Imanaptár
április 25.
Imádkozzunk valamennyi szerzetesekért, akik életük zarándokútját járják!
Zarándoknak lenni azt jelenti,
hogy kimegyek a saját földemről,
hogy megtapasztalom
a szegénységet,
a kockázatot,
és az ismeretlen gazdagságát,
hogy megállok egy szent helyen
Isten és útitársaim jelenlétében,
csodálattal és hálával elfogadom Isten ajándékait,
a megtérést,
a gyógyulást,
az egységet,
a bátorságot,
az örömet…
…és visszatérek saját földemre
új látásmóddal,
minden személyt és minden helyet szentnek látva,
és olyannak, mint ami nagyobb szentségre van híva;
a belső munka új erejével,
hogy együtt keressük Isten útjait,
hogy odaadjuk magunkat a jövőnek,
amelyben a szeretet Istene betölti életünket
és világunkat
(Mary Abboth SSND, fordítás)
Idézet az imaszándékhoz: „A rabságban élő régi ember átmegy az új életre Krisztusban: ez a megváltás műve, amely végbemegy bennünk hitünk révén (Ef 4,22-24). Ez egy valódi „kivonulás”, a keresztény lélek és az egész Egyház útja egy olyan lét felé, amely teljes mértékben az Atya felé fordul. Valóban, a keresztény hivatás elsősorban szeretetteli meghívás, amely vonzza az embert és az önmagán való túllépésre, az önközpontúságból történő kilépésre ösztönzi, amely egy „állandó kivonulás a magába zárkózó én-ből önmaga elajándékozásának szabadsága felé, s éppen ezáltal önmaga megtalálása, sőt Isten felfedezése felé” (XVI. Benedek, Deus Caritas est enciklika, 6).
A kivonulás megtapasztalása a keresztény élet paradigmája, különösen azok esetében, akik az Evangélium szolgálatára sajátosan átadott hivatásban élnek. Ez a megtérés és átalakulás folyamatosan megújuló alapállása, az úton maradásé, a halálból az életre történő átmeneté, ahogyan azt az egész liturgiában ünnepeljük: ez a húsvét dinamizmusa. Az Isten hívására adott válasz tehát nem egyéb, mint hogy engedjük kivezetni magunkat Őáltala a hamis biztonságérzetből, hogy útra keljünk Jézus Krisztus felé, aki életünknek és boldogságunknak kezdő- és végpontja is egyben.”
Ferenc pápa üzenete a hivatások 52. világnapjára