Ugrás a tartalomra
rólunk és tőlünk Rendi
2017. december 2. 9:45
Budapest

Piarista hivatások

Dósai Attila atya 1964. november 5-én született a Csongrád megyei Szentesen. 1984 szeptemberében lépett a piarista rendbe, örökfogadalmat 1991 augusztusában tett, és 1992. május 2-án szentelték pappá. Ezüstmiséjét szülővárosában, Kiskunfélegyházán, a Szent István plébániatemplomban mutatta be idén május végén, majd a szintén jubiláló Balogh Tamás atyával június 11-én, Kecskeméten közösen mondtak hálát az Úrnak hivatásukért ünnepi szentmise keretében. Dósai tanár úrral Szathmáry Melinda beszélgetett egy kanizsai MTVA forgatást követően.

-Kezdjük a gyökereknél. Mit lehet tudni gyermekkoráról? Mit hoz örökségként ősei, szülei szellemi - lelki hagyatékából?

-A szüleim katolikus vallásukat gyakorló, hitükhöz minden körülmények között ragaszkodó emberek voltak. Ebben a szellemben nevelkedtünk mi is a bátyámmal és a húgommal. Ez abban az időben kifejezett hátrányt jelentett, de minimum mellőzöttséget az élet legkülönbözőbb területein. Mindezekért most nagyon hálás vagyok, mert már elég korán (felső tagozatos koromban) arra irányította a gondolkodásomat, hogy az igazi és boldogító értékek nem azok, amik külső tényezőktől vagy mások kegyétől függenek. Mai eszemmel úgy mondanám: véges dolgok nem tudják az ember végtelenre való vágyát betölteni. Azt hiszem, a mai körülmények között sokkal nehezebb eljutni erre a felismerésre.

Édesapámnak különösen is sok mellőzöttségben volt része amiatt, hogy mindig határozottan kiállt a meggyőződése mellett. Ezek az esetek persze őt is elkeserítették, letörték. Mégis, a halálos ágyán, 16 évvel ezelőtt, az életére visszatekintve azt mondta, hogy senkivel nem cserélne a környezetéből, akinek esetleg több vagyon, megbecsülés, jobb egészség jutott, de talán föladta az elveit, meggyőződését. Teljes lelki békével ment át a másik életbe…Édesanyám is minden körülmények között ragaszkodott a hitéhez. Lelkületét a múltbeli rosszon való túllépés, a jelenre figyelés, minden helyzetben az ott és akkor lehetséges jó megtétele jellemezte mindig. Ezzel most, öregségében is, mikor ereje fogy, és fizikai lehetőségei szűkülnek, erőt és példát ad környezetének, mindannyiunknak.

Az anyai nagymamámat említeném még meg. Ő annak idején Jászszentlászló mellett, egy tanyán élt a férjével, családjával. Aztán 1937-ben, 43 évesen váratlanul megözvegyült, a 80 holdas gazdaságnak és három gyermek fölnevelésének a gondja szakadt a nyakába. Majd jött a háború, a front és a menekülés 1944-45-ben, és az ezzel járó pusztulás. Mikorra valamennyire talpra állt, 1948-ban jött a kommunista diktatúra, kuláklistázás, beszolgáltatás, végül a téeszesítés, a földjének az elvesztése. Minden szempontból nagyon nehéz, küzdelmes élete volt. Mindezek ellenére soha nem „zúgolódott” Isten ellen, nem szidta a rossz embereket, a rendszert, a kommunistákat, senkit – hanem minden csapás után újrakezdte az életet, rendkívüli kitartással, szívósággal, élni akarással és csendes békével. Az ő hármójuk élete, példája gyakran eszembe jut, és ma is erőt, életet ad.

-Életrajzában olvashatjuk, hogy a kecskeméti Piarista Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. Kik voltak Önre meghatározó hatással akkori tanárai közül? Milyen „útravalót” kapott tőlük?

-Voltak különleges, kiemelkedő személyiségek. Tuba Iván atya a hittanárunk volt. Az ő maximalizmusa, szigora olykor tiszteletet, csodálatot, olykor lázadást váltott ki belőlünk. Lukács László atya volt az igazgató. Bár engem nem tanított, de az ő mély lelkisége, szellemi igényessége, széleskörű műveltsége meghatározta az egész intézmény légkörét. Szabó István atya volt az osztályfőnököm. Az ő személye jelképezi számomra a mindennapi, iskolai piarista életet, amit a tanáraim többsége élt. És amiről hétköznapiságában is úgy éreztem, hogy általa valami nagyszerű dolognak lesz részese az ember. A döntésem is ennek köszönhetően, egy racionális gondolatsor nyomán született meg. Nagyszerű feladat az, amire a piarista atyák vállalkoznak, nagy szükség van rá, és az Úristen segítéségével talán én is alkalmas vagyok erre. – Mire várok hát?

-1985-1992 között Budapesten teológushallgató, majd 1987-től szintén ’92-ig bezárólag történelem-latin szakos egyetemi hallgató is volt. Mi indította el a történelem, mint tantárgy irányába?

-Ez elég „földhözragadt” történet. Gimnazista koromban a természettudományokhoz vonzódtam, úgy gondoltam ezek azok a tárgyak, amelyek megérdemlik, hogy az ember komolyan foglalkozzon velük, minden más olyan, mint a fűszer az ételben: szükséges, de nem az csillapítja az éhségünket. Ennek megfelelően kémia szakkörre, matematika-fizika fakultációra jártam, és az érettségi évében ez utóbbi szakpárosításra jelentkeztem. Ezzel egy időben jelentkeztem a Rendbe is, ahol azzal szembesültem, hogy az akkori növendékek nagy része matematika-fizika szakos. Varga László tartományfőnök atya meg is kérdezte, hogy volna-e esetleg máshoz is kedvem. Ez indított el bennem egy más irányú gondolkodást. Az irodalmat akkor nagyon nagy váltásnak éreztem volna, olyannak, ami nagyon személyes, és ettől féltem. A történelem viszont biztonságos terep, ahol az ember ha akar, rejtve maradhat. Most számomra mindenekelőtt megérteni tanít e tárgy: korokat, eseményeket, embereket, és ezen keresztül talán a jelenben egymást is.

-1999-2003-ig házfőnöki szerepet töltött be a kecskeméti rendházban, majd ezt követően Nagykanizsára költözött, ahol azóta is tanít, s él, s ahol szintén volt kollégiumi nevelőtanár és házfőnök is. Más-e a kanizsai Piárban tanítani, mint az Alföld egyik legismertebb egyházi iskolájában, s ha igen, miben különbözik a két intézmény az Ön számára?

-Ha szabad, akkor nem is a két intézmény közti különbséget emelném ki, hanem az én helyzetemben, és belső hozzáállásomban való változást. Kecskemétre kezdő tanárként kerültem, egy olyan iskolába, amely 1714 óta folyamatosan működött. Egy akkor még népesebb piarista közösség legfiatalabb tagjaként kerestem a helyemet, a saját utamat, a saját hangomat. Nagykanizsán hosszú szünet után 1992-ben indult újra a piarista iskola, lényegében az ismeretlenségből. Azóta mindig csak néhány szerzetes volt jelen az intézményben. Ez a helyzet sokkal nagyobb felelősséget ró az emberre, és egyúttal a helyét is sokkal inkább kijelöli.

-Szülővárosában tartott ezüstmiséjén az ünnepi szentbeszédet Lukács László SP, teológus, a kecskeméti Piarista Gimnázium korábbi igazgatója mondta, aki a piarista hivatásról szóló gondolatokat követően a hívek elé állította Kalazanci Szent József alakját, akire, mint kiemelte, az Ön  arcvonásai hasonlítanak a leginkább a magyar piarista atyák közül. J Mit jelent Önnek a „kalazanciusi identitás”, ha visszatekint az elmúlt negyed évszázadra?

-Nagyon kedves volt Lukács atyának ez a meglátása, de persze a külső megjelenés önmagában egy adottság, nem jelent garanciát a belső hasonlóságra. Kalazanci Szent József „belső arcvonásaiból” két dolgot emelnék ki, ami számomra különösen fontos. Az egyik a lelki útkeresése, belső útja. Az életéről készült két „pillanatkép”, (ahogyan azt Tuba Iván megrajzolta az 1992-es emlékkötetben) nagyon kifejezően mutatja a benne végbement változást: 1592 februárjában egy 34 éves, magas, erős aragón pap érkezett Rómába. Neve: Doctor Joseph Calasanz. Fényűző selyemtalárt viselt, bőven el volt látva készpénzzel. Nem volt híjával olyan ajánlóleveleknek sem, amelyek lehetővé tették, hogy azonnal elhelyezkedjék. Azért ment Rómába, hogy valami egyházi javadalmat igényeljen, s így előrelépjen egyházi „karrierjében”. – 1622 májusában örök fogadalmat tett Rómában egy alázatos szerzetes: Isten Anyjáról nevezett József. 64 éves, magas és sovány öregember. Sántított, öltözéke szegényes és zord: hátaslovakhoz használatos durva pokrócból készült. Tökéletesen szegény volt, koldulnia kellett a betevő falatért. A szegény fiúk tanításának a „világ szemei elől rejtett” feladatára kötelezte el magát. Fogadalomtételekor ígéretet tett, hogy soha nem igényel, nem is fogad el egyházi méltóságot vagy javadalmat. – A másik arcvonás az, ami miatt keresztény Jóbként szoktuk őt emlegetni: amikor a külső ellenségeskedés, a belső áskálódás és a tényleges hibák miatt lefokozzák és kihalásra ítélik a rendet, és őt magát személyesen is sok megaláztatás éri, mindvégig arra biztatja rendtársait, hogy tartsanak ki hívatásukban, ne hagyják el az iskolát, a tanítást. Minden külső akadály ellenére sem kételkedik abban, hogy jó ügy az, amit szolgál, és Isten kezébe helyezi életét és életművét.

-Életútját követve Önre többszörösen is áll a közismert mondás: „Jó pap holtáig tanul”: 2015-ben középiskolai magyartanári, majd 2016-ban középiskolai filozófiatanári diplomát is szerzett. A valaha élt filozófusok közül kik az Önhöz közel álló gondolkodók és miért?

-Mivel egy kicsit még „amatőrnek” érzem magam a filozófia területén, legyen szabad ezért olyan valakit említenem, aki nem „profi” filozófus. Viktor Frankl embereket segítő, gyógyító pszichiáter volt, de természetesen volt filozófiája, abban az értelemben, hogy mit tartott az ember, az emberi élet legfontosabb jellemzőjének: az értelmes élet iránti vágyat. Értelem nélkül nem sokat ér mindaz, amit az ember meg tud szerezni, ha viszont értelmes cél felé irányultnak tudja, éli meg az életét, alapvetően biztonságban érzi magát a létben, akkor akár még a legalapvetőbb szükségletek hiányát is képes elviselni. – Azt hiszem ez az egyik legfontosabb lecke, amit meg kellene tanítanunk.

-Több rendtársától is kérdeztem korábban, kíváncsi lennék az Ön véleményére is: hogyan látja a szerzetesség jövőbeli szerepét és helyzetét a világban, s ezen belül Magyarországon? Mit kéne tenni ahhoz, hogy több évtized múlva is legyenek szükséges számban új hivatások?

-Ha én ezt tudnám, az nagyon jó lenne, és akkor nagyon okos ember lennék. - De félretéve a humort: azt gondolom, a szerzetesi hivatások számának csökkenése csak tünet. Tünete annak, hogy beteg az a kultúra, életmód, gondolkodásforma, amiben élünk. Ahol nagyon sok minden azt üzeni az embernek, hogy a lehető legtöbb vágyát, igényét a lehető leggyorsabban ki kell elégíteni, különben lemarad az életről, „lúzer” lesz, és nem lesz boldog. Ebben a felfogásban a szerzetesség értelmetlen és értelmezhetetlen. Ahogyan persze az igazi hívő magatartás is. Valakitől hallottam mostanában: elsősorban nem pap- és szerzeteshiány van, hanem hívőhiány. Úgy gondolom, ha évtizedek múlva lesznek hívő keresztények, akkor lesznek szerzetesek is.

Forrás és fotó: piarista.hu

Képek:

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája
1052 Budapest, Piarista köz 1.

(Bejárat a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola felől, 4. emelet)
 

e-mail küldés

irodavezető: Kiss István fr. Didák OFM

titkársági asszisztens: Pető Éva RSCJ

telefon: (+36 1) 315 1452 10-16 óra között

kommunikációs munkatárs: Mészáros Anett

 

Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciái:

 

Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciája (MRK)

elnöke: Dr. Deák Viktória Hedvig

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18064890-1-41

 

Férfi Szerzeteselöljárók Konferencája (FSZK)

elnöke: Labancz Zsolt 

1052 Budapest, Piarista köz 1.

adószám: 18849192-1-41