy mire vagyunk képesek — és nem vár el többet.
A lelki szárazság idején a legkisebb hűség is nagy érték. Amit most adsz Istennek — a száraz, üres, nehéz imát — sokkal értékesebb, mint a vigasztalások idejének imája, abban az értelemben, hogy ebben kevesebb önérdek tud megmaradni, önzetlenebb imaidő s ilyen értelemben tisztább szeretet.
Avilai Szent Teréz egyszer így szólt a panaszkodó nővérekhez:
„Leányaim, hát zsoldért akarjátok szolgálni a Királyt?”
Kalkuttai Szent Teréz pedig évtizedeken át imádkozott lelki szárazságban — és hűsége gyümölcsöző életben nyilvánult meg.
Ha tehát lelki szárazságban vagy, hidd el: most is növekedsz. Csak nem érzed. A gyökerek is a föld alatt nőnek — csendben, láthatatlanul.
Eljön majd az idő, amikor Isten újra vigasztalást ad. És akkor az öröm még tisztább és mélyebb lesz, mert tudni fogod: nem az érzések tartották fenn a kapcsolatot, hanem a szeretet.
A legjobb, amit tehetsz: rábízni ezt az egészet Istenre, és hűségesen kitartani mellette — Ha vigasztalásokat ad, örvendj neki és fogadd el, ha pedig nem, akkor is tarts ki az imában.
Szerző: P. Csóka János OSPPE
Forrás: paloskozpont.hu
Fotó: Misszió Tours
