Életből fakadó ima – imából fakadó élet

A legbiztosabb jele annak, hogy az imádság elszakad a mindennapi realitástól az, hogy zaklatottak vagyunk. Ha ugyanis az elcsendesedésünk nem érinti a hétköznapi feszültségeinket, az ima puszta kötelességgé, formális szokássá válik, a belső zaklatottságunk pedig megmarad. Van, aki megpróbálja félretenni a nyugtalanságot okozó érzéseket az imádság érdekében. Éppen itt történik meg a spiritualitás és az élet szétválasztása.
A belső béke igazi forrása abból a felismerésből fakad, hogy életünket valójában Isten vezeti, és Ő gondot visel ránk, valamint a környezetünkben élőkre is.

Az ima által kitágul a horizontunk: képessé válunk arra, hogy a mindennapi helyzeteinket és nehézségeinket egy tágabb, isteni perspektívából szemléljük. Ehhez a tágabb látásmódhoz azonban szükség van arra, hogy megálljunk és értékeljük a velünk történteket.

Napközben, amikor az események és a feladatok gyorsan váltják egymást, szinte lehetetlen a dolgok mélyére hatolni. A felszínes rohanásban könnyen elvéthetjük a következő helyes lépést, és olyan irányba indulhatunk el, amely eltávolít minket Isten akaratától. Emiatt bír rendkívüli jelentőséggel a visszatekintő (reflektív, meditatív) ima, amely hidat képez a pörgős hétköznapok és a belső csend között.
Ha időt szánunk az életünk tudatos szemlélésére – például egy déli vagy esti Examen (lelkiismeret-vizsgálat) keretében –, tisztán megláthatjuk, hogy mik döntéseink és érzelmeink valódi mozgatórugói és gyökerei. Amikor ezeket a felismeréseket, félelmeket és motivációkat őszintén Isten elé visszük, nemcsak a valódi önmagunkhoz kerülünk közelebb, hanem Istenhez is. Vele ugyanis nem a távolban, hanem a „belső szobánkban”, lényünk legmélyén találkozhatunk. Ez az őszinte belső találkozás vezet el oda, hogy az életünk mindennapi irányítását is képesek legyünk letenni az Ő kezébe.

A belső, Szentlélek általi ihletettség és vezetettség nem csupán néhány különleges ember kiváltsága. Ez a belső érzékenység mindannyiunkban képes növekedni. Úgy vagyunk megalkotva, hogy ez a belső vezetettség – vagy inkább az arra való képesség – emberségünk lényeges vonása. Ám létezik egy komoly akadálya: ha makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy mindent egyedül nekünk kell megoldanunk, irányítanunk és kontrollálnunk.

Sokan gyermekkorunktól kezdve arra szocializálódtunk, hogy saját erőnkből kell menedzselnünk az életünket. Ebből a szemléletből az isteni gondviselés megtapasztalása gyakorlatilag kimaradt. A következménye pedig a mindennapokban megjelenő sok fájdalom, szenvedés, a lelki és fizikai túlhajszoltság, valamint a kapcsolati feszültségek, konfliktusok.

Ennek a görcsös állapotnak a feloldása úgy lehetséges, ha megértjük: a meditatív, reflektív ima és a kérő ima nem egymástól független formák, hanem szorosan egymásra épülnek. Amit a csendes reflexióban és visszatekintésben felismerünk mint Isten akaratát, ahhoz a kérő imában kérjük és kapjuk meg a szükséges erőt. Ez a belső erőforrás az, ami átalakítja a cselekedeteinket, így válik a hitből egy egészen új minőségű élet.

Az imából fakadó élet és a szentségimádás

Ahogyan a valódi ima az életből fakad, úgy igaz az érem másik oldala is: a mindennapi életünk akkor válik rendezetté, békéssé és határozott irányúvá, ha mögötte ott áll az elmélkedő ima. Az imádság ugyanis nem elmenekülés a feladatok elől, hanem éppen az a háttér, amely formálja és rendezi a tetteinket.
Ebből a szempontból kiemelkedően nagy a szentségimádás jelentősége. Sokan úgy érzik, a feszített időbeosztásuk mellett nincs egyetlen órájuk sem arra, hogy az Oltáriszentség előtt töltsék. A szentek tanúságtétele és életpéldája azonban arra tanít minket, hogy az Istenre szánt idő sohasem elveszett idő.
Kiváló példa erre Kalkuttai Szent Teréz (Teréz anya) és az általa alapított Szeretet Misszionáriusai közösség élete. Bár Teréz anya és nővérei a világ legszegényebb, legkiszolgáltatottabb embereit gondozták napi huszonnégy órában, 1973-ban mégis úgy döntöttek, hogy bevezetik a mindennapi, egyórás szentségimádást a házaikban. Sokan úgy gondolták, hogy ez az elpazarolt egy óra a munka rovására megy majd, Teréz anya mégis azt tapasztalta, hogy a mindennapi szentségimádás bevezetése után a közösségük virágozni kezdett, a szeretetük elmélyült, és a hivatások száma is radikálisan növekedésnek indult.

Ha nehéznek találjuk a csendben maradást az Oltáriszentség jelenlétében, az legtöbbször csak annak a jele, hogy a saját elképzeléseink, terveink és vágyaink még mindig fontosabbak számunkra, mint az, amit Isten szeretne adhatna nekünk abban az órában.

A szentségimádásnak a személyes élet rendezésén és a fontossági sorrend helyretételén túlmutatóan sokkal mélyebb hatása is van. Valódi egységbe hoz minket Jézus Krisztussal, és ebből az egységből élet és kegyelem fakad mások számára is. Ahol két odaadott élet találkozik – Istené és a miénk –, ott a kegyelem szintjén mély lelki termékenység nyilvánul meg. Ennek gyümölcseként pedig gyógyulni kezd a szűkebb és tágabb környezetünk: a családunk, a közösségeink, a munkahelyünk és az egyházközségünk egyaránt.

Szerző: Puskás Antal OSPPE

Forrás: paloskozpont.hu

Fotó: Sopron média